A kereskedelemben az ügyféllel való közvetlen találkozást nevezik az "igazság pillanatának". A vevő belép a boltba, és megszólítja az eladót - ez egy ilyen pillanat. Kézbe veszi, kipróbálja az árut - ez egy másik. Megkísérel elintézni egy reklamációs ügyet - ez lehet a harmadik. Ezekben és a hozzájuk hasonló helyzetekben a vevő közvetlen tapasztalatokat szerez a vállalatról: ilyenkor kiderül, hogy az mire képes, betartja-e az ígéreteit, hinni lehet-e a reklámjainak.

A humánpolitikai munkában is beszélhetünk az "igazság pillanatairól"? Természetesen. Egy cég a küldetési nyilatkozatában, a honlapján, az álláshirdetéseiben sok mindent ígér jövendőbeli alkalmazottainak. Be tudja tartani ezeket? Ez a közvetlen gyakorlati tapasztalatokból derül ki. A vállalat és alkalmazottai viszonyát az igazság eme pillanatai alakítják: az emberek emlékezete, a "szervezeti memória" ezeket sokkal élesebben őrzi meg, mint az ígéreteket és a jelszavakat.

A humánpolitikai munkában az igazság egyik legfontosabb pillanata a piacgazdaságban időről időre beköszönő válság. A jelenlegi válság humánpolitikai következményeivel nap mint nap találkozhatunk. Tudjuk, hogy a munkanélküliség folyamatosan növekszik, hazánkban már tíz százalék körül van, de egy sor más országban még rosszabb a helyzet. A közgazdászok arra is figyelmeztetnek, hogy ha a gazdaság motorja beindul, a vállalatok először a meglévő kapacitásaikat használják ki, toborzásra csak később gondolnak - vagyis a fellendülés után akár tovább növekedhet a munkanélküliség. Tudjuk, tapasztalhattuk, hogy az előző válság idején a foglalkoztatási görbe csak nagyon lassan kezdett emelkedni, többen "jobless recovery"-t emlegettek. Egyes iparágakat a válság különösen súlyosan érint, a tízezres elbocsátásokról szóló hírek sem ritkák.

Mit jelent ez a mindennapos gyakorlatban? Ismerek egy párszáz fős vállalkozást, ahol a jelenlegi válság kezdetén a kereslet nagyon rövid idő alatt nagyjából a felére esett vissza. Addig gyakorlatilag csak növekedtek, gyorsan és látványosan. Az előző válság sem rázta meg őket, ügyesen használták ki a kínálkozó lehetőségeket. Most néztek először szembe a tömeges elbocsátás kényszerével. Más megoldás nem volt, a vállalat korábbi formájában nem élte volna túl a nehéz időket.

Létszámot csökkenteni, embereket elbocsátani, jövedelmeket lefaragni, korábbi ígéreteket visszavonni - ez bizony nehéz feladat. Ezek talán az igazság legfontosabb pillanatai a humánpolitikai munkában. Hogyan viselkedik ilyenkor a vállalat? A feladatoknak nyilvánvalóan van egy szakmai oldala: kapacitásokat kell tervezni, gyártási műszakok számáról kell dönteni, beruházásokat kell átsorolni, szervezetet kell átrendezni. Tudjuk, hogy a válság sajátos "ki éli túl" játék: leépíteni okosan kell, hiszen válság után jön a fellendülés, amit ki kell használni - ha mi nem tesszük, majd kihasználják a versenytársaink. Ott van azonban az emberi oldal is: mi történik az igazság pillanataiban? Hogyan bánik velem a vállalat? Hogyan kommunikál velem, meghallgatja-e a mondandómat, segít-e a bajban? Mennyire vagyok fontos neki egyáltalán? Érez-e valamilyen felelősséget irántam? Több-e ez a felelősség puszta ígérgetésnél?

Az igazság pillanataiban szerzett élmények mélyen beivódnak az egyéni és a szervezeti memóriába. A szerzett tapasztalatok sok évre meghatározhatják a vállalat és az alkalmazottak viszonyát. Tönkretehetik, vagy erősíthetik a bizalmat, a kölcsönös lojalitás érzését, erősíthetik vagy gyengíthetik a kötődéseket. Különösen fontosak ezek a fiatal munkavállaló generációnál, vagyis azoknál, akik az első munkahelyi tapasztalataikat szerzik. Az első élményeknek akár világnézetet formáló, politikai állásfoglalást meghatározó ereje is lehet. A szemünk előtt lezajló, sokféle módon megnyilvánuló társadalomlélektani és politikai változások az igazság eme számtalan pillanatából állnak össze.

A mostani, súlyosságában, mélységében rendkívülinek tekinthető válság emléke az igazság pillanatai formájában sokáig megmarad majd, hosszú időre befolyásolhatja a humánpolitikai munkát. A kritikus helyzeteken átesett emberek nyilván megtanulták, hogy nem az az igazán fontos, amit a vállalat mond, hanem amit csinál. A szép elvek és a valóság közötti szakadék válság idején lehet a leglátványosabb. De tévedés azt hinni, hogy csak ők tanulnak: a többiek is látják, hogy mi történik velük. "Legközelebb én is hasonló elbánásra számíthatok" - gondolhatják.

Tudjuk és tapasztaljuk, hogy a vállalati humánpolitikai munka a korábbi évtizedekhez képest számottevően átalakult. Nem csak arról van szó, hogy a rendszerváltás előtt hiánygazdaságként megmutatkozó szocialista tervgazdaságban éltünk, most pedig piacgazdaságban dolgozunk tovább, ahol a munkaerőpiacon is többnyire a vevő, vagyis a munkaadó van jobb alkupozícióban. A piacgazdaságban végzett humánpolitikai munka is átalakul, és nemcsak nálunk, hanem más országokban is. Aligha lehet olyan humánpolitikai tevékenységet találni, ami ne változna folyamatosan. Más lett a toborzás, más a merítési bázis, felértékelődött az intellektuális tőkével való gazdálkodás, átalakult a foglalkoztatás szerkezete, jól képzett szakértők megtartásához és motiválásához kell új eszközöket kitalálni, naponta jelennek meg új képzési módszerek és formák.

A humánpolitikai munka nehezebb és bonyolultabb lett. És ez a munka tele van az igazság pillanataival. Minden pillanat egy lehetőség. Minden pillanat meghatározó lehet. Érdemes figyelni rájuk.

Dr. Bőgel György, a CEU Business School OKJ-s humánpolitikai programjának vezetője