A potyautasok ellen harcolnak a szakszervezetek
Justice Louis Brandeis amerikai szövetségi Legfelsőbb Bírósági bíró annak idején úgy nyilatkozott, hogy erős és felelősségteljes szakszervezetek nélkül nem létezik a fair play szabályainak megfelelően működő piacgazdaság. Ez azonban a régmúlté, a szövetségi legfelsőbb bírói fórum gyakorlata nem kedvez sem a munkavállalóknak, sem pedig a szakszervezeteknek. A szűkítő jogértelmezésre kiváló példát szolgáltat egy friss eseti döntés, amely az úgynevezett potyautas problémával foglalkozik. Így hívjuk azon munkavállalókat, akik nem csatlakoznak a szakszervezethez, ám a kollektív szerződésben kiharcolt előnyöket (munkabér, munkafeltételek, munkaidő) élvezik. Lássuk miért is tiltakoznak hevesen most a tengerentúli szakszervezetek.
A Bíróság a múlt héten a Pamela Harris ET AL v. Pat Quinn, Governor of Illinois (573 U.S. 2014.) ítéletében úgy döntött, hogy jogellenes az a jogszabály Illinois államban, mely az otthoni ápolást végző munkavállalók mindegyikét szakszervezeti tagdíj fizetésére kötelezi függetlenül attól, hogy szakszervezeti tagok-e. A döntés az alábbi esetből származik.
Időskor, betegség, baleset következtében amerikaiak millióinak kell valamilyen formájú gondozási segítséget nyújtani egészségügyi intézményekben. A szövetségi állam a MEDICAID program keretében támogatást nyújt a tagállamoknak abban, hogy az egyébként kórházi ápolásra szoruló betegek otthoni ápolásban részesüljenek. Erre a programra épülve szinte valamennyi állam kiépítette a saját otthoni ápolási rendszerét. Illinois állam úgy döntött, hogy létrehoz egy rehabilitációs programot, melynek keretében a rászorulók segédszemélyzetet vehetnek igénybe (personal assistant), melynek a költségeit az állam fizeti. Sok esetben a segéderő egy rokon, arra is volt példa, hogy az egy 14 éves gyermek volt a szülei vonatkozásában. Illinois állam akképpen határozott, hogy ezek az alkalmazottak állami alkalmazottaknak minősülnek, igaz csak a kollektív jogok vonatkozásában. A gyakorlatban így egy többmunkáltatós munkaviszony keletkezett, melyben a munkáltatói jogok egy részét maga a beteg (kiválasztás, szerződtetés, ellenőrzés, elbocsátás), más részét pedig az állam gyakorolta (bérfizetés, bér meghatározása, követelmények stb.). A fizetést tehát a segítő személyzet az államtól kapta, melyből a szakszervezeti tagdíj azonnal levonásra került. Amennyiben az illető személy nem volt szakszervezeti tag, abban az esetben a tagdíj helyett egy általános díjtételt kellett fizetni a szakszervezetnek. Ennek az alapja az, hogy Illinois államban a közszolgálatban lévőkre vonatkozó joganyag tartalmazott egy kitételt, mely szerint a nem szakszervezeti tagoknak a kollektív szerződés kötésének költségeihez hozzá kell járulniuk (munkaidő, munkabér, munkafeltételek kiharcolása). Ez a szakirodalomban az úgynevezett fair share rendelkezés (Workers v. Mobil Oil Corp., 426 U.S. 407, 409, n.1., 1976.). Hasonló rendelkezések egyébként számos más állam jogában is feltűntek. A jogvita abból eredt, hogy 3 nem szakszervezeti tag a bíróság előtt vitatta a levonások jogszerűségét. A szövetségi kerületi bíróság a keresetet elutasította, melyet a 7th. Circuit (szövetségi fellebbviteli bíróság) helybenhagyott. Ez ellen nyújtott be fellebbezést a három alkalmazott. A Legfelsőbb Bíróság a következőket állapította meg (esetjogi elemzés következik):
A Railway Employees v. Hanson ügyben (351 U.S. 225 (1956.) az volt a vita tárgya, hogy a vasútnál működő szakszervezeteknél lehet-e úgy kompenzálni a szakszervezetet a nem tagok vonatkozásában is fennálló érdekvédelmi kötelezettség teljesítéséért, hogy előírják, hogy kizárólag szakszervezeti tagok dolgozhatnak a munkáltatónál (union shop). A munkaviszony létesítése, illetve fenntartása tehát szakszervezeti tagsághoz volt kötve. A bíróság megállapította, hogy a szövetségi törvények megengedő szabályozása jogszerű, annak indokai a stabil munkaügyi kapcsolatok és a munkabéke. A Hanson ügyben a bíróság elvetette azt a hivatkozást, hogy a kötelező tagdíj fizetése a nemtagok egyesülési szabadságával, illetve a véleménynyilvánítási szabadságukkal ellentétes. Példaként a kötelező ügyvédi kamarai tagságra hivatkozott.
5 évvel később újabb ügy került a szövetségi Legfelsőbb Bíróság elé. A Street (367 U.S. 761) ügyben a nemtag díjfizető azt kifogásolta, hogy a vasútnál működő szakszervezet a tagdíj jelentős részéből olyan politikai jelölteket támogat, akikkel nem ért egyet. A szakszervezet szemére tehát azt vetették, hogy nem pusztán szakszervezeti célokra költi a tagdíj bevételt. A Bíróság kimondta, hogy a szakszervezet keze meg van kötve a tagdíj elköltésében: kizárólag kollektív szerződés kötésével, a kollektív alkuval összefüggésben költheti a nem tagok pénzét, a politikai kiadásaira csupán a tagok tagdíját adhatja ki. Ellenkező esetben a nemtag befizetését vissza kell téríteni.
Az Abood v. Detroit Bd. of Ed.(431 U.S. 209, 1977) ügyben a bíróság szintén közalkalmazottak kollektív szerződéséről döntött. Azt vizsgálta, hogy a Detroit-i Tanárok Szövetségének a szakszervezete kikötheti-e azt, hogy a nem tagok a tagdíjjal egyenlő összegben díjfizetésre kötelezettek. A Bíróság a nem szakszervezeti tag tanárok keresetét elutasította és kimondta, hogy alkotmányos szempontból nem aggályos a kötelező díjfizetés, és az sem, hogy a kollektív szerződés kizárólag a legjelentősebb szakszervezettel kerül megkötésre. A kötelező tagság, és az egyetlen szakszervezet elismerése ugyanis megszünteti a különböző szakszervezetek közötti harcot, illetve a több kollektív szerződésből eredő zavart. A kötelező tagdíjfizetés alapja az, hogy a szakszervezetnek kötelező törvény által a nemtagok érdekeit is képviselni. Ez azt jelenti, hogy nem harcolhat ki például csak a tagjainak béremelést. A Bíróság arra is rámutatott, hogy amennyiben a nem szakszervezeti tagoknak nem kell fizetniük semmit, így nem is érdekeltek abban, hogy tagokká váljanak, az előnyöket viszont élvezik (free riders). A Bíróság kimondta, hogy a szakszervezeti költségek között a szakszervezet alaptevékenységéhez kötődő, illetve egyéb tevékenységekkel kapcsolatos költségeket el kell különíteni, és a nemtagok befizetését csak az alaptevékenységre lehet felhasználni.
Cikkünk több oldalas! Lapozzon!
1. oldal - A potyautasok ellen harcolnak a szakszervezetek
2. oldal - A Harris v. Quinn döntés
Időskor, betegség, baleset következtében amerikaiak millióinak kell valamilyen formájú gondozási segítséget nyújtani egészségügyi intézményekben. A szövetségi állam a MEDICAID program keretében támogatást nyújt a tagállamoknak abban, hogy az egyébként kórházi ápolásra szoruló betegek otthoni ápolásban részesüljenek. Erre a programra épülve szinte valamennyi állam kiépítette a saját otthoni ápolási rendszerét. Illinois állam úgy döntött, hogy létrehoz egy rehabilitációs programot, melynek keretében a rászorulók segédszemélyzetet vehetnek igénybe (personal assistant), melynek a költségeit az állam fizeti. Sok esetben a segéderő egy rokon, arra is volt példa, hogy az egy 14 éves gyermek volt a szülei vonatkozásában. Illinois állam akképpen határozott, hogy ezek az alkalmazottak állami alkalmazottaknak minősülnek, igaz csak a kollektív jogok vonatkozásában. A gyakorlatban így egy többmunkáltatós munkaviszony keletkezett, melyben a munkáltatói jogok egy részét maga a beteg (kiválasztás, szerződtetés, ellenőrzés, elbocsátás), más részét pedig az állam gyakorolta (bérfizetés, bér meghatározása, követelmények stb.). A fizetést tehát a segítő személyzet az államtól kapta, melyből a szakszervezeti tagdíj azonnal levonásra került. Amennyiben az illető személy nem volt szakszervezeti tag, abban az esetben a tagdíj helyett egy általános díjtételt kellett fizetni a szakszervezetnek. Ennek az alapja az, hogy Illinois államban a közszolgálatban lévőkre vonatkozó joganyag tartalmazott egy kitételt, mely szerint a nem szakszervezeti tagoknak a kollektív szerződés kötésének költségeihez hozzá kell járulniuk (munkaidő, munkabér, munkafeltételek kiharcolása). Ez a szakirodalomban az úgynevezett fair share rendelkezés (Workers v. Mobil Oil Corp., 426 U.S. 407, 409, n.1., 1976.). Hasonló rendelkezések egyébként számos más állam jogában is feltűntek. A jogvita abból eredt, hogy 3 nem szakszervezeti tag a bíróság előtt vitatta a levonások jogszerűségét. A szövetségi kerületi bíróság a keresetet elutasította, melyet a 7th. Circuit (szövetségi fellebbviteli bíróság) helybenhagyott. Ez ellen nyújtott be fellebbezést a három alkalmazott. A Legfelsőbb Bíróság a következőket állapította meg (esetjogi elemzés következik):
A Railway Employees v. Hanson ügyben (351 U.S. 225 (1956.) az volt a vita tárgya, hogy a vasútnál működő szakszervezeteknél lehet-e úgy kompenzálni a szakszervezetet a nem tagok vonatkozásában is fennálló érdekvédelmi kötelezettség teljesítéséért, hogy előírják, hogy kizárólag szakszervezeti tagok dolgozhatnak a munkáltatónál (union shop). A munkaviszony létesítése, illetve fenntartása tehát szakszervezeti tagsághoz volt kötve. A bíróság megállapította, hogy a szövetségi törvények megengedő szabályozása jogszerű, annak indokai a stabil munkaügyi kapcsolatok és a munkabéke. A Hanson ügyben a bíróság elvetette azt a hivatkozást, hogy a kötelező tagdíj fizetése a nemtagok egyesülési szabadságával, illetve a véleménynyilvánítási szabadságukkal ellentétes. Példaként a kötelező ügyvédi kamarai tagságra hivatkozott.
5 évvel később újabb ügy került a szövetségi Legfelsőbb Bíróság elé. A Street (367 U.S. 761) ügyben a nemtag díjfizető azt kifogásolta, hogy a vasútnál működő szakszervezet a tagdíj jelentős részéből olyan politikai jelölteket támogat, akikkel nem ért egyet. A szakszervezet szemére tehát azt vetették, hogy nem pusztán szakszervezeti célokra költi a tagdíj bevételt. A Bíróság kimondta, hogy a szakszervezet keze meg van kötve a tagdíj elköltésében: kizárólag kollektív szerződés kötésével, a kollektív alkuval összefüggésben költheti a nem tagok pénzét, a politikai kiadásaira csupán a tagok tagdíját adhatja ki. Ellenkező esetben a nemtag befizetését vissza kell téríteni.
Az Abood v. Detroit Bd. of Ed.(431 U.S. 209, 1977) ügyben a bíróság szintén közalkalmazottak kollektív szerződéséről döntött. Azt vizsgálta, hogy a Detroit-i Tanárok Szövetségének a szakszervezete kikötheti-e azt, hogy a nem tagok a tagdíjjal egyenlő összegben díjfizetésre kötelezettek. A Bíróság a nem szakszervezeti tag tanárok keresetét elutasította és kimondta, hogy alkotmányos szempontból nem aggályos a kötelező díjfizetés, és az sem, hogy a kollektív szerződés kizárólag a legjelentősebb szakszervezettel kerül megkötésre. A kötelező tagság, és az egyetlen szakszervezet elismerése ugyanis megszünteti a különböző szakszervezetek közötti harcot, illetve a több kollektív szerződésből eredő zavart. A kötelező tagdíjfizetés alapja az, hogy a szakszervezetnek kötelező törvény által a nemtagok érdekeit is képviselni. Ez azt jelenti, hogy nem harcolhat ki például csak a tagjainak béremelést. A Bíróság arra is rámutatott, hogy amennyiben a nem szakszervezeti tagoknak nem kell fizetniük semmit, így nem is érdekeltek abban, hogy tagokká váljanak, az előnyöket viszont élvezik (free riders). A Bíróság kimondta, hogy a szakszervezeti költségek között a szakszervezet alaptevékenységéhez kötődő, illetve egyéb tevékenységekkel kapcsolatos költségeket el kell különíteni, és a nemtagok befizetését csak az alaptevékenységre lehet felhasználni.
Cikkünk több oldalas! Lapozzon!
1. oldal - A potyautasok ellen harcolnak a szakszervezetek
2. oldal - A Harris v. Quinn döntés
Balogh Levente: általában a kitűnő tanulókból lesznek a menedzserek, a 3-as 4-es tanulókból a vállalkozók