Mégsem kell a diákmunkás? Mégsem gond a munkaerőhiány?

A vállalatok egyre erőteljesebben jelentkező munkaerőhiány miatt panaszkodnak, a szülők pedig a növekvő fogyasztási igényeket sokallják, amelyeket a diákok feléjük támasztanak. Ezek a társadalmi jelenségek szinte még soha nem támogatták egymást annyira, mint most. Pont a forráshiányos tanulóéveket segíti a diákmunka, és ez az átmeneti munkaerő-forrás a szabadságolásokat is támogatja. A diák munkát és pénzt szeretne, a közvetítő szervezet mindkét oldalról ügyfél-elégedettséget, a szülő élettapasztalattal gazdagodó gyereket, a munkáltató pedig gyorsan munkavállalót.

Kálvária a diákszövetkezet körül

Barnabás 17 éves, egy erős, budapesti gimnázium NYEK-es (nulladik, nyelvi képzéses évfolyam) 10. osztályát végezte. Nagyon jól beszél angolul és spanyolul. Otthon megkap mindent, de ezen a nyáron szeretné vendégül látni azt a külföldi lányt, akivel egy éve chat-el, és aki a nyár végén pár napra Magyarországra jön, vele találkozni. Ez a több tizezer forintos extra kiadás azonban már kinőtte a zsebpénz-keretét, a szülei pedig itt húzták meg a határát a támogatásuknak.

Ezen kívül – a nyaralást leszámítva – igazából nincs olyan tennivalója a fiúnak, ami lekötné az idejét, energiáját. A szünidő hetei csak mennek, eseménytelenül. Ő maga is érezte, hogy kellene valami rendszeres elfoglaltság. Közösen határoztak, ezekre a problémákra egy megoldás van, a munka.

Az első találkozás a munka világával mindig nagyon felkavaró, és nem is megy segítség nélkül. Barnabás anyja, Annamária vállalta, hogy ha a fiú kinéz magának egy „célszervezetet”, akkor ő megérdeklődi a feltételeket.

Első célpont a helyi gyorsétterem-lánc volt. Hamar kiderült, hogy kiskorút diákként sem vesznek fel.

Második nekifutásra a sarkon lévő, osztrák tulajdonú élelmiszerlánchoz kopogtak be. Itt már nyitottak voltak, de az ő diákmunkásaikat egy jó nevű, belvárosi diákszövetkezet biztosítja, ezért oda irányították őket. A Teréz körút elején lévő diákszövetkezetnél derült ki, hogy a munkavállaláshoz úgynevezett egészségügyi kiskönyvet kell csináltatni.

Ezt már a gyerek egyedül intézte. Elment a háziorvoshoz, beutalót kért, és abba a Dél-pesti kórházba is átment, ahová ezt - mint kiderült, rosszul - megírták. Visszament - akkor már az anyjával együtt – de még így sem sikerült jó beutalót kapniuk a háziorvos asszisztensétől. A szerencséjük az volt, hogy szívességből elkészítették azt a tüdőröntgent, ami az alapja a dokumentumnak.

A kiskönyvvel visszament a fiú az irodába, és beosztásra jelentkezett. De nem kapott munkát. Valamiért az ügyintéző nem nagyon akart a fiú ügyével foglalkozni. Először beosztásokról, felvételi napokról beszélt, amelyről Barnabás lemaradt. Utána visszahívást ígért, majd a végén föl se vette a telefont. Előbb Barnabásnak, majd Annamarinak se. Mikor az anyuka a munkahelyi telefonjáról hívta az ügyintézőt, akkor azonban már újra kedvesen beleköszönt a kagylóba. De a munkába lépés napjáról nem adott semmilyen tájékoztatást.

Aki kapja…

Eltelt másfél hét, és nem történt semmi. Ekkor úgy döntött a család, hogy új módszerrel fognak diákmunkát találni.

A szintén hozzájuk közel eső, angol tulajdonú kereskedelmi láncnál látták, hogy sok a diák a polcok közt. Ott helyben, a boltvezetőtől meg is kérdezték, van-e hely. Munka mindig van polcszervizes pozícióra, de az ügyintézés itt is egy – másik – diákszövetkezeten keresztül történik. Itt – az erősebb hangsúly végett - a boltvezető azt is javasolta nekik, hogy hivatkozzanak rá, amikor tárgyalni kezdenek.

Ennél a szervezetnél (név, és cím a szerkesztőségben) gyakorlatilag egy telefonhívásba került a munka elintézése. Ha ott kezdenek, még az egészségügyi kiskönyvet is ingyen kiállítják a számukra. Két nap múlva már fel is vehette a munkát az áruházlánc egyik közeli hipermarketében a fiú.

Amit az ügyfél tanult: tudatosság, asszertivitás

Hiába az évtizedes jelenlét, az ügyfélbaráttá váló szemléletformálás, valahogy mégsem sikerült mindegyik szolgáltatónak megtanulnia, mit-hogyan kell végeznie az eredményeségért. Illetve, mindenhol emberek ülnek, akik lehet, hogy a rosszul beállított juttatási csomagjuk, vagy az elköteleződést lehetetlenné tevő légkör miatt a „lassú víz partot mos”- technikát alkalmazzák, és inkább nem is nagyon csinálnak semmit.

Az ügyfélnek ebben az üzleti légkörben még jobban, alaposabban tájékozódnia kell, és nem szabad megijednie. Például attól, hogy az ügyfélszolgálatos mit is gondol róla, ha számon kéri a tehetetlenséget. Lehet, hogy ettől az irodától nem fog munkát kapni, de bizonyára jobb is, ha a gyerek első munkatapasztalata nem lesz bizonytalan kimenetelű, például a kifizetés szempontjából. Szomorú ebben a történetben az, hogy nem mindenki van ma még birtokában a tájékozódásnak, az információ-szerzésnek, és az érdekérvényesítésnek. De ki más miatt tanulnánk meg gyorsan, és hatékonyan , ha nem a saját gyerekünk érdekében? Ha pedig egy új készséget elsajátítunk, az az élet más-más területein is felhasználható.

Ami még szülői szempontból fontos tudnivaló ebben a diákmunka-szerző történetben, hogy semmi nincs ingyen. Az ügyintézések telefonjai, az utazás nyilvánvalóan költség, ami a szülőket terheli. De az egészségügyi kiskönyv kiváltása, a munkaruha megvétele, és a diákszövetkezeti belépés díja, ami összesen körülbelül tízezer forint, szintén a család kasszájából vesz ki pénzt, még mielőtt oda bármi bekerülhetne. Sajnos, erre a területre is igaz az, hogy akinek nagyon szüksége van minden forintra, és nincs egy kis megtakarítása sem, az nem tud elkezdeni diákmunkában dolgozni.

Mire szocializál egy mai munkahely?

Annamari nemcsak a pénz miatt „adta be” dolgozni a gyerekét, és még csak nem is a nyári szétcsúszás elleni hatékony védelem volt az igazi cél. Elsősorban azért küldte dolgozni a fiút, hogy elkezdődjön a „harmadlagos” szocializációja. Élesben, a munkahelyen lehet megtanulni azt, hogy milyen idegen, különböző korú, IQ-jú emberekkel közösen, szigorú szabályok mentén tevékenykedni. Barnabás ezen a területen tanult a legtöbbet. Például ügyeket intézni, idegen helyekre telefonálni úgy, hogy közben kiderüljön róla, hogy milyen kedves, okos, szellemes is valójában. Annamari ledöbbent az első hívások hallatán, hiszen ez az a gyerek, aki már elsős korában meglepte a tanító nénit a választékos szókincsével, beszédkészségével. Ugyanez a fiú, most tőmondatokban, zártan kommunikál az idegennel. Még szerencse, hogy ez is már most kiderült, és nem akkor, amikor már tényleg a „bőrére megy” a játszma.

A kamasz fiú számára az volt a legdöbbenetesebb, hogy az ő kis diák-bére sok felnőttnek a teljes, havi megélhetését jelenti. Nehéz feldolgozni azt, hogy míg ő bármire költheti a fizetését, addig van, aki havi 28-30 napot is ledolgozik azért, hogy a túlóradíjjal kiegészíthesse a csekélyke fizetését.

A nyolcvanas évek munkahelyi szigorának - amit Annamari annak idején megtapasztalt, és amiről azt szerette volna, ha a gyerek is átéli -, ma már nyoma sincs. Akkora a munkaerőhiány, és – valószínűleg – olyan rossz a munkaerő-szervezés, hogy például több óra telt el úgy, hogy Barnabás csak ült a termékeken, és zenét hallgatott. Nem volt mit csinálnia, de nem is talált a főnöke a számára új feladatot.

Ez, és a – számára - monoton, a kreativitást teljes egészében nélkülöző munka komoly, nem várt hatást ért el. Az iskolában az eddig csak úgy „nagyjából” teljesítő fiú szeptemberre szilárdan elhatározta, mégis komolyan veszi a tanulást a hátralévő két évben. Nehogy végállomás legyen ebből az átmenetből…