Egy szabadúszó naplója III. - Cenzúra és tabutémák a médiában

Miként az korábban ki lett már fejtve: a munkahelyi politizálás jogszabályi tilalma egy közéleti lap vagy portál szerkesztőségében gyakorlatilag betarthatatlan. Hisz épp azért kapják a pénzüket a dolgozók és vezetők, hogy politizáljanak. Nem is indul amiatt hatósági vizsgálat, hogy az értekezleten a munkatársak "agitálják", győzködik egymást. Hisz ez természetes. Csakhogy a politikai tényező (amúgy helyénvaló) jelenlétének van egy kiiktathatatlan mellékhatása. Az újságírók teljesítményének értékelésekor, munkáiknak elbírálása során nem különíthető el, választható szét a szakmai és a politikai elem. Valószínűleg nagyon sok újságírónak akadt már olyan élménye, hogy a szerkesztő a cikk elutasítását hivatalosan szakmai okokkal magyarázta. (Most nem időszerű, talán később, túl hosszú, más anyagoknak kell a hely, nincs forrásokkal, adatokkal kellően alátámasztva, a stílusa vagy hangvétele nem megfelelő, jogilag rizikós a publikáció, stb.) De az illető úgy vélte, a (fő)szerkesztőnek, rovatvezetőnek valójában politikai baja van a cikkel. Nem feltétlenül úgy, hogy valamelyik pártból vagy a kiadótól "odaszóltak", hogy ezt ne. Hanem - mondjuk - a lapvezetőnek az adott ügyről vallott személyes politikai véleményével nem egyezik.

Az ilyet persze többnyire nem vallják be. Mert olyat mondani, hogy "amivel én nem értek egyet, az nem jöhet le, akkor se, ha a lap profiljába, értékrendjébe amúgy beleférne." - mégiscsak ciki. Hol van már a jó öreg középkor vagy a diktatúra, amikor az illetékes nyíltan bevállalta, hogy amit én nem engedek, az nem jelenhet meg. Mostanában a cenzúra eufemisztikus dumákba, kollegiális zsargonba csomagolva jelentkezik. Nem tiltanak be vagy le semmit. Csak nem közlik. Vannak dolgok, amik nem változnak és kísértetiesen hasonlítanak. "A hatalom tűréshatárát vagy az adott pillanat lehetőségeit lemérhették azon, hogy a főszerkesztők milyen témákat javasoltak pihentetni vagy milyen megfogalmazásokat részesítettek előnyben. Ezt a sajátos "tanulási folyamatot" meglehetősen hasonlóan írják le a nyugati újságírók, szerkesztők: a sorozatos elutasítások után az újságíróban előbb-utóbb már a "kényes téma" megírásának az ötlete sem merül fel." (Takács Róbert: Politikai újságírás a Kádár-korban. Napvilág Kiadó - Politikatörténeti Intézet. Bp., 2012. 161. o.) Néhány visszadobott cikk után a "nyereg alatt puhított" újságíró észreveszi magát, és beáll a sorba. Ha pedig nem sikerül megtörni, akkor egyszer csak azt veszi észre, hogy hanyagolják.

Hidd el, kedves jövendő kollégám: ez leközölt (és a szakma által agyondicsért) cikkek százai után is megtörténhet bárkivel. Elég, ha az újságíró túl önérzetes, túl sokat vitatkozik, nem hajlandó a szerkesztői ízlésnek kritikátlanul parírozni, nem tűri el, hogy az engedélye nélkül belenyúljanak az írásaiba. A lapvezető persze gondolhatja, nem csinált ő ezzel semmi rosszat. Hiszen klasszikus cenzúra valóban nincs. Amennyiben valakinek a cikkét egy bizonyos újság visszadobja (vagy egyik lap se közli), még mindig ott vannak a közösségi oldalak, a blogok, az online fórumok. Ahová a szerző is felrakhatja mindenféle engedély, jóváhagyás nélkül. De hát ez körülbelül olyan szabadság, mintha az autógyári szerelőmunkásnak megmondaná a művezető, hogy "szerelhetsz te ezután is, csak odakint, ingyen." Vagyis: ki vagy rúgva. Az újságíróság éppúgy hivatás, mint a szerelőé. Nem pedig csak hobbi. Az ember meg is akarna élni belőle. S nem vigasztalja, hogy a fészbukon azért megírhatod. Ha a túlságosan öntörvényű, különc politikai újságíró előtt a "fizetőhelyek" sorra bezárulnak, mit tud csinálni? Igazából kirúgás direkt formában ritkán történik. Főleg külsősöknél. Inkább kifelejtenek vagy elfelejtenek.

Netán olyan megalázó feltételeket kínálnak, bánásmódot tanúsítanak, hogy tudják: magadtól fogod őket otthagyni. Némelyik főnöknek annyira vastag a bőr a pofáján, hogy képes felhívni a távozásod után, hogy ő mennyire sajnálja. Sokféle szerkesztővel volt már dolgom. Volt köztük nagyon korrekt és becsületes, illetve olyan is, akinek gátlástalan arroganciája már-már pszichopatológiás szintű volt. A lapok szakmai vezetőinek többsége nem szereti, ha őket a politikusokkal hasonlítják össze. Pedig a szerkesztő éppúgy hatalmat gyakorol, mint a politikus. Utóbbi a törvények, előbbi a cikkek "ura". A médiahatalom ugyanúgy korrumpálhatja, torzíthatja, embertelenné teheti a személyiséget, mint a párt-vagy kormányhatalom. Volt olyan rovatszerkesztő, akit (etikátlan szerkesztési módszerei mellett), azért hagytam ott, mert megriasztott, amikor tapasztaltam, hogy mennyire élvezi a hatalmát, milyen kéjjel sérteget, hogyan zsarolja egzisztenciálisan a szerzőt. Pedig felettese, a főszerkesztő nagyon is szerette eljátszani a "jó főnököt", de úgy tűnik, szüksége volt egy pszichopata jellegű beosztottra, aki elvégzi helyette a piszkos munkát.

Ha van cenzúra, akkor ugyebár vannak tabutémák is. Bár a cenzúra nem feltétlenül politikai. Lehet stiláris is. Például a fenti rovatszerkesztő egy önimádó, diktátorkomplexusos figura volt. S bár politikailag nagyon közel állt a gondolkodásunk, mégse lehetett vele együttdolgozni. Annyira meg volt győződve: csak ő tudja, hogy mi a jó cikk lényege, hogy gyakorlatilag tollba mondta a szerzőnek, milyen hangvételű legyen, milyen jelzőket tartalmazzon. Ha pedig nem volt ínyére, gátlástalanul újraírta, megcsonkította az egészet (szerzői hozzájárulás nélkül persze.) Legalább ekkora (de inkább nagyobb) gond a politikai tabusítás miatti cenzúra. Mikor 2000-ben szépreményű ifjú publicistaként beléptem az országos médiába, elég fura arc lehettem. Egy liberális, aki utódpárt-ellenes antikommunista (így a szoclib Charta-és koalícióbíráló, meg SZDSZ-kritikus.) Aki ellenez mindenféle cenzúrát, tiltást, diszkriminációt, így annak "liberális" változatát, a politikai korrektséget is. Aki egyaránt kiröhögi a prüdériát, a tekintélyelvű nemzeti-vallási dogmákat és a "modern, haladó" multikulturális doktrinerséget. Aki szerint sem a többségnek, sem a kisebbségnek, (sem pedig bármelyik szekértábornak) nincs alanyi jogon mindig igaza. És aki szerint a nagyobbnak tartott rossz nem önmagában legitimálja és jogosítja fel a hatalomgyakorlásra a magát kisebbik rossznak tartó erőt.

Hová állhat egy ilyen "liberális belga"? Mostanság már alig valahova. A "nemzeti oldali" médiában a független hangnak soha nem volt igazán létjogosultsága. Véleményformálóként különösen nem. Az általam nagyra tartott Kóczián Péter szeretett volna az interjú-és elemzőműfajban meghonosítani a jobbos televíziózásban egy pártatlan, kívülálló hozzáállást. Emiatt először a Hír Tv-től, aztán az Echótól kellett távoznia. A másik oldalon több kísérlet volt rá, hogy rendszeres vendégpublicistaként jobboldali közírók is bebocsáttatást nyerjenek a (bal)liberális véleménytérbe. 2000-ben Elek István, Orbán akkori főtanácsadója, a Heti Válasz későbbi főszerkesztője kapott helyet az akkor még liberális Magyar Hírlap véleményrovatában. 2010-ben Huth Gergely, a jobboldalivá vált Magyar Hírlap főszerkesztő-helyettese, később a Békemenet-párti PolgárPortál szerkesztője jutott publikálási lehetőséghez a hvg.hu felületén. Mindkét próbálkozás kérészéletűnek bizonyult. Főként a kölcsönösség, a gesztus viszonzásának hiánya miatt. Máig elképzelhetetlen, hogy egy markánsan liberális publicista rendszeres, fizetett helyet kapjon a kormánypárti oldalon. Zárt világ ez, ahová a falkán kívüli még vendégként sem igen nyerhet bebocsátást. Kóczián távozása után pedig a jobbos hírtelevíziós kultúra is egyre agitproposabbá, egyoldalúbbá vált.

A balliberális média viszont régebben még legalább igyekezett akár fizetett külső szerzőként is megszólaltatni a főáramtól eltérő, sőt az ellenoldali véleményformálókat. 2001-ben, mint a Népszabadságban rendszeresen feltűnő publicista, büszkén idéztem fel (lásd a belinkelt cikk végét), hány jobbos közíró és közszereplő kapott lehetőséget álláspontjának kifejésére az Érvek, vélemények rovatban. S bár barokkos túlzásnak gondolom, hogy akkoriban mint "a balliberális webvilág egyik fő tematizálóját" írtak le a jobbos sajtóban, kétségtelen, hogy a tűrt, sőt tolerált kategóriában állandó helyet kaptam a főáramban. Annak dacára, hogy soha nem voltam balliberális, rengeteg mindenben eltért a gondolkodásom a kánontól. Hát ennek a toleranciának (tisztelet a kevéske kivételnek) vége. A balliberális nyilvánosság korábbi terepei megszűntek vagy gyökeresen átalakultak. A függetlenségükre kényes távolságtartókat mindinkább kiszorítják a fizetett rajongók és hívők. A szoclib médiában egyre több olyan dolog van, ami tabu. Vagy legalábbis kínos, ciki, amit nem illik szóba hozni. Iskolapéldája ennek a balliberális média epicentruma, az ATV. Mely körülbelül úgy néz ki, mintha az USA-ban a bigott, szélsőrepublikánus Pat Robertson és a szélsődemokrata balos, Kennedy-rajongó Oliver Stone közösen csinálnának tévét. Amerikában, de bármely úgynevezett normális országban ez képtelenség volna. Az ATV-n viszont realitás.

A csatorna egyszerre ad teret a fölötte befolyással rendelkező Hit Gyülekezete abortusszal, homoszexualitással, eutanáziával, nemi erkölccsel kapcsolatos ultrakonzervatív nézeteinek és balliberális újságíróknak. Akik nyilván ugyanolyan ellenszenvesnek, nevetségesnek tartják Németh Sándor vezető lelkész bigottságát, mint mondjuk Semjén Zsoltét. De az előbbit illetőleg ezt nyílt, direkt módon ezt nem fejthetik ki. Alapvetően különböznek hát az ATV "ideológiai vendégmunkásai" a fentebb említett vendégpublicista-státusztól. Utóbbit pont azért hívják be, hogy provokáló módon vitassa a vendéglátó orgánum szellemiségét, ezeknek viszont jó képet kell vágniuk hozzá. Állatorvosi lova ennek a szitunak az általam Kócziánhoz hasonlóan nagyra tartott Kálmán Olgával a Heti Válaszban közölt interjú. "Az ATV-nél maradva: mit szól a kőkonzervatív amerikai újkeresztény műsorhoz, alig néhány órával az öné után?" - kérdezi a riporter, Stumpf András. "- Lapjukban még sosem volt olyan írás, amely nem egyezett az ízlésével, amelyet szakmailag nem tartott jónak?" - kérdez vissza Kálmán. "- Soha! Na jó. Előfordul." - így Stumpf. "- Az ATV-n is. Minden műsorért nem vagyok felelős, nem is kell, hogy mindegyik tetsszen. Ha vannak nézők, akik szeretik, nézzék, értük van az adás." - folytatja az interjúalany. Stumpf kérdésére "- Az említett műsor inkább azért van, mert a tévé a Hit Gyülekezetéé. Sosem próbálták megfűzni, hogy énekeljen az első sorban a Vidám vasárnapon?" - hozzáteszi: "- Sosem. Az ATV nem a Hit Gyülekezetéről szól. Tíz éve dolgozom itt, de egyszer sem került elő témaként a newsroomban vagy a vezérlőben, hogy ki milyen egyház keretein belül tartja jónak Istent szeretni. Egyébként is ugyanabban az Istenben hiszünk mindnyájan, akik hiszünk benne." - zárja le a témát Kálmán Olga.

Ügyesen kivágta magát, hisz ez a szakmája. De azért érződik a feleletén: ciki a téma, s kínlódik, hogy olyat mondjon, amivel nem sérti meg a "szentfazék" kenyéradót, ugyanakkor nem tűnik vállalhatatlanul behódolónak sem. S az is biztos: az ő politikus interjúalanya az Egyenes Beszédben nem vinné el szárazon, ha egy ciki, kínos pártdöntést azzal próbálna kidumálni, hogy "minden párhatározatért nem vagyok felelős, nem is kell, hogy mindegyik tetsszen." A kőkemény riporter Olga megmondaná, nem úgy van az: Ön pártjának vezető beosztású, fizetett alkalmazottja, így politikailag és morálisan igenis felelős minden ottani döntésért. Miért esne a párthatalomnál enyhébb megítélés alá a médiahatalom? Én több újságíró kollégának felhoztam ezt az ATV-Hit Gyülekezete dolgot. Látszott, hogy nekik is kínos, ciki a dolog, de szóvá tenni nem merik. Az ott dolgozók meg féltik az állásukat, s az egyéb balliberális orgánumok mérvadó munkatársai, elemzői közül is sokan bedolgoznak az ATV-nek. Mely így jelenleg a szoclib oldal egyik nagy munkaadója. Nekem ilyen gátlásaim nem voltak, őszintén megírtam, amit erről gondolok, a következmények mérlegelése nélkül. (Lásd a tanulmány hetedik bekezdését és 12. lábjegyzetét.) A következő részben egy konkrét vélemény-és hírgyár (azóta már a szakmédiában is kitárgyalt) anomáliáit elemzem ki, részben személyes tapasztalatok alapján.