Magyarok a nagyvilágban - az amerikai elnök szolgálatában

- Mikor és honnan vetődtél oda, ahol most élsz, mit csinálsz ott?

- Ez egy kicsit komplex kérdés, ugyanis Rómában élek 2010 szeptembere óta, de tulajdonképpen ez visszatérés volt ide, három évvel ezelőtt itt tanultam erasmusos diákként. A gyerekkori nyaralások óta vonzott ez az ország, mindig is vágytam rá, hogy közelebbről megtapasztaljam, milyen itt az élet. A fontos ok, amiért visszajöttem, az volt, hogy az Erasmus időszak alatt rendkívül megtetszett annak az egyetemnek a hangulata, ahol a szobatársaim tanultak. Már akkor megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy visszajövök az "örök városba". Ráadásul találtam egy olyan szakot, amely Magyarországon nem fellelhető, engem viszont nagyon érdekelt, ez pedig a politikai kommunikáció. Hazatértem az Erasmusról, és míg befejeztem otthon az egyetemet, felmértem, hogy milyen lehetőségeim vannak itt. Szerencsével jártam, sikerült bekerülnöm az olasz egyetem master képzésére, ráadásul egy remek ösztöndíjat is kaptam.

- Magyarországon mit végeztél, melyik egyetemre jártál?

- Két szakot végeztem el, mind a kettőt a Budapesti Corvinus Egyetemen. Nemzetközi gazdaságtannal kezdtem, időközben pedig elvégeztem a nemzetközi tanulmányokat is.

- Az olasz egyetemen fizetni kell a tanulmányokért? Milyen ösztöndíjat nyertél el, és ez mennyiben segíti az életedet?

- Az iskola maga fizetős lenne, mert amúgy privát egyetemről beszélünk, de az ösztöndíjnak köszönhetően nem fizetek, sőt még plusz pénzt is kapok. Ez a Laziodisu nevű ösztöndíj, hasonlóan kell elképzelni, mint egy Erasmus programot: az ember nem lesz tőle gazdag, de hozzájárulást jelent a mindennapi költségekhez. Dolgoznom kell mellette a megélhetéshez, de azért nagy könnyebbség, hogy nem fizetek az oktatásért, és a lakbéremet is tudom belőle rendezni. A nehézség annyi volt, hogy előtte ki kellett utaznom megírni a felvételit, ennek azért volt költsége, és, hogy komolyan vegyék a jelentkezésemet, a tandíj első részét be kellett fizetnem. Ezt azonban az ösztöndíjnak köszönhetően utána visszakaptam. Most jár le a második évem, elvileg nyáron fogom befejezni a képzést.

- Itthon dolgoztál már valamit előtte, volt munkatapasztalatod?

- Világ életemben mindig dolgoztam, egyrészt a tapasztalásért, másrészt a megélhetésért. A fesztiválokon való pultozás jelentette a megélhetés kategóriát, de dolgoztam a Külügyminisztériumban, a Miniszterelnökségen, a szakmai gyakorlatomat itt csináltam Rómában a követségen. A nemzetközi tanulmányok szak szempontjából jó lehetőségek nyíltak Magyarország európai soros elnöksége kapcsán. Az iskolai szakmai gyakorlatok miatt sok projektmunkában vettem részt.

- Említetted, hogy most is dolgozol a master képzés mellett. Milyen munkád van?

- Most tanári asszisztens vagyok, így lehetne a legjobban megfogalmazni. A munkám nem kötött, nem arról szól, hogy reggel 8-tól délután 5-ig egy helyben ülök, van, hogy többet, van, hogy kevesebbet dolgozom egy héten. Most, az interjú előtt éppen Madridból érkeztem meg, és egy 65 órás munkanapon vagyok túl. A tanár, akinek dolgozom, figyelembe veszi, hogy nekem mikor vannak a vizsgáim, én pedig azt, ha neki éppen összegyűlnek a teendői. Ez egy utazós munka. A főnököm kommunikációt, közbeszédet, retorikát tanít, de nemcsak Olaszországban, és nemcsak egyetemeken, hanem például menedzserek, politikusok, multinacionális cégek vezetői is kérnek tőle tréningeket. Ezért voltunk most például Spanyolországban. Követem őt mindenhova, segítek a keze alá adni az anyagokat, illetve főleg a nyelvtudásomat hasznosítja, ezért is választott maga mellé.

- Gondolom az angollal és az olasszal nincsen probléma. Milyen nyelveken beszélsz még?

- Az első nyelvem a német volt, majd tanultam olaszul, angolul, ezek jól mennek. Középszinten spanyolul is elboldogulok. Itt az egyetemen most két nyelvet kellett választanom, a franciára és az arabra voksoltam. Az Erasmus alatt négy francia lánnyal laktam együtt, óhatatlanul sok minden ragadt rám. Az arabot pedig már kóstolgattam a gimiben is, de főleg azért választottam, mert bár nem is gondolná az ember, Olaszország a mediterrán tenger közepén nincs messze az arab országoktól, így az arabot nagyon jó színvonalon tanítják.

- A Helyi Téma című lap jóvoltából jelent meg rólad először a fotó, melyen az Egyesült Államok másodszor is megválasztott elnökével, Obamával kezet fogsz. Hogyan csöppentél bele az amerikai kalandba?

- Az egész úgy kezdődött, hogy tavaly tavasszal itt, az olasz egyetemen részt vettem egy szimulációs programon. Három hónapig tartott a felkészülés, de maga a szimuláció egy hét volt USA fővárosában, Washingtonban. Egy G20 találkozót szimuláltak a diákok, a G20 minden tagországából jött 10-15 ember, úgyhogy nagyon nemzetközi hangulat uralkodott. Jogos lenne a kérdés, miért vehettem részt magyarként ebben a dologban, ezt a kiskaput úgy sikerült megtalálni, hogy én az Európai Unió delegációjában voltam benne, ott viszont teljes joggal. Így az uniós külügyeket képviseltem a külügyi bizottságban a George Washington Egyetemen tartott szimuláción, amelynek a rengeteg kerekasztal beszélgetés és interjú mellett konferenciajellege is volt. Ennek az eseménynek többoldalú folytatása is lett számomra, egyrészt a delegációból diákegyesület alakult. Összeálltunk páran és szervezkedni kezdtünk, jövő héten megyek Brüsszelbe aláírni a papírokat. Remélhetőleg mire ez az interjú megjelenik, megalakulunk hivatalosan is.

Másrészt a washingtoni szereplés után kaptam augusztus végén egy emailt, melyben meghívtak dolgozni az amerikai elnökválasztási kampányba. Sosem felejtem el, hogy egy csütörtöki napon a nagymamám piliscsabai verandáján ültem, mikor olvastam ezt a levelet. Rögtön fel is hívtam őket, hogy komolyan gondolják-e, lévén, európai vagyok és magyar, mit keresnék én az amerikai kampányháborúban. Mikor szóban is biztosítottak róla, hogy várnak, elküldtem nekik a papírjaimat, melyek hétfőig át is futottak a rendszeren, és megkaptam a zöld lámpát. Kedden visszarepültem a tanévkezdés miatt Olaszországba, közben pedig a telefonomról jegyet vettem Rómából Bostonba. Csütörtökön, tehát alig egy hét leforgása alatt már egy másik kontinensen voltam. Az olasz tanáraim, és a főnököm is nagyon támogattak.

Flóra Barack Obama elnökkel

- Mikor sikerült találkozni az elnökkel?

- Az az igazság, annyira pörögtek az események, hogy fel sem fogtam igazán, mekkora megtiszteltetésben volt részem. Az elnök úrral az első munkanapomon találkoztam. Nem az irodában kezdtünk, mert egy rendezvényre kellett menni, ahova tízezer ember vártak. Én voltam a felelős az egyik szektorért, oda kellett figyelnem az idősebbekre, mozgássérültekre és, hogy mindenki megtalálja a helyét. Kicsit kómában voltam még az időátállás és az utazás miatt, de nagyon igyekeztem, hogy minden flottul menjen. Aztán a nagy pörgés-forgásban egyszer csak azon kaptam magam, hogy ott áll mellettem Obama, és a kezét nyújtja felém. Egy munkatársam rögtön le is fotózott, miközben én fel sem fogtam, hogy mi történik velem.

- Milyennek láttad őt, és mi hangzott el köztetek?

- Ha nem ő lenne az elnök, akkor is azt gondolnám, hogy egy értékes, jóravaló ember. Messziről fel lehet figyelni a kisugárzására és a kiállására, nem véletlenül jutott el oda, ahol most tart. Rendkívül közvetlen volt és barátságos. Ami szerintem unikum vele kapcsolatban az az, hogy nemcsak a magáét mondja, hanem odafigyel a környezetére. Ha kérdez valamit, akkor megvárja a választ és reflektál rá. Sok a városi legenda róla, hogy mennyire jó a memóriája. Nyilván nem mernék mérget venni rá, hogy megmaradt benne a mi kis szösszenetnyi beszélgetésünk, amire én is csak részleteiben emlékszem. Azt kérdezte tőlem, honnan jöttem, és mikor mondtam, hogy Magyarországról, nagyon meglepődött.

Érződött, egyáltalán nem hiszi úgy, hogy jurtában lakunk, de ki is fejezte meglepődöttségét és egyben háláját is. Kétszer is visszakérdezett: tényleg, olyan messziről? Én pedig mosolyogva mondtam, hogy valóban így van. Mikor azt mondta, sose hitte volna, hogy ezért bárki ekkora utat megtenne, én elmondtam, mennyire örülök, hogy itt lehetek, többek között azért is, mert az ő döntései nemcsak Amerikára vannak kihatással, hanem a világ más tájaira is. Hozzátettem, hogy bár Magyarország csak egy "kis hal", de benne van ebben a nagy közös tengerben. Legalább háromszor köszönte meg, hogy ott vagyok. Ami pedig leginkább a pikantériája a dolognak, hogy közben megérkezett Michelle, a felesége is. Bevallom őszintén, mindig is lehetett látni a tévében, hogy mennyire energikus, határozott, céltudatos asszonyról van szó, ami a médián keresztül már-már mesterkéltnek is tűnhet, élőben azonban engem teljesen magával ragadott. Szabályosan a nyakamba ugrott, és elmondta, mennyire köszöni azt, amit a férjéért teszek.

- A kampány során miként zajlott az amerikaiakkal a közös munka? Milyen volt a kinti csapatban dolgozni?

- Sokat hallani róla, hogy az amerikai cégek mennyire különböznek kommunikációban, infrastruktúrában az európaiaktól, ezért kicsit tartottam az amerikai munkakörnyezettől, de nagyon pozitívan csalódtam. Bár bevallom, voltak nehéz napok, hiszen reggel 8-kor kezdtünk, és gyakran éjfélig dolgoztunk hétvégenként is, ez tartott 80 napon keresztül. Ilyen intenzív munka során előfordulnak súrlódások, mivel az emberek elkezdenek fáradni. Ilyen volt például az elnök első beszéde miatti hullámvölgy, a nem túl fényes szereplés után nehéz volt visszahozni a lelkesedést, és állandó jókedvet mutatni a többi önkéntes előtt. A csapat fiatalokból állt, és ahhoz képest, hogy 320 millió ember él az országban, ebben a kampányban összesen 600-an dolgoztunk.

- Volt valamilyen díjazás? Végül is önkéntesként mentél ki...

- Az önkéntesek között is volt hierarchia, végig kellett járni a ranglétrát. Rengetegen jöttek segíteni a nyugdíjastól a fogorvosig, akik, ha éppen volt egy szabad órájuk, benéztek, hogy mit lehetne segíteni. Az én feladatom ennél egy kicsit bővebb volt. Egy hét alatt nagyjából átláttam, ki mit csinál, és mennyi időbe telik egy feladat. Szép lassan egyre több dolgot bíztak rám, mert látták, hogy terhelhető vagyok. Nem fizetést, de sok ösztönzőt, például kajapénz hozzájárulást kaptam, a szállásom is beletartozott az ellátásba. Egy öreg hölggyel laktam együtt, aki fél lakásával járult hozzá a kampányhoz, és akiről kiderült, hogy teljesen véletlenül magyar származású. A kinti munkám egyébként "papírozott" volt, egyfajta szakmai gyakorlat kategóriába lehetne ezt a munkaviszonyt besorolni.

- Szerinted ebből a tapasztalatból mit tudsz majd profitálni a későbbiek során a karriered szempontjából?

- Úgy gondolom, alapból nagyon sokat jelentett az, hogy beleláttam ebbe a kultúrába, sok mindent megértettem ennek köszönhetően. Volt, hogy igaznak éreztem azt az előítéletet, hogy minden csak show business és nincs mögötte tartalom. A másik oldalon viszont a kinti munkakultúrában hihetetlen erejű a pozitív ösztönzés szemlélete. Nem leszidnak, ha valamit rosszul csinálsz, hanem megdicsérnek, ha valamit jól csinálsz. Rengeteg adakozó emberrel találkoztam, akik szívesen adtak az idejükből, az energiájukból, tenni akartak, és nem kérni vagy panaszkodni. Ez a pozitív ösztönzés és támogató hozzáállás az, amitől más hangulatban telik egy munkanap. Ez a tapasztalat sokat formált rajtam, és biztos vagyok benne, hogy bármilyen közegbe is kerülök a jövőben, fogom tudni hasznosítani. Hozzátéve azt is, hogy sokat fejlődött a nyelvismeretem, és a kinti tapasztalatokról írom a diplomamunkám.

Emellett azért is mentem ki, mert úgy gondolom, hogy azok az értékek, melyeket Obama képvisel, nagyon szimpatikusak és fontosak nekem. Tiszteletet adni egymásnak, és az emberi szabadságjogokat elérhetővé tenni mindenki számára - ezekről az elveiről olyan harcos öntudattal tud beszélni, hogy annak nem nehéz a hatása alá kerülni. Nagyon jól össze tudta fogni ezt a kampányt, és éreztetni, hogy "együtt meg tudjuk csinálni". Hiszem, hogy Európának is egy hozzá hasonló emberre lenne szüksége. Kell európai álom is, nem csak amerikai.

- Ha az amerikai munkakultúra jellemzője a pozitív ösztönzés, akkor hogyan tudnád leírni az olaszt? Milyen az olasz munkamorál?

- Ami elsőként eszembe jut, az az, hogy az olaszoknál semmi sem biztos, csak az, ami már megtörtént. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy megbízhatatlanok, bár nyilván ilyen is akad mindenhol, inkább azt mondanám, nem a hosszú távú tervekre épít a cégvezetés. A főnököm mentalitása kicsit más, mert ő Thaiföldön nőtt fel, de a partnerek, akikkel a megbízások során kapcsolatba kerülünk, jellemzően az utolsó utáni pillanatban is képesek még változtatni a megbeszélteken. Ez az élet minden területére kihat, úgyhogy, ha az ember nem áll ehhez az attitűdhöz rugalmasan, akkor nehezen tudja kezelni. Nekem az elején sok minden okozott meglepetést, de be kell látni, hogy a rugalmasság viszont növelheti a kreativitást. Ha tőled elvárják, hogy rugalmas legyél, akkor ők is azok, tehát ha már változtatunk, akkor abba is beleszólhatsz, hogy miként tegyük.

Az olaszokra jellemző, hogy minden kis apró munkát illetően lelkesek, és úgy elő tudják adni az örömüket, hogy azzal nem versengő, hanem inspiráló környezetet teremtenek. Ha Olaszországban azt mondják neked, hogy ez fantasztikus, akkor biztos lehetsz benne, hogy tényleg az. Ha Amerikában kapod ezt a bókot, akkor csak annyiban lehetsz biztos, hogy elvégezted a feladatot. Ez a nagy különbség.

- Sok nemzetközi tapasztalattal a hátad mögött, és edzett nyelvtudással a tarsolyodban, hogyan képzeled el a jövődet? Mi az a munka, vagy hol van az a munkahely, amiben úgy érzed, hogy a leginkább ki tudnád teljesíteni önmagad? Van-e olyan álompozíció, amely felé tartasz? Melyik országban élnél szívesen, és szóba jön-e egyáltalán Magyarország?

- Ahogy már említettem, engem az amerikai kampánymunka alatt nagyon megfogott az az összetartás, egységre törekvés és pozitív gondolkodás, ami a munkát áthatotta. Sajnos úgy érzem, Magyarországról hiányzik ez a "közös jóakarás", az "együtt" szó is új jelentést kapott. Az elmúlt évek folyamán, a külföldön töltött időszakok eredményeképp úgy érzem, elfogadóbbá és nyitottabbá váltam, sok nemzettel, különböző nyelvekkel találkoztam, és rájöttem, hogy mindenki egyforma, mindenki ugyanazokkal a problémákkal küzd, és ugyanazt várja az élettől.

Ezt jelenti számomra Obama Amerikája is, melyben feketék, fehérek, melegek és heteroszexuálisok, vagy nemtől, kortól függetlenül mindenki otthonra lelhet. Ezt a mentalitást igyekszem képviselni az európai diákszervezetben is, amely most szerveződik, ez az, ami hosszú távon motivál. Egymás elfogadása, támogatása - ennek erősítésén szeretnék fáradozni. Azt gondolom, hogy ehhez a legjobb út a tanítás lehet. Még nem tudom, hogy könyveket fogok-e írni, vagy egyetemi katedrára megyek, esetleg óvodát nyitok. Még gondolkodom rajta, miként lehet ezt minél több emberhez eljuttatni. Valószínűleg az lenne a leginkább testhez álló, ha ezeket a célokat egy akadémiai karrierbe tudnám beleintegrálni.

Magyarország nem kevesebb számomra, mint bármelyik más ország. De elsősorban inkább az motivál, hogy mit csinálok, és nem az, hogy hol. A "hol" nyilván akkor dől majd el, ha belép az életembe az igazi. Nem tartom kizártnak, hogy Magyarországon éljek, főleg, mert ott van a családom. De úgy érzem, ahhoz, hogy megvalósítsam, amiben hiszek, kell egy tágabb szemlélet. Európai határokon belül maradok viszont, ez biztos.