Munkanélküliség - kit sújt és hol a legjobban?

Munkanélküliség - kit sújt és hol a legjobban? 2004. december 14. " class="kapcsszoveg">Kempf Zita Egyre többen küzdenek tartós hátránnyal a magyar munkaerő-piacon. A fiatalok, idősek, nők, szakképzetlenek és az etnikai kisebbségek tagjai számíthatnak a leginkább hosszúra nyúló álláskerésre. Az sem mindegy, Magyarország melyik részér születünk. Ön mit szól hozzá? A piacgazdaságra való átmenet terhei egyenlőtlenül nehezednek a különféle társadalmi rétegekre. Fiatalok és idősek, szakképzetlenek és etnikai kisebbségek tagjai. Őket sújtja leginkább a hazai munkanélküliség. A társadalmi jelenség, amiről először a rendszerváltás közeledtével hallottunk, noha nem akkor ütötte fel a fejét, csupán akkor erősödött fel drámai módon. Mindössze négy év alatt 1,3 milliónyian vesztették el az állásukat, főként mezőgazdasági és ipari dolgozók.FigyelőNet - FelnőttképzésVan-e kiút az állástalanságból? Hogyan találhatja meg a megfelelő munkahelyet? Milyen programok segítik az állás nélkül maradtakat? Érdemes-e váltani? Többek között ezekre a kérdésekre kaphat választ a FigyelőNet Felnőttképzés mellékletében. Állásajánlatok, hasznos tudnivalók, linkek és hírek egy témában, az NFI támogatásával.A munkanélküliség önmagában nem tekinthető „sorscsapásnak", csupán a piac normál működése következményének. A hangsúly az időtartamon van, vagyis minden azon múlik, hogy aki elveszti az állását, az milyen hamar talál újat. Hiszen minél több hónapot tölt tétlenségben, annál inkább csökken az esélye az elhelyezkedésre. A tartós munkanélküliség pedig már képes behozhatatlan hátrányokat okozni a család megélhetésében, az illető fizikális és mentális állapotában. A munkanélküliség pedig nemcsak az érintettek, de a társadalom számára is ráfizetéses – különösen, ha tartóssá válik. Noha dinamikus a keresleti piac, inkább a munkaerő cserélődése figyelhető meg, mint az állomány feldúsulása.A receptet rég tudjuk: piacelemzés, képzés, munkahelyteremtés. Alkalmazása lehetne sikeresebb, az viszont a legtermészetesebb, hogy amíg piacgazdaság van, addig munkanélküliség is mindig lesz.Ez történt tavaly a munkaerőpiacon Csökkent az átlagos heti munkaidő, 2003-ban a mezőgazdaságban, a kereskedelemben, a vendéglátásban, illetve a szállításban dolgozó középfokú végzettségűek dolgoztak a legtöbbet. Tavaly is a fiatalok voltak a legmozgékonyabbak, de az összes foglalkoztatottak is tömegesen (7 százalék) változtattak munkahelyet – főként magasabb kereset reményében. Érdekes, hogy ugyanakkor csaknem háromszor ennyien álmodoznak arról, hogy otthagyják a munkaadójukat, és jobb feltételek után néznek.Tízszer annyit kerestünk 2003-ban, mint 1990-ben, a bevételünk reálértéken is emelkedett, 17 százalékkal. Megéri kitartani, hiszen minél idősebb a munkavállaló, ma annál magasabb a bruttó átlagkeresete – noha a tapasztaltabbak előnye már nem olyan nagy, mint a kilencvenes évek elején. A legnagyobb emeléseket a magasan képzett vezetők kapták. Forrás: KSH Egyre többen küzdenek tartós hátránnyal Az első biztató jelet 1993-ban tapasztalhattuk, a munkaerő kereslet-kínálat viszonya akkor stabilizálódott először – már ami az állástalanok abszolút számát illeti. Az enyhülés után azonban rögtön emelkedett a munkanélküliség átlagos időtartama és egyre többen hagytak fel végleg az álláskereséssel. A negatív munkaerő-piaci folyamatok 1997-ben vettek kedvező fordulatot, attól az évtől kezdve a foglalkoztatottság – némi századfordulós megtorpanás után – bővült. A ráta még mindig elmarad az Európai Unió által 2010-re előirányzott 50 százaléktól, 10–15 százalékponttal minden korosztályban elmaradunk az EU-belitől. A Központi Statisztikai Hivatal 2003-as évet értékelő adatai szerint a regisztrált munkanélküliek aránya jelenleg 5,9 százalék, az elmúlt két év alapján a tendencia emelkedő. A mezőgazdaságban és az iparban foglalkoztatottak aránya továbbra is csökken, miközben a szolgáltatási szektor évről évre több embert foglalkoztat. A többség (86 százalék) alkalmazott, míg a vállalkozói szféra 9,7 százalékos részesedésével tisztulóban van. Az elhelyezkedéssel több mint egy éve hiába próbálkozó munkanélküliek aránya a kilencvenes évek közepe óta alig változott, jelenleg 41 százalék, többségük ötven év feletti. Egyre kevesebben kapnak jövedelempótló támogatást, helyette az aktív korú nem foglalkoztatottak rendszeres szociális segélyére támaszkodhatnak (ezt több mint 130 ezren kapják). Válsághelyzet és földrajz Miként az minden más szociális probléma esetében fennáll, óriásiak a regionális eltérések. Nagyon más az élet Győr-Sopronban, mint Szabolcsban, de igaz az észak-nyugati és a dél-keleti országrészek közötti eltérés is falvak és városok összehasonlításában. Egyes helyeken évek óta 10 százalék alatt marad a munkanélküliek aránya, míg vannak települések, ahol a ráta eléri a 80 százalékot. Kézenfekvő gondolat volna egyfajta horizontális átcsoportosítás, ám ez még jó ideig illúzió marad a merev lakáspiac, és a szerény mobilitási hajlandóság miatt. A magyar „röghöz kötött fajta", nehezen mozdul (nemcsak földrajzi értelemben, de nehezen idomul a megváltozott körülményekhez is), tudomásul kell venni, hogy csak a legnagyobb szükségben megy a munka után; egyelőre a munkának – pontosabban a munkahelyteremtő erőforrásoknak – kell házhoz mennie. Diszkriminált fiatalok vagy kényelmes huszonévesek? Az egyéni életekre gyakorolt hatáson túl nemzetgazdasági szempontból is nyugtalanító, hogy Magyarországon zsugorodik az aktív népesség aránya; a munkavállalási korúak részvételi aránya évente néhány százalékponttal csökken, ami nagyobb zuhanást jelent, mint ami a nyugati gazdaságoknál tapasztalható, ahol szinte állandó ez a szám. Nálunk a visszaesés főként a tizenéveseket és a nyugdíjkorhatárhoz közelieket érinti, persze az előbbit értékelhetjük pozitívan – feltéve, hogy aki hiányzik a munkaerőpiacról, az beül az iskolapadba. A pályakezdők inaktivitásával azonban óvatosan kell bánni. Igaz, hogy a jelenség mértéke meghatározó, ám nem tudjuk, mennyire állnak valós kényszerek a háttérben. Sok frissdiplomás nem kényszerből igényli a munkanélküli-segélyt, egyfajta zsebpénznek tekinti, miközben eltartása a család részéről e nélkül is biztosított; különféle iskolákat végez, és esze ágában sincs elhelyezkedni. Megint csak jellemző: az önálló életkezdés időpontjának kitolódásával sok huszonéves „megengedheti magának", hogy munkanélküli legyen, s akár egy-két évig várjon a neki igazán tetsző alkalmazási ajánlatra, addig pedig „önmegvalósít". Megvan emellett a másik pólus is, ahol a kevésbé képzettek találhatók, akik azzal jártak pórul, hogy számos vállalat nem elbocsátásokkal oldotta meg a problémáit, hanem az új felvételek és betanítások befagyasztásával. Nők- csak látszólag nagyobb biztonságban A nők valamivel jobban állnak a férfiaknál, az átlagnál kevesebben vesztegelnek a leállósávban. Ez azonban kevés a biztonságérzethez, a következőkben ugyanis nagyobb kockázattal kell számolniuk: várható, hogy kevesebb státusz lesz az irodai munkakörökben és a betanított munkások egy része is utcára kerül. A vezetők többsége – tudatosan vagy sem – még mindig szívesebben vesz fel férfiakat, ráadásul a nők – ha kudarcot szenvednek el az aktív közösségben – gyakrabban maradnak háztartásbeliek, hiszen ha keresetük nem is marad, feladatuk otthon is akad. Részben egyfajta rejtett munkanélküliség érvényesül a szülési szabadságon keresztül. Ezt a juttatási időszakot egyre több nő hosszabbítja meg, ami olykor a vállalatoknak is kapóra jön soros átszervezéseikhez, egyszersmind költségeket háríthatnak át ily módon a társadalombiztosításra. A folyamat káros hatása, hogy szinte észrevétlenül torkollik a nyílt munkanélküliségbe. Akadálypálya az átképzésig Az Oktatáskutató Intézet 2002-ben végzett kutatása igyekezett feltárni azokat a motívumokat, amelyek miatt a felnőttek elzárkóznak a tanulástól. A válaszadók leginkább arra hivatkoztak, hogy a képzés drága, a munka mellett nincs idejük, rá vagy éppen a családra nem jutna elég figyelem. A felmérés kimutatott egyfajta ellentmondást is: minél képzetlenebb valaki, annál kevésbé vehető rá a tanulásra. A szakmai következtetések abba az irányba mutatnak, hogy az anyagi támogatás ez esetben kevés, egyéb módon is érdekeltté kell tenni az illetőt. Tanulni, tanulni, tanulni Minél nehezebben kap állást valaki, annál többet tanul, hátha az oklevélhalmozás segít – gondolhatnánk. A valóságban a dolgok fordítottan függnek össze. Minél több dologtalan napot tölt valaki otthon, annál kevésbé motiválható tanulásra. Az újrakezdés akkor sem könnyű, ha az ember valamennyire még a körforgás része, ám ha rég kiesett abból, nehéz visszakapaszkodni. Sokaknál az is erősíti a mellőzöttségi érzést, hogy fel kell dolgozniuk egy elbocsátási traumát, ami még inkább blokkolja az önbizalmat és a kezdeményezőkészséget. Az átképzést azonban ma még sok álláskereső elutasítja, úgy véli, nem képes már újra tanulni, az a fiataloknak való. Szűken és rugalmatlanul értelmezi saját szakmáját, az eddigi tudásával szeretne érvényesülni, azt várja, hogy legyen kereslet a tapasztalatára – ahelyett, hogy maga alkalmazkodna. Az inaktív csoport leginkább a nyelvtanulás és a számítógépes ismeretek befogadására hajlandó, a többség mára elfogadta, hogy az ezek hiányából származó hátrány behozhatatlan. A fiatal diplomások már inkább belátják, hogy ha a végzettségük nem piacképes, váltani kell. Velük más a probléma: nehezen kötnek kompromisszumot. Aki kezébe kapja a diplomáját, titkon arra számít, hogy már másnaptól kapkodni fognak utána, úgy érzi, eleget letett az asztalra. Ha ez mégsem így alakul és azzal kell szembesülnie, hogy nincs rá szabott pozíció tisztességes bérrel, nem hajlandó lejjebb adni.Az álláskeresés nehézségei Továbbra is jellemző némi bizonytalanság, ami interjúról interjúra járva mutatkozik meg. Létezik egy generáció, amely nem tudja, milyen az amerikai típusú önéletrajz, hogyan kell hatékonyan kommunikálni és mennyit ér ő a munkaerőpiacon. Ennek a középkorúakból álló rétegnek nem volt ideje felkészülni egy váratlan váltásra, még él benne az „egy élet, egy munkahely" – immár érvénytelen – ideálképe. Náluk ezért a konkrét álláskeresés előtt érdemes egy személyiségfejlesztő tréninggel kezdeni (erre ma még kevés településen van lehetőség), ami az attitűdváltoztatást célozza meg. A felkészítés mentális vonatkozásokra koncentráló részének legalább annyira hangsúlyosnak kell lennie, mint a praktikus tennivalókat oktatónak. A „Nem kellek már" – élményt is sokan felnagyítva érzékelik, túldimenzionálják. Pedig a világ időközben változott, ma már nem csupán azt küldik el, aki nem jól dolgozik vagy bármilyen szempontból kudarcot vall. A leépítés történhet átszervezés vagy piaci kényszer hatására, tudomásul kell vennünk, hogy munkahelyünk többé nincs bebetonozva.