Kinek üzlet a munkaviszony avagy ki viseli a kockázatot?

A munkavállaló ezzel szemben nem rendelkezik sem tőkével, sem a szükséges összeköttetésekkel: ő a saját (fizikai vagy szellemi) erőforrásait, tehát a munkaerejét bocsájtja áruba azért, hogy a munkáltató számára a hiányzó erőforrást, a munkaerőt biztosítsa.

A fentiekből következik, hogy mindkét fél bizonyos fajta egyensúlyra törekszik. A munkáltató addig a pontig kínál munkát, ameddig ez számára előnyös, tehát amíg a termelésbe bevont és a munkavállaló által képviselt munkaerővel a kibocsájtását növelni tudja, mégpedig a bevont munkaerő költségénél nagyobb mértékben. A munkavállaló pedig addig a pontig vállal munkát, amíg neki az általa befektetett erőfeszítések megtérülnek.

Természetesen mindkét fél – az üzleti élet általános szabályai szerint - a minél nagyobb bevételben érdekelt: a munkaadó a minél olcsóbb munkaerő bevonásában, a munkavállaló pedig munkaerejének minél magasabb összegben való elismerésében.

A fenti megközelítés értelmében tehát mindenki a minél magasabb jövedelem megszerzésében érdekelt, azonban egyik fél sem tudná ezt a másik nélkül elérni. Ebből a szempontból a felek egymásra vannak utalva.

Ebből kifolyólag mindkét fél más okból tarthat számot jövedelemre. A vállalkozó, a munkaadó jövedelme az általa rendelkezésre bocsátott tőke és az általa birtokolt immateriális erőforrások ára, illetve az általa viselt kockázat ellenértéke. A munkavállaló jövedelme ezzel szemben kizárólag a munkaerő (munkaidő) ellenértéke: az adott munkavállaló egységnyi munkában töltött idejének vagy elvégzett munkájának ellenértéke.

A két fél közt létrejövő úgynevezett „pszichológiai szerződésnek” is ez az egyik alapja: a munkavállaló azt várja, hogy munkaidejének elismeréseként bért kapjon, míg a munkaadó az általa viselt kockázat és befektetett tőke ellenértékét szeretné látni. Amennyiben ezt megbontjuk – tehát a munkavállalót próbáljuk a vállalkozás kockázatának viselésére kényszeríteni, vagy a munkavállaló el nem végzett munkáját a tulajdonosnak kell elvégeznie - a „pszichológiai szerződés” felborul, és valamelyik fél frusztrálttá, elégedetlenné válik. Ahogy a régi mondás tartja: „ameddig a főnök úgy csinál, mintha fizetne, addig a munkavállaló úgy tesz, mintha dolgozna”, ezzel egy vesztes-vesztes helyzet teremtődik, melyben mindenki rosszul jár.

A munkaadó frusztráltsága általában a munkavállaló munkaviszonyának megszüntetésében jut érvényre: kirúgja azt a munkavállalót, aki nem teljesíti azt, amit vállalt. Az olyan esetekben, amikor a munkaadó bontja meg ezt a hallgatólagos szerződést, ő is komoly retorziókra számíthat.

A közelmúltban több olyan eset is történt, hogy benzinkutakon dolgozó munkavállalók panaszkodtak, hogy munkáltatójuk a lejárt szavatosságú termékeket (szendvicseket, csokikat, üdítőket) „leltárhiány” címén velük vásároltatja meg. Ebben az esetben nem történik más, mint a munkáltató az őt terhelő vállalkozói kockázatot – a forgalmazás kockázatát - a munkavállalóval viselteti, aki ugyanakkor nem kockázatvállalásra, hanem az adott munka elvégzésére szerződött. Fizetését sem a kockázattal arányban, hanem elvégzett munkájáért kapja: az adott termékek forgalmazásának nyereségéből nem részesedik, csupán annak kockázatát és az adott termékekkel kapcsolatban felmerülő veszteséget kénytelen viselni.

Hasonló a helyzet abban az esetben is, amikor egy, a munkaadó által meghatározott helyen és időben való direkt (ügynöki) értékesítésre felvett munkavállalót az első pillanattól kezdve csak és kizárólag jutalékban szeretnének foglalkoztatni. Ha a munkavállaló mindent meg is tesz, semmi nem garancia arra, hogy ott és akkor az adott közönség valóban vásárolni is fog. Ilyen esetben a munkavállaló munkaidejét a kijelölt tevékenységgel tölti, minden utasítást betart, munkájának eredménye viszont nincsen. A munkavállalás szabályai szerint azonban a munkavállaló számára mindegy, hogy munkája eredménnyel jár-e vagy sem, ő a munka elvégzéséért felel, ő azért kap fizetést. Az elvégzett munka minden haszna – és így kockázata is - a munkaadót illeti és terheli.

A fentiek természetesen nem érintik a munkavállaló azon kötelezettségét, hogy munkáját a tőle elvárható gondossággal és az utasítások alapján köteles végezni: ha a hűtő alján vannak a lejáró szendvicsek, a tetején pedig az újak, és ebből adódik a kár, akkor ez a munkavállaló mulasztásából adódik, és így köteles lesz megtéríteni. Ezt azonban a munkaadó ellenőrzésekkel, megfelelő munkaszervezéssel és adminisztratív eszközökkel köteles biztosítani és bizonyítani.

Az olyan munkaadót, aki a fent említett „pszichológiai szerződést” megszegi, könnyen munkaügyi ellenőrök vagy munkaügyi bíróság előtt találhatja magát.

Hoffmann Gábor Csaba
Munkajogi és HR tanácsadó
EU-CSOPORT