Megjelent: 11 éve

HR-konteók - a vállalati paranoia múltja és jövője

A konspirációs teóriák átszövik az emberiség történelmét. Kisebb-nagyobb mértékben valamennyien hajlamosak vagyunk elhinni, hogy bizonyos történések mögött valamilyen titkos, rejtett, árnyékban maradó terv áll. Kisebbség- és/vagy többségellenes összeesküvés-elméleteket gyártani a "munka frontján" is könnyebb, mint szembesülni a valóság összetett képletével. Ám csak az utóbbi segít a teljesítményalapú előrejutásban.

images

"Persze, hogy paranoiás vagyok. És azt akarom, hogy paranoiás legyen mindenki, aki nekem dolgozik. A siker megköveteli a paranoiát" – fejti ki hitvallását Nicholas Wyatt, egy óriáscég csúcsvezetője Joseph Finder a nagyvállalati kultúra sötét oldalát fekete humorral bemutató thrillerében. (Alapos kiképzés. Bp., General Press, 2005, 24. o.) S bárki, aki ismeri ezt a világot, tudna felhozni konkrét eseteket, hogy ez a szektor tényleg üldözési mánián és összeesküvés-elméleteken nyugszik. A menedzsment beteges gyanakvással fürkészi a konkurenciát. A beosztottak pedig a főnököt és egymást. A karrierintrikák (sőt, az egzisztenciális túlélőharc) légkörében senki nem tudhatja, ki döfi hátba. A vezető tegnap szemrebbenés nélkül nyugtatja meg a dolgozókat, hogy státuszuk biztos – ma kartondobozokba üríthetik szekrényük, fiókjuk tartalmát, biztonsági őrök tekintetének kereszttüzében. Irodaházi, gyárépületi büfékben a legvadabb elméletek kelnek szárnyra. "Hallottál valamit a fúzióról?" – az anyacégek tipikus folyosói mondata. A leányvállalatoknál pedig a távoli központból ukázba adott kiszervezés vagy elbocsátás a rettegés tárgya. Mintha a teljes ágazatok épülnének a kölcsönös bizalmatlanságra, melynek jegyében a beosztott hideg pszichopatának látja főnökét, aki lelkifurdalás nélkül kidobja a fedélzetről a cápák közé, ha életképtelen ballasztnak ítéli. (Időnként nem is alaptalanul.) A vezetőség meg potenciális ipari kémet, csalót és tolvajt lát a dolgozóban. Vagy épp notórius lógóst. Aki után indokolt a kémkedés, figyeltetni szükséges, hogy tényleg beteg-e vagy csak lusta.

Létezik tehát egyfajta munkahelyi stressznyomásból adódó üldözöttségtudat. A dolgozó sokszor úgy érzi, a vezetőség összeesküdött ellene. Hogy ki akarják csinálni, el akarják lehetetleníteni. Tudományosan is megerősítik, hogy (különösen válság idején) a cégek egy része szívesen alkalmaz pszichopatológiás habitusú vezetőket. Ők a vállalati kamarillapolitika, az irodák homályában zajló személyzeti összeesküvések mesterei. Zseniális hazudozók, érzelemszínlelő manipulátorok. A cégek gyakran "hóhérnak", HR-bérgyilkosnak veszik fel őket. Ők végzik a leépítés piszkos munkáját, amivel a többi fejes nem akarja kompromittálni magát. Vagy pedig különböző, nagyvállalaton belüli manipulációra, félelemkeltésre alkalmazzák őket. Nem ritka szituáció, hogy egy régi, tekintélyes munkatárstól a főnök nem akar nyílt sisakkal megszabadulni. Ezért olyan helyzetet teremt, hogy az illető maga álljon fel a székéből. Nyakára ültet egy basáskodó despotát, mondvacsinált ürügyekkel kihagyja a jutalmakból, és mikor az illető panaszt tenne, semmitmondó frázisokkal "vigasztalja." Ilyenkor az ember félig-meddig biztosan joggal érzi úgy, hogy tudatosan kicsinálták. Az effajta cinikus "jó főnök-rossz alfőnök" háttérkonspirációnak vannak tipikus áldozatai. Például azok, akik nem tartoznak egyik céges klikkhez vagy brancshoz sem. Viszont kritikájukkal a nagyvállalati status quo-t fenyegetik.

De a főnök és/vagy tulajdonos is gyakran érzi úgy: alkalmazottjai titokban összejátszanak a háta mögött. Sokan gondolhatták a rendszerváltáskor, hogy a fusizás, a cégvagyon dézsmálása, a lógás csak "szocialista csökevény", ami a "fejlett Nyugaton" nincs – vagy alig létezik. Pedig nagyon is. Olyannyira, hogy egyes nyugati országok legalizálták a lógást. Mondjuk Norvégiában három napot orvosi igazolás nélkül is hiányozhat az ember. "Ennek az országnak a lógási kultúrája épp olyan rémes, mint az álszent politikusai, akik azt állítják, hogy az emberek voltaképpen szívesen dolgoznak, amennyiben módjuk van rá. Ám norvégok valójában azért szavaztak a Munkáspártra, mert az alapjoggá emelte a lógást. Hiszen ki ne szavazna egy olyan pártra, amely három szabadnappal ajándékozza meg, amelyről maga dönti el, hogy mire használja: otthon ül és a farkát veri, síelni megy vagy összeszedi magát egy kiadós lerészegedés után. A Munkáspárt természetesen tudta, miféle nyalánkságot kínálgat, mégis igyekeztek egyfajta szociális reformként tálalni a lógáshoz való jogot, és egyre azt hangoztatták, hogy az emberekbe helyezik a bizalmukat. Ennél szinte még a Haladás Párt is őszintébbnek tűnt, akik az adócsökkentés ígéretével vásárolták meg a szavazatokat, és különösebben nem is leplezték a dolgot" – mondja Jo Nesbø, a politikai korrektségre stílusosan fittyet hányó bűnügyi író Kísértet című regényének egyik szereplője, Truls Bernsten, a cinikus, korrupt rendőr. (Animus Kiadó, 2013, Budapest 441-442. o.)

Az sem csoda, hogy e témával kapcsolatban a valóságszagú, de fiktív irodalmi hivatkozások "találnak be" a legjobban. Az ilyesmikről nem szívesen beszélnek se fent, se lent. Egyik cégtulajdonos-vezető se ismerné be, hogy bizalmatlan az alkalmazottakkal. Mi több, a cégóriások jelentős hányadának belső PR-offenzívái erőteljesen hajaznak a szocializmus agitpropjára. Ahol pirosló arcú, csillogó szemű munkások beszélnek arról, hogy mennyire szeretnek dolgozni. A kreatív, illetve magasan kvalifikált feladatkörben lévők számbeli kisebbségétől eltekintve azonban a munka nem feltétlenül öröm, sokkal inkább monoton egzisztenciális kényszer. S mivel a vágy-realitás kontraszt mindkét oldalon csalódást generál, létrejönnek a kölcsönös (időnként egymást keresztező, mutálódó) ellenségképek. Mely korbácsos pszichopaták, s enyves kezű, a vetélytársra kacsingató lógósok torz alakjainak párharcává degradálja a munka világát. A vállalati paranoiát nehéz cáfolni, ugyanis a gyilkos piaci vetélkedés tényleg nem az a műfaj, amit lehet pusztán bizalomra és becsületkasszára alapozni. Csakhogy "attól, hogy üldöznek, még lehetsz paranoiás." A nemegyszer rokoni-baráti kapcsolathálóra épülő kisvállalkozások vesztét gyakran a túlzásba vitt, parttalan bizalom okozza. Hiába tudja az illető, hogy az üzlettárs rokon, haver illojális, inkompetens, mégis képtelen személyes érzelmein felülemelkedve levonni a konzekvenciákat. A nagyobb szervezeteknél viszont a ló túlsó oldalán bukik a dolog. Hogy elkerüljék a céggel szembeni összejátszást, a tulajdonosok vezetőként a fent leírt pszichopatát alkalmazzák, aki nem fog "bratyizni" a dolgozókkal. Ám pont ezzel vetik el a "belső árulás" magvait. Egy pozitív emberi viszonyulásra képtelen személy értelemszerűen a céghez se hűséges. Habozás nélkül "gazdája" ellen fordul, és ellene fordítja a többieket is: hamisított statisztikák, retusált jelentések, bennfentes manipuláció. Így hozza létre a paranoia ama összeesküvést, melytől olyannyira retteg.

A legtöbb szakmában, munkahelyen van (és mindig is volt) kontraszelekció, illetve protekció. Ez a valós jelenség aztán politikai síkon is jó táptalajul szolgált a hamis teóriáknak. Egyfajta karrierparanoiának, amely az előrejutás lehetőségeinek szűk voltát bizonyos konspiratív mesterkedéseknek tulajdonítja. Hogy azért van túl sok bizonyos kisebbségi csoportok tagjaiból egyes szakmákban, mert azok a többség rovására összetartanak. A zsidósággal kapcsolatban ismert tény, hogy bizonyos hivatásokban való felülreprezentáltságuk ürügyén korlátozták a számukat a ’30-as években. (Ugyanilyen szándék volt a Kaukázusban az örményekkel, Délkelet-Ázsiában a kínaiakkal összefüggésben.) Mai napig létezik ilyen diskurzus egyes kisebbségek vonatkozásában, e sorok írójának halál komolyan fejtegették egyesek, hogy az ELTE pszichológia szakán "zsidó uralom" van, meg hogy a kereskedelmi tévéket a melegek irányítják, van ott egy "buzimaffia", amely kitúrja a heterókat, és így tovább. Ám nemcsak etnikai vagy szexuális kisebbségek, hanem egyes keresztény felekezetek vonatkozásában is felvetődött, hogy túlreprezentáltak. A Galilei-per óta, az Inkvizíció tudományüldözésének köszönhetően például "Európa nagy természettudósai közt viszonylag mindig aránytalanul több volt a protestáns, mint a katolikus." (Alexander Demandt: A történelem nagy perei. Holnap Kiadó, 1990. 146. o.) Kevesen tudják, de hazánkban a zsidó vallású hallgatókra bevezetett numerus clausus – tudománypolitikai elvárásként – a protestáns oktatók esetében is felmerült. Például a szegedi egyetemen. "A Katolikus Egyház ugyanis nehezményezte, hogy döntő részt Erdélyből áttelepült református professzorok vezetik az egyetem tanszékeit, és folyamatosan nyomást gyakorolt az egyetem vezetésére annak érdekében, hogy – többek között – katolikus vezetésű filozófiai tanszék felállítására kerülhessen sor." (A Szegedi Tudományegyetem múltja és jelene. 1921-1998. Szerkesztők: Dr. Szentirmai László és Dr. Ráczné Dr. Mojzes Katalin Szeged, 1999. 125.o.) Végül úgynevezett párhuzamos tanszékek létrehozásával, katolikus professzorok kinevezésével állították helyre a felekezeti arányokat, de ettől függetlenül "egy-egy megürült katedra betöltése az 1920-as és az 1930-as években gyakorta politikai alkudozások eredménye volt." (Uo. 250.o.)

Az ilyen típusú előítéleteket, teóriákat azért nehéz racionálisan cáfolni, mert egyrészt tényleg van kontraszelekció és kivételezés. Csak épp nem etnikai-felekezeti alapon, inkább a mobilitást blokkoló szokásjog révén. Például ilyen a sokgenerációs orvos-vagy ügyvéd-klánok protekciós előnye az elsőgenerációs szakmabeliek rovására. Továbbá egyfajta klikkszellemű "old boys network", személyes részrehajlás, stb. Másfelől pedig a legtöbb szakma etnikai, kulturális, vallási, politikai arányai értelemszerűen nem felelnek (nem is felelhetnek) meg a teljes népesség összetételének. Emiatt aztán gyakorlatilag bármelyik csoportra rámondható, hogy azért vannak ilyen sokan az ágazatban, mert összetartanak, kiszorítják a többieket, stb. Gyakorlatilag nincs olyan szakma, ágazat, intézmény, mely tagságának vallási, ideológiai, nemzetiségi, szexuális összetétele pontosan megfelelne az össznépességen belüli arányoknak. Ha végigzongoráznánk a különböző társadalmi mesterségeket, kiderülhetne: egyikben a svábok, másikban az evangélikusok, harmadikban a leszbikusok, negyedikben az ateisták, ötödikben a határon túli magyarok vannak felülméreteződve.

Természetesen rettentő bonyolult, soktényezős történelmi egyenlet, hogy miért alakult így. Tény, hogy bizonyos szakmákkal együtt járhatnak valamilyenfajta domináns világnézeti attitűdök. Például a borászok, gazdák között nemigen találni sok liberálist, a földdel való foglalatoskodás inkább konzervatív értékrendet feltételez, míg az "urbánus szektorokban" (kultúra, divat, művészfilm stb.) a szabadelvű minták uralkodnak. A premodern korban, Közép-és Délkelet-Európában, Kis-Ázsiában bizonyos szakmák jelentős részben bizonyos etnikumokhoz kötődtek. A boltos, pénzváltó, kereskedő rendszerint zsidó vagy örmény származású, szlovák eredetű a drótos és üveges tót, ott a vályogvető, patkolókovács, üstfoltozó cigány, de a székelyeknek, sváboknak is külön helyük volt a társadalmi munkamegosztásban. Aztán az ipari forradalom révén, az addig jórészt izoláltan, (külön falvakban, gettókban, telepeken) élő népek kölcsönösen elkezdtek benyomulni egymás szakmáiba. Az ezzel kapcsolatos sérelmek, előítéletek, sztereotípiák, frusztráció, stb. máig élnek. S óhatatlanul keletkeznek majd újak is. A társadalomnak úgy általában, hosszútávon érdeke lenne, hogy a zömében hátrányos pozíciójú romák versenyképes szakmát kapjanak. (Különösen érdeke ez a piacnak, mint társadalmi alrendszernek.) De a jelenlegi, jórészt többségi etnikumhoz sorolható szakmunkásnak és szakértelmiséginek, ha az önös karrierszempontokat nézzük, bizony ez nem érdeke. Miért is lenne? Ha megjelenne a kínálati oldalon sok tízezer (vagy akár több százezer) új szakmabeli a kisebbségi populációból, a munkaerő ára óhatatlanul lejjebb menne. Egy szegényebb sorból, más miliőből felemelkedő, "karrieréhesebb" fiatal nyilván olcsóbban vállalja ugyanazt a szakmunkát. A növekvő munkaerő-kínálat pedig óhatatlanul etnicizálódó konkurenciaharchoz vezet. (Ráadásul olyan válságperiódusban, amikor az "állásplaccon" ember embernek farkasa.) S hogy a dolog még összetettebb legyen: ha valakinek az identitásközösségét diszkriminálják, még lehet paranoiás. Attól, hogy van előítélet valakivel szemben, még nem biztos, hogy tehetséges.

"Ké..ké...képzeld, ke...ke...ke kedves Gé...gé...gé...Gézám,....ne...ne...ne...ne...ne..nem ve..ve..ve..vettek fe...fe...fe...fel be...be...be..bemondónak a té...té...tévé...be..be, és tu...tudod, m...miért? Me...me...mert n...ne...nem va...va...vagyok pá...pá...pártttag!" - hangzik a régi vicc. A diktatúra torzította az emberek önértékelését és a mások teljesítményének megítélését is. A kontraszelekció miatt a tehetségesek munkája is megkérdőjeleződött, ugyanakkor legtehetségtelenebb ember is mondhatta: azért nem vettek fel "Ezek", mert nem vagyok tagja a szervezetüknek, "nem vagyok benne a Klubban." A rasszista diszkrimináció, az előítélet tagadhatatlan létezése magában rejti annak lehetőségét, hogy akkor is erre hivatkozzanak, amikor semmi ilyenről nincs szó. Konkrét példa: "1990, a rádió éttermének különszobája: közepesen beszédhibás kolléganőm, akit éppen eltanácsoltak a televíziótól, hosszú perceken át azt hadarja, hogy őt csupán azért küldték el, mert zsidó, és mert jellegzetes a hanglejtése. Meg különben is a Tv-Híradótól csak a zsidókat zavarták el. Ez kész rasszizmus! Az asztalnál többen is ültünk és mindannyian pontosan tudtuk, hogy ezt a kolléganőt mindegyikünk elküldte volna, ami pedig a híradós elbocsátásokat illeti, arról lehet vitatkozni ugyan, de hogy semmi köze nem volt ahhoz, ki milyen felekezethez tartozik, az biztos" – meséli az ismert tévés, Havas Henrik. (Odze György: Henrik. Sensus Kiadó, 2001. 102-103.o.) Megjelentek a politikai korrektség szenvedéspiaci brókerei és megélhetési paranoiásai. Akik mindent – beleértve önnön kudarcaik okait is – identitásközösségük hajdani üldöztetéseiből (vagy mostani diszkriminálásából) vezetnek le. Mániákusan számolgatják hány nő, indián, afroamerikai, roma, stb. van adott helyen, és ez megegyezik-e a népszámlálási arányokkal. S ha egy elnyomó leszármazottja kerül szembe egy elnyomott leszármazottjával, természetesen mindig az előbbi a bűnös, a tehetségtelen, a szexuális zaklató. Így igaza csak az utóbbinak lehet. Eme posztmodern etnikai, kulturális és szexuális paranoia természetesen semmivel nem jobb, mint ama rögeszme, hogy "azért van túl sok zsidó orvos (ügyvéd, bankár, mérnök, újságíró, színész), mert összetartanak."

Kisebbségellenes többségi és többségellenes kisebbségi gyűlölet egyaránt van. Ám ennek oldását, enyhítését a paranoia nem segíti. Miként a pozitív diszkrimináció sem. Ennek lényege (és egyben leggyengébb pontja), hogy munkahelyre, egyetemre a kisebbségi pályázót gyengébb teljesítménnyel, alacsonyabb pontszámmal is felveszik. Steele Shelby professzor szerint "a pozitív diszkrimináció alkalmazása óta a helyzet inkább romlott, ugyanis statisztikusan érvényesülnek az igazságos arányok például az egyetemeken, de ez a feketék helyzetén sokat rontott. A szerző úgy érzi, hogy már a megkülönböztetés ténye is azt fejezi ki: akit érint, az valamiben alacsonyabbrendű a többieknél." (Vagyis ez csak erősíti a rasszista előítéletet, hogy a feketék, romák, stb. kivételezés nélkül soha nem tudják a "fehér ember" szintjét elérni.) A pozitív diszkriminációt számos kritika érte. Az egyik legnagyobb vitát a Bakke-ügy robbantotta ki, amikor Allan Bakke fehér diákot (bár magas pontszámot ért el), nem vették fel, mert a helyek egy részét a kisebbségieknek tartották fenn. A hátrányos helyzetet, az előítéletet úgy lehet megszüntetni, de legalábbis csökkenteni, ha felzárkóztató és tehetséggondozó ösztöndíjprogramokkal elérjük, hogy a hátrányos kisebbségi is önerőből el tudja érni ugyanazon pontszámot, mint a jobb módú többség. Ez persze nehezebb, több erőfeszítést (és pénzt) kíván, mint rendelettel lejjebb vinni a pontszámot. De hatékonyabb.

Sőt, minden olyan kísérlet, amely erőszakos politikai nyomásgyakorlással próbálta a kisebbségek munkahelyi helyzetét javítani, kudarcba fulladt és a visszájára fordult. Kiderült, hogy "az ABC, a CBS, az NBC és a FOX még mindig a legnagyobb nézőcsoportot, azaz a fehéreket akarta kiszolgálni, ahelyett, hogy a teljes közönség igényeinek akart volna megfelelni. Ezt a problémát, furcsa módon, még erősítette is a "politikailag korrekt" lobbi, amely megakadályozta, hogy feketék negatív hősöket játsszanak, (ami, mint tudjuk, mindig a leghálásabb szerep bármilyen drámában), félvén attól, hogy ez sérti a kisebbségeket. Ezáltal a fekete populációt valójában minden irányból elszigetelték." (Jim Sangster: 24 óra. Ventus Libro Kiadó, 2003. 106-107. o.) Kisebbség-és/vagy többségellenes összeesküvés-elméleteket gyártani a "munka frontján" is könnyebb, mint szembesülni a valóság összetett képletével. Ám csak az utóbbi segít a teljesítményalapú előrejutásban.

A szerzőnek az összeesküvés-elméletek magyarországi történetéről szóló kötete az Agave Könyvek gondozásában hamarosan megjelenik.
  • 2024.04.04Six Sigma Black Belt képzés 9 napos gyakorlatorientált, intenzív képzési program, amely készségszintre fejleszti a résztvevőket a 6 Sigma ismeretek elsajátításában, alapoktól a Green Belt ismereteken át magas szintű hatékonyságjavító projektek megvalósításáig. info button Részletek ticket button Jegyek
  • 2024.04.04Az Év Irodája Konferencia & Díjátadó Kíváncsi vagy, hogy kié lesz Az Év Irodája díj, érdekelnek a legmodernebb irodai megoldások, valamint a magyar és nemzetközi piacot meghatározó szakemberek tapasztalatai? Akkor ott a helyed! KIKET FOGUNK DÍJAZNI?info button Részletek ticket button Jegyek
  • 2024.04.23Humán controlling mutatószámok a gyakorlatban A képzés célja: A HR munka modern személetének és mérésének, számításának gyakorlati ismerete. A humán controlling egyes eszközeit konkrét példákon mutatjuk be, a résztvevőkkel közösen értékeljük azok alkalmazását.info button Részletek ticket button Jegyek
  • 2024.04.30NewLeadership – Vezetői eszköztár bővítése Önmaguk fejlesztését is fontosnak tartó középvezetőknek, frissen kinevezett döntéshozóknak szóló komplex és intenzív vezetőfejlesztő program sok gyakorlattal. Különlegessége, hogy a résztvevők átgondolhatják és megoszthatják egymással aktuális kihívásaikat és még a kritikus vezetői helyzetek megoldásáról is tanulhatnak egymás jó gyakorlatából is!info button Részletek ticket button Jegyek
További cikkek
Hogyan zajlik egy globális szervezeti kultúra átalakítása cégegyesülést követően? - válaszol Lőrinczi Máté, a Danfoss Industrial globális HR vezetője

HR Szubjektív rovatunkban Lőrinczi Máté, a Danfoss Industrial divíziójának globális HR vezetője kérdez, miután válaszolt Bondici Flóra, a Chorus... Teljes cikk

Így zajlik a szervezeti evolúció a szemünk előtt

„Nem a legerősebb szervezet lesz a túlélő, nem is a legintelligensebb, hanem az, amelyik a leginkább fogékony a változásra” – mondta Charles... Teljes cikk

Teljes transzparencia egy teljesen remote cégnél - Bondici Flóra, a Chorus One Chief People Officere

HR Szubjektív rovatunkban Bondici Flóra, a Chorus One Chief People Officere kérdez, miután válaszolt Gaál Annamária, az AGCO Hungary HR vezetője... Teljes cikk