Nyugdíjpénztárak - hat szűk esztendő

Nyugdíjpénztárak – hat szűk esztendő 2004. december 16. " class="kapcsszoveg">F. E. A hazai magánnyugdíjpénztárak hatéves múltja érdekes tapasztalatot nyújt: minél profibb volt a vagyonkezelője, a pénztár annál soványabb hozamot produkált az egyébként is túl kis összegű egyéni befizetések után. hirdetés Ön mit szól hozzá? Ha a jövőben is a múlthoz hasonlóan alakulnak a befektetési hozamok, akkor valószínűleg sokan fognak csalódni, amikor több évtizedes pénztári gyűjtögetés után is a vártnál jóval alacsonyabb lesz a nyugdíjuk. A magánnyugdíjpénztárak első hat éve legalábbis ezt vetíti előre, miután a szektor hatékonysága több ponton is kétségeket támaszt – derül ki Matits Ágnes, a Matits &Török Aktuárius és Gazdasági Tanácsadó Kft. ügyvezetője friss elemzéséből. Egyfelől túlságosan keveset fizetünk be a pénztárakba. Az éves átlagos befizetés a 300 eurót sem éri el, ezáltal az egyéni számlák átlagos állománya is mindössze 1000 euró értékű, vagyis meglehetősen kevés ahhoz, hogy euróban is megfelelő szintű nyugdíj fedezetéül szolgálhasson. Másfelől a pénztári vagyonkezelők az elvárhatónál jóval gyengébben muzsikálnak. A szektor egésze az infláció alatt teljesített az elmúlt években, s ezért csak részben okolható a hűvös befektetési klíma. A verseny hiánya is sokat ront a hatékonyságon – vélekedik a szakember. Tévhit?A nyugdíjpénztári szakmát „belülről" képviselők természetesen sok mindenben nem értenek egyet a tanulmány szerzőjével. Az egyik legnagyobb pénzügyi csoport berkein belül működő pénztár neve ellhallgatását kérő vezetője például a FigyelőNet kérdésére kifejtette: tévhit, hogy a pénztári szektorban ne lenne verseny. A pénztártagok 18 magánpénztár közül válogathatnak, ráadásul igen alacsony, egyezrelékes költség mellett átléphetnek más pénztárba, ha nincsenek megelégedve. Ami a belterjes vagyonkezelést illeti, Matits Ágnes szerint jogszabályi módosításokkal is érdemes lenne a versenyt élénkíteni, vagyis például gyengébb teljesítmény esetén vagy nagy pénzügyi csoportoknál kötelezővé kellene tenni a vagyonkezelők tendereztetését és akár egynél több vagyonkezelő alkalmazását is. Az „ellentábor" szerint ugyanakkor ez nem indokolt, mint ahogy más pénzügyi szolgáltatás (például egy biztosítás) kapcsán sem merül fel ilyen igény, ám ettől még nem csorbul a versenyhelyzet. Érveik szerint a tagok ugyanis nem pusztán a pénztár, hanem az esetlegesen mögötte álló intézmények, vagyis az egész pénzügyi csoport erejét és szaktudását mérlegelve teszik le a voksukat valamely pénztár mellett.A családban marad A pénztárak hatékonyságát alapvetően a költségszint és a befektetések hozama határozza meg. Az előbbi tekintetében tulajdonképpen nincs nagy baj – mutat rá Matits Ágnes tanulmánya -, a teljes üzemeltetési költség ugyanis átlagosan a kezelt vagyon 3 százaléka körül alakult 2003-ban, a tagdíjbefizetésekre vetítve pedig kevesebb, mint 9 százalékot jelentett. Az egy főre jutó egy évi teljes üzemeltetési költség mintegy 25 eurónak felel meg.Ez kevesebb, mint egy átlagos lakossági folyószámla vezetésének éves költsége, és európai viszonylatban sem tűnik túlságosan drágának. Az azonban már sokkal inkább furcsa, hogy miért nem csökkennek a vagyonkezelési költségek a kezelt vagyon növekedésével párhuzamosan: az elmúlt 5-6 évben ugyanis a vagyonkezelési költség mértéke gyakorlatilag nem változott. Ez pedig többek között arra mutat rá – véli Matits Ágnes -, hogy a pénztári adminisztrációs és vagyonkezelői szolgáltatások piacán gyakorlatilag nincs semmiféle piaci verseny. A pénzügyi intézményi hátterű és a piacot fölényesen uraló pénztárak ugyanis csaknem kivétel nélkül a saját pénzintézeti csoportba tartozó vagyonkezelőt bízzák meg a portfólió kezelésével. A házon belüli vagyonkezelő pedig lényegében be van betonozva, vagyis a piaci áraknál magasabb vagyonkezelési díjak mellett, és többéves infláció alatti hozam ellenére is megtarthatja megbízatását. Az elmúlt öt év adataira alapuló elemzés alá is támasztja ezt: a vagyonkezelőjüket versenyeztetés útján kiválasztó pénztárak lényegesen alacsonyabb díjakat fizetnek, mint amennyit azok, amelyek vagyonát a saját „családba" tartozó vagyonkezelők forgatják. Elméletileg pedig egységesen alacsony vagyonkezelői díjak lennének indokoltak, miután a pénztári portfóliók legnagyobb részét (átlagosan több mint 70 százalékát) az alacsony költségvonzatú állampapírok alkotják. Minél profibb, annál gyengébb A pénztárak gyenge hatékonyságát mindazonáltal a siralmas hozamok mutatják a legtisztábban: az első öt évben az átlagos befektetési teljesítmény nagyjából az inflációval egyezett meg, vagyis nullaszázalékos reálhozamot eredményezett a tagok számára. Azelmúlt két évben viszont a nyugdjípénztárak befektetési teljesítménye, ha lehet, még rosszabb volt, mint az első három évben. Létezésük óta eddig egyetlen év volt (1999), amikor minden pénztár pozitív reálhozamot tudott felmutatni, és volt olyan (éppen a tavalyi), amikor egyetlen pénztár teljesítménye sem tudta felülmúlni az inflációt. A méretgazdaságosság elve ráadásul ez esetben sem érvényesült (a nagyobb pénztárak befektetési teljesítménye jelentősen alacsonyabb volt, mint a kisebbeké).Mélyen az infláció alattA nettó befektetési hozamoknál jobban jellemzi a pénztárak hatékonyságát az úgynevezett IRE-mutató (Internal Rate of Efficiency), ami a tagok meglévő követelését (a nyugdíjuk alapjául szolgáló egyéni számlaegyenleget) állítja szembe a befizetésekkel. Ez a mutató az 1998-2003 közötti időszakban évi 3,75 százalék volt, szemben a 6,6 százalékos átlagos éves inflációval, vagyis masszív negatív reálhozamot tükröz. A pénztári befizetésekre igénybe vehető adókedvezmény természetesen sokat javít a helyzeten, ezt figyelembe véve már 15,31 százalékos IRE adódik. Az adókedvezmény ugyanakkor nem a rendszer érdeme, pusztán olyan mankó, amelyet az állam gyakorlatilag bármikor kirúghat a rá támaszkodó pénztártagok alól.Természetesen hozzátartozik a képhez, hogy a befektetési klíma sem volt a legmegfelelőbb az elmúlt években. 2003-ban például éppen a legbiztonságosabbnak hitt és ezért a portfóliók zömét alkotó állampapírokon lehetett a legtöbbet bukni a kötvénypiacon végbement drámai hozamesések miatt. Mindazonáltal a kisebb és jellemzően rövidebb távú befektetési stratégiát folytató pénztárak relatíve sokkal jobb teljesítményt tudtak nyújtani e zord időkben is. Ez azt a furcsa helyzetet eredményezte, hogy éppen azok a pénztárak veszítetttek a legtöbbet, amelyek vagyonkezelői a nyugdíjcélú eszközök befektetésekor leginkább megfelelőnek tartott befektetéseket preferálták, azaz hosszabb lejáratú állampapírokat tartottak a portfólióban, és magasabb arányban vásároltak részvényeket. Lehet, hogy több évtizedes távlatban nem állja meg a helyét a következtetés, de az első öt év tapasztalata mégiscsak az, hogy minél több a szakmai ismeret, minél profibb a vagyonkezelés, annál alacsonyabb a tagok számláján jóváírható hozam mértéke. A 2004-es év áttörést jelenthet a nyugdíjpénztári hozamokat illetően, az ideinél ideálisabb befektetési környezetet ugyanis nehéz lenne elképzelni. Akár még az is előfordulhat – vallják a FigyelőNet által megkérdezett szakemberek –, hogy némely pénztár nemhogy pozitív, de akár kétszámjegyű reálhozamot is jóvá tud írni a tagok számláján.