"Tedd le a bombát, nem viheted be!"

A hétvégén 17 élő könyvet lehetett kikölcsönözni a Kazinczy utcában. Életüket mentő vagy új országba vágyó menekülteket kérdezhetett több száz magyar és külföldi.

A nagy menekülés Európa felé

Rezai Dariush 12 évesen menekült Afganisztánból. Egyedül. Rögtön azután, hogy édesapját meggyilkolták vallási okok és hazara (egy afganisztáni kisebbség) származása miatt. Jó apa volt, szerette. Gyorsan döntött: nem marad. Iránba menekült, ahol három éven át egy cipőgyárban dolgozott: „Feketén éltem, eltartottam magam. A munkaadó segített, hogy ott tudjak maradni, hogy ne kapjon el a rendőrség, mert visszaküldtek volna Afganisztánba. Tovább akartam tanulni, de nem lehetett” – ezek mozdították Európa irányába, meséli csendes hangon kitűnő magyar kiejtéssel.
Rezai Dariush
Kamaszkorára nem használ nagy szavakat: „Mindig figyeltünk, hogy rendőr ne legyen a közelben. Kicsi voltam sok mindent nem értettem, viccként kezeltem”. Az európai komfortzónából nehezen érthető, hogyan bírta ki. „Mi, muszlimok azt mondjuk, hogy bármit elveszítettünk, Isten majd segít, sok barát is segített, hogy saját lábamra álljak. Amikor nincs családod, senkid, neked több energiát kell bele tenni, meg figyelned magadra” – ehhez járult hozzá a svédországi nagybácsi támogatása.

„15 évesen indultam. Az a nagy menekülés Európa fele. Jobb életet vártam, befogadó országot kerestem magamnak, ahol több lehetőségem lenne. Nem volt célországom” – mondta el a HR Portálnak a most húszéves Dariush.

A fűtéshez Putyin kell, a boldogsághoz nem

Tinédzser korában találkozott Szolzsenyicinnel. „A Novoszibirszkben lévő fagyárba jött látogatóba, amit magyarok is építettek. A nagybácsim vezette körbe” – Anna Zaboeva Szibériában született. Háromszor volt rendszerváltás, meg olyan telek, hogy megfagyott a krumpli, bezárt a gyár. „Az anyám egy évig nem kapott lóvét. Ennél szarabb csak a háború. Nekem az a lényeg, hogy ne lövöldözzenek egymásra az emberek, bármi mást túl lehet élni” – Anna szerint értéke van annak a helynek, ahol túl lehet élni. Húszévesen jött el Szibériából, s miután összevetette Budapestet az ottani városokkal, úgy gondolta, váltani fog. Most harmincéves.
Anna Zaboeva

A magyar nyelv ennivaló

„Már nem tervezem, feladtam. Az élet majd eltervezi” – válaszolta Anna, hogy végleg maradna-e. Dariush pedig mindig ott képzelte el magát, ahol élt. Most Magyarországon.

Az afgán fiú 6 éve van itt. „Magyarország egy afgán szemével nagyon jó. Azonnal menedékjogot kértem” – mondja határozottan. „Szeretem az országot, rengeteg magyar barátom van. Nehezen tudnám itt hagyni. Máshol is nulláról kellene kezdeni. Elegem van belőle” – ez érthető, kétszer volt benne része. A nyelvtanulásában csak az első 6 hónap volt nehéz. „A magyar nyelv édes nyelv, ennivaló. Szeretek magyarul beszélni. Nagyon kevés afgán beszél jól, királynak érzem magam közöttük” – meséli lelkesen.

Anna is szereti a magyar nyelvet, tetszik neki a főváros: „Sok szempontból jó az egész”.

Maga készítette a cipőt, amit szombaton viselt. „Voltam Budapesten egy cipészműhelyben, idős bácsi dolgozott ott, és nem hitte el, hogy tudok cipőt készíteni. Azt mondta, biztosan ittam. Aztán nem mentem oda többet” – meséli nevetve Dariush.
Molnár Bence


„Engedjék meg maguknak a nyitottabb gondolkodást, merjenek megismerkedni Magyarországon élő nem magyarokkal. Nagyon sok jó inputot ad a magyar kultúrához egy idegen kultúra. Gondolkodásmódokat lehet tanulni, élethez való viszonyulást, jó attitűdöket” – üzente azoknak, akik alapból ellenszenvet éreznek.

A buliban Zia, Ali meg Dariush 160 embernek főzött húsgombócot, mind a hárman afgánok

Össze vagyok kötve az élettel

"Jobb itt nekem szibériaiként, mint Moszkvában. A filmes szakmában vidékinek számítottam, nem kaptam munkát, semmibe vették a szerkesztői tapasztalatomat" – emlékezik Anna. Egy szibériai területen adott tv műsor főszerkesztője volt, Novoszibirszkben megszűnt a filmipar, és a moszkvai visszautasítás betette nála a kaput. „Amikor ide jöttem, felvettek egy amerikai tv-be. Nem dumáltak hozzám, hanem odaadták a lakáskulcsot, ott volt a sofőr kocsival, étterem, pénz. És azt mondták, csináld. Nem nézték, honnan jöttél, hanem, hogy mit tudsz. Én ezt szeretem.”

A vízum miatt keresett ösztöndíjat, ebből lett a cipőtervezés. Soha nem gondolta volna, de bejött. Magyar márkát kreált, ez a Pleasemachine. A kézzel készített cipőkkel tavaly nyáron odáig jutott, hogy „legyen bevétel, de én nem akarok dolgozni. Nem akarom, hogy valaki bemondja, mit csináljak, mikor fejezzem be, és hogy nézzen ki. Teremteni akarok, de azt nem tekintem munkának. A cipő dizájnban már nem látok akkora kihívást. Most filmeket csinálok, írok, festek. Legyen élet”.

„Designerként a stílusom mindig más. Az élet inspirál: össze vagyok kötve az élettel. Most egy filmsorozatot csinálok” – filmes karrierjét egymaga építi, így születnek a Hétköznapok Budapesten részei. „A filmet magamnak csinálom. Ahol járok, azt veszem fel” – mondta el lapunknak.

Dariush gyerekkora óta tisztában van vele, hogy magában bízhat: „Amikor tanulni kell, vagy versenyhelyzetben én úgy állok hozzá, hogy muszáj, hogy engem felvegyenek.

Ha több nyelvet beszélek, ha jól viselkedem, mindig befogadó, nyitott ember lennék, akkor felvesznek munkára. Nem?” – igaza lehet, mert a régi munkahelyein hívják, menjen vissza, ha nálunk akar dolgozni. Most OKJ-s képzésre jár, az utolsó félévet teljesíti és turisztikai szervező lesz.

Étteremben, szállodában, panzióban dolgozott, volt önkéntes, hogy tapasztalatot szerezzen, idegenvezetőként vitt csoportokat a busójárásra és Debrecenbe. Mostanában a Menedék Egyesületnél interkulturális mediátor, tolmácsol, várásnézést tervez afgánoknak. Van olyan afgán család, amelyikben nem tudnak magyarul, segíti nekik a hivatali ügyekben, elviszi a gyereküket iskolába.

Bejárta az országot Dariush. Jól ismeri a fiatalokat szemtől szemben. „Magyarországon belül szerintem mindenhol voltam, az UCCU Alapítványnál menekültekről szóló iskolai foglalkozásokat tartottam. Fél év alatt körbejártam az országot. Nem láttam bunkóságot, kedvesek voltak, nyitottak. Nagy emberek és régi emberek mondanak valamit, de a fiatalok mások” – tette egyértelművé a HR Portálnak, hogy szerinte mi a helyzet ma a menekültekkel.

Csak kellett egy jó cipész

Hogy milyen velünk egy munkahelyen? „Magyarokkal jobb együtt dolgozni, mint perzsákkal. A perzsák reggel, este csak nyomják a munkát. A magyarok dolgoznak, de tudsz levegőt kapni munka közben” – mondta el lapunknak Dariush.

Anna máshogy látja. „A magyarokkal inkább beszélgetek. Cipőbolti tapasztalat, hogy nincs időérzékük, sokat szeretnek beszélgetni, kevesebbet akarnak dolgozni. Eldumálnak közben, a munka magától meglesz. Ez frusztráló, de én nem akarom gyűlölni az embereket, és szeretni akarom őket. A magyarok tudatosak, okosak” – fejtette ki a HR Portálnak. Úgy tűnik, Anna energiát fektet a megfejtésbe. „Megkérdeztem a férjem, hogy a magyar nép miben jó. Filozófus nép – mondta. Elfogadtam, de túl sok az agyuk.” Férje egy magyar fotós, aki próbálja kisebb fordulatszámra kapcsolni, ami Anna szerint kell is az egyensúlyhoz.

„A cipészem afgán, a menekülttáborból hoztam el. Úgy dolgozik, hogy mindenki boldog. Ő egy szakmabeli. Engem seggbe rúg, ha rossz anyagot hoztam, vagy nem jól varrtam össze. A rossz munkához nem adja a nevét, nem úgy, mint a magyarok, hogy hát ez ilyen lett, de nem az én hibám” – egyik beszélgetőtársunk felvetette, hogy akkor biztosan foglalkoztatják az olyan globális problémák, mint a menekültek helyzetet. „Engem nem, csak kellett egy jó cipész. Ha egy emberen tudok segíteni, csak egyen fogok. Egy fecske nem csinál nyarat, de egy ember, ha egy kevés felelősséget bevállal, akkor változtathat” – vallja.

Munka közben magyarul beszélget a kollégájával. „Nála van a lakáskulcsom, semmi soha nem tűnik el. Ha nincs kész a cipő felsőrész, akkor főz, takarít, neki muszáj foglalkozni valamivel. Ha nincs ragasztó, nem ül. Elmegy és megveszi, mert nem halad a munkája. Baráti a kapcsolat, jól fizetem. Az összes haverjának intéztem munkahelyet” – van, aki szemüveget állít össze, más táskát varr.

Fájdalmat okoz hallani

Hogyan érint az a hangulat, hogy ki kell reteszelni a menekülteket? „Fájdalmat okoz, hogy azt mondják, hogy nem fogadnak menekülteket. Nekem magyar okmányaim vannak, megvan a nyelv, magyar érettségi, és tudom, hogy a többiek, akik most jönnek, ugyanolyan rossz helyzetben vannak, mint én voltam. De nem tudok, mit csinálni. Ha vissza akarnak toloncolni, visszatoloncolnak, mert Magyarország nem az enyém” – feleli Dariush.

Ha ide jövök kemény afgán fejjel

Kételkedtem abban, hogy az oroszokkal szembeni előítéleteket nem érzi a saját bőrén. „Én nem állok ki, hogy én vagyok itt az orosz. Én nem akarok szemben állni, én veletek vagyok, nekem ez a lényeg” – Annával senki nem érezteti, hogy idegen.

Barátnőt hogyan választottál? – kérdezi egyik beszélgetőtársunk, Gábor. Dariushnak magyar barátnője van, és nem zavarja őket, hogy más a vallásuk. „Milyen muszlim vagy, nem tartasz semmit? Szokták nekem mondani. És te milyen keresztény vagy, te se tartasz. Felelem. Akkor ehhez megy egy pálinka” – foglalja össze.

Neki ez egy új világ, Magyarország mindenben más. „Ha ide jövök kemény afgán fejjel, akkor nem tudok fejlődni. Menjek iskolába afgán ruhában, hogy száz ember rajtam röhögjön? Az én arcom ekkora szakállal? (a melle közepéig mutat), biztosan azt gondolnák, hogy terrorista. Fel akarja robbantani magát valahol. Az osztálytársaim mindig viccelnek. A turisztikai iskolával visznek minket világörökség helyszínekre. Mentünk a Parlamentbe, és egy nagyon vicces osztálytársam azt mondta, hogy „Dariush, tedd le a bombát, nem viheted be!” – ez csak móka, nem foglalkozik politikával és vallással, a sporthírek fontosabbak. A Bayern München, Bajnokok Ligája. „Magyar csapatban is játszom, ha hiányzik valamelyik játékos. Nem engednek különben, azt mondják: „te kicsi vagy”. A magyar focista két méter magas.”



A cikk a szerző fotóival készült.