Jövőkutatók: radikális változások lesznek a munka világában

Régen...

A múlt század '60-as, '70-es éveiben a világ több rangos egyetemén létesült futurológiai és prognosztikai tanszék. A jövőkutatókat a közvélemény többnyire képzett tudósoknak vélte, tanácsaikat, figyelmeztetéseiket sok állam vezetője tartotta megfontolandónak. Előrejelzéseik a társadalmi, gazdasági és politikai élet minden területére kiterjedtek. Legismertebbé a Római Klub előrejelzései váltak, ezek közül a fenntartható fejlődésre vonatkozó elgondolás a reneszánszát éli. Napjainkban a globális pénzközpontú kapitalizmus egyetlen alternatívájaként számításba vehető modellként kerül újra a köztudatba az 1972-ben megalkotott, azóta továbbfejlesztett, részletesen kidolgozott jövőkép.

A munka világára vonatkozó legismertebb jóslat szerint az ezredfordulót követő negyedszázadban az automatizálás és a robottechnológia olyan magas szintű lesz, hogy teljes mértékben kiszorítja az üzemekből a képzetlen munkaerőt. Emellett a technológiai fejlődés eredményeként a termelékenység oly mértékben növekszik majd, hogy az alkalmazottak munkaideje akár 60-80 százalékkal is csökkenhet. Arra azonban nem születtek megoldási javaslatok, hogy a felszabaduló munkaerővel vajon mit kezd a társadalom. Hogyan élik meg az emberek a szabadidő növekedését, miből biztosítják a megélhetésüket a kényszerűen bekövetkező vagy az önként vállalt munkanélküli időszakokban? A válaszokkal bizony adósok maradtak a kutatók. Ráadásul azóta nyilvánvalóvá vált, hogy az időskori szociális biztonságot garantáló felosztó-kirovó elvű nyugdíjrendszer már nem sokáig lesz fenntartható.

...és most

Jövőkutatók napjainkban is tevékenykednek, szinte minden globális vállalatnál, valamint a központi közigazgatási szerveknél is jelen vannak. Rendszerint ők készítik a szervezet közép- és hosszú távú fejlesztési stratégiáját, valamint a rövid távú prognózisokat, illetve ezek alapján kidolgozzák az éves üzleti és munkaterveket, javaslatokat tesznek az akciótervekre és konkrét cselekvési programokra.

Napjaink jövőkutatói azonban sokkal körültekintőbben fogalmazzák meg előrejelzéseiket és elképzeléseiket. Ennek oka, hogy a változások üteme felgyorsult, a változásokat előidéző és befolyásoló tényezők száma megnövekedett, így a jövő előreláthatóságának feltételei romlottak. Ma már kevés "jövendőmondó" vállalkozik arra, hogy konkrét időpontokhoz kötött előrejelzéseket adjon. Inkább azokat a jövőkutatási módszereket alkalmazzák, amelyek bizonyos feltételek huzamos fennállása esetén a legnagyobb valószínűséggel bekövetkező eseményekre és azok várható hatásaira készítik fel a változásokban érdekelteket, jobb esetben magukat az érintetteket is. Sajnálatos módon azonban többnyire már csak akkor rendelkezünk megbízható információkkal a közeljövőben nagy valószínűséggel, sőt teljes bizonyossággal bekövetkező eseményekről, amikor azok kivédésére már nincs lehetőség.

Homokszemek a gépezetben

A változás éppen most következik be globális méretekben - nem annyira a technológiai fejlődés, sokkal inkább a hitelpiacok világgazdasági válságot előidéző összeomlása miatt. Üzemek állnak le, bérből és hitelből élő munkavállalók milliói veszítik el a megélhetésüket biztosító munkajövedelmüket és vagyonukat, élik fel sok éves megtakarításaikat néhány hónap alatt. A napjainkban születő munkaerőpiaci előrejelzéseket nagymértékben befolyásolja a társadalom jövőképe - vagy annak hiánya -, valamint a gazdaság szereplőinek várakozásai.

Annyi már látható, hogy a termelés csökkenése, a gazdasági növekedés lassulása radikális életmód-változáshoz fog vezetni. Minél hosszabb ideig tart a válság, annál inkább csökken a valószínűsége, hogy a gazdasági növekedés a korábban megszokott mértékben folytatódhat. Az elemzők óvatos becslésekbe bocsátkoznak arra vonatkozóan, mikor indulhat be újra a növekedés, és számításaik alapját leginkább a bankok, pénzintézetek iránti bizalom visszatérése képezi. A bizalmatlanság azonban kölcsönös. A bankok óvatosabbak lettek a hitelek kihelyezését illetően, emellett a kényszerűen önerőből működő termelő üzemek sem feltétlenül abban érdekeltek, hogy tovább görgessék azt a fehalmozott adósságukat, ami - a kapitalizmussal együttjáró ciklikus gazdasági periódusok következményeként - az igencsak közeli jövőben újabb és mélyebb válságokhoz vezet. (Minél többet tudunk a gazdasági ciklusok természetéről és lefolyásáról, annál inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a válságok bizonyos érdekcsoportok beavatkozásának hatására erősödnek fel. Ma már nemcsak az összeesküvés-elméletek hívei állítják, hogy a piaci folyamatokat szabályozó "láthatatlan kéz" mögött nagyon is valós hatalmi érdekek húzódnak meg; a pénzvilág befolyásos szereplői közül néhányan maguk is elismerik, hogy korábbi tapasztalataik alapján ezúttal már tudatosan húznak hasznot a válságból.)

Az ázsiai régióban alig egy évtizeddel ezelőtt is még sokan úgy vélték, hogy a munkavállalók élethosszig részvényesei maradnak a vállalatnak, sőt utódaik is részesülnek majd a cég tevékenységének eredményéből, egészen addig, amíg a vállalat nyereségesen működik. A vállalati fúziók és szétválások azonban szertefoszlatták ezeket a reményeket. Kialakultak ugyan iparmágnás dinasztiák, a hosszú távú részesedés azonban csak kevesek kiváltsága maradt. Az alapítók megtehetik, hogy a központi irányító testületben érvényesítik a jogdíjra, jutalékra vonatkozó igényeiket, a külföldi leányvállalatok termelő üzemeiben időszakos jelleggel foglalkoztatott, kölcsönzött helyi munkásoknak erre aligha nyílik lehetőségük.

Európában és Észak-Amerikában már a múlt század második felében számítani lehetett arra, hogy a munkába lépés ideje kitolódik - ez be is következett. Középfokú és felsőfokú végzettséget az első munkahelyre lépés előtt a fiatal népesség egyre nagyobb hányada szerez a fejlett világban, így az aktív életpályát 20-25 éves korban kezdik meg a fiatalok. Ezzel párhuzamosan az aktív, járadékképző időszak lezárására is előbb kerül sor. 45-50 éves korú férfiak és nők vonulnak ki a munkaerőpiacról tömegesen. Néhányan azért, hogy önálló vállalkozásba kezdjenek, a többség viszont kényszerből, mivel ezt a korosztályt érinti leginkább az elbocsátási hullám. Sok vállalat számára egy meghatározott fizetési fokozat elérése esetén már nem éri meg a munkavállalók alkalmazottként történő foglalkoztatása, különösen olyan országokban, ahol a munkaadók járulékterhelése progresszíven növekszik.

A "jóléti" államok költségvetése számára hatalmas tételt jelent a járadékok folyósítása, elsősorban az értékálló nyugdíjak és szociális segélyek kifizetése, ám a rendszer megváltoztatásával járó társadalmi feszültségek kezelésére a kormányok nincsenek felkészülve. A legújabb felmérések szerint azonban az amerikaiak akár 75 éves korukig hajlandóak lennének főállásban dolgozni, hogy minél tovább fenntarthassák a megszokott életszínvonalukat. A válság legnagyobb vesztesei azok a középkorú munkavállalók világszerte, akik megfelelő szolgálati idő híján nem szereznek nyugdíjjogosultságot, vagyonnal nem rendelkeznek és esélyük sincs, hogy visszakerüljenek a munkaerőpiacra. A megváltozott piaci körülményeket figyelembe vevő foglalkoztatáspolitikai koncepciók még nem készültek el, a jelenleg alkalmazott aktív és passzív támogatási formák az aktív eszközökre történő átcsoportosítás esetén sem alkalmasak a kialakult válság kezelésére. A helyzet egyre kilátástalanabb. A nemzetek felett álló pénzügyi szervezetek és a nemzeti kormányok egyaránt a megoldást keresik, és egyre inkább kétféle haladási irány körvonalazódik - ám csak az egyik jelent valódi fejlődést és kiutat az adósságcsapdából.

Megújuló államkapitalizmus...

Az egyik lehetőség szerint az országok többsége lemond a szuverenitása maradékáról, pénzügyei intézését teljes mértékben a nemzetek feletti pénzügyi szervezetekre bízza. Így az IMF a "csődgondnok" szerepébe kerül, "országbiztosokat" jelöl ki, akik a kormányfőkkel egyeztetve határozzák meg a kötelező intézkedéseket mindazon országok számára, amelyek hitelért folyamodtak, azonban a hitelek törlesztésére - a külpiaci lehetőségek beszűkülése folytán - már nem lesz meg a lehetőségük. A munkavállalók érdekérvényesítési lehetősége egy ilyen felülről-kívülről irányított gazdaságban a minimumra korlátozódik. Néhány éven belül várható, hogy megvalósul az "egyenlő munkáért egyenlő bér" elve: a teljesítménytől függetlenül, a kötelező bérminimum szintjén stabilizálódnak a keresetek.

A termelés optimalizálása a piaci igényeknek megfelelően történik: mindenből csak annyi kerül legyártásra, amennyire az előzetes fogyasztói igények alapján, valahol a világban fizetőképes kereslet mutatkozik. Ebben a mesterségesen szabályozott, teljes mértékben irányított globális kereskedelmi rendszerben a tőke és az áruk "szabad" áramlása megvalósul (vámok nem lesznek), azonban a munkaerő röghöz kötötté válik. Az átlagfizetés éppen csak a munkaerő egyszerű újratermelését biztosítja majd. A pénzügyi tranzakciókat minden szinten ellenőrző rendszerben az életszínvonal hosszú időn át stagnál, több országban hosszú évekre visszaesik. A foglalkoztatás lassan emelkedik, amíg el nem éri az ideális 75-80 százalékos arányt.

Ebben a modellben az egyéni karrierlehetőségek nagy mértékben korlátozottakká válnak: elsősorban a rendszer-szintű szükségletek határozzák meg az egyéni életpályákat. A munkavállalók helyzete a szocializmus (más terminológia szerint "állammonopolista kapitalizmus") kezdeti időszakához hasonlóan alakul majd. A történelem azonban nem ismétli önmagát: a nemzeti szintű ellenőrzést nem váltja fel egyfajta nemzetek feletti, kötelező érvényű, a társadalom széles rétegei számára ellenszenves politikai értékrend. A liberalizmus nem korlátozza az egyéni szabadságjogokat és nem közvetít egyetlen kötelező érvényű ideológiát sem - mindössze a békés egymás mellett élés szabályainak betartását várja el a családoktól, háztartásoktól (más terminológia szerint az "individualizált fogyasztási egységektől") és csak a szélsőségesnek minősített megnyilvánulásokat üldözi a törvény szigora. Ez a modell végső soron azonban mégiscsak a helyzetébe beletörődő, a kialakult társdalami-gazdasági viszonyok megváltoztatásában nem érdekelt, alkalmazkodóképes, az alárendelt státuszt elfogadó személyiségű munkavállalók számára tűnik elfogadhatónak.

....vagy ökoszociális forradalom

Amennyiben a fenti modell nem túl vonzó az egyéni szabadságjogok mellett elkötelezett, önállóságra törekvő polgárok számára, választhatják a fenntartható fejlődés még kitaposatlan ösvényét is. Ennek a modellnek azonban nincsenek történelmi előzményei. Lokális jelleggel megvalósult ugyan néhány ökológiai projekt világszerte, amelyben a falusi, tanyasi életvilág felélesztését kísérelték meg az önkéntes résztvevők. Ezekben a falvakban a fő cél az önellátás képességének megteremtése. Az önkéntes résztvevők megismerkednek a gazdálkodás hagyományos módszereivel, emellett kifejlesztetik és alkalmazzák a legkorszerűbb információtechnológián alapuló termelési módszereket is.

Lehetőség szerint megújuló energiaforrásokat vesznek igénybe, melyek közül a legelterjedtebbé jelenleg a szélerőművek váltak. A kisközösségek társadalmi berendezkedése sajátosan alakul: többnyire a jogegyenlőség érvényesül - nem csak formálisan -, az együttélés szabályait a résztvevők közösen alkotják meg. A legsikeresebbek azok a homogén csoportok, amelyek valamilyen értékelvű ideológiát követnek - még akkor is, ha az általuk elfogadott értékrend riasztó vagy visszataszító más közösségek és a közösségen kívüliek számára. Általános szabály, hogy mindenki az érdeklődésének és képességeinek leginkább megfelelő területen vállalhat munkát, a szabadidejében pedig új ismereteket sajátít el. A modern technika folyamatosan rendelkezésre áll, így az ökofalvak lakóinak kapcsolata nem szakadt meg teljes mértékben a külvilággal. Ugyanakkor - a résztvevők nyilatkozatai szerint - szegényebbek lennének, ha az emberi munkát a gépekre bíznák, ezért a hagyományos kézműves ipart részesítik előnyben a nagyüzemi termeléssel szemben. Az autonóm közösségek nem ritkán saját pénzegységet - valamiféle "virtuális valutát" - vezetnek be a belső, illetve a települések egymás közötti kereskedelmének lebonyolításához. A helyi pénz szerepe kizárólag az árucsere megkönnyítésére korlátozódik, és a közösség törvényei szerint csak kamatmentesen kölcsönözhető, így nem válik a felhalmozás és a vagyonképzés eszközévé.

Összességében ezek a kísérletek sikeresnek mondhatók, azonban felmerül a kérdés, hogy tömegesen, rövid idő alatt elterjedhet-e az efféle életmódváltás? Megvan-e szándék és a szükséges hajlandóság a nagyvárosokban élő, zömmel 40-60 év közötti korosztályban? Akarnak-e a jelenleg nagyvárosokban élők - elsősorban a még aktív korú nyugdíjasok és a szociális segélyből vegetálók - új ismereteket szerezni, képesek és hajlandóak lennének-e együttműködni önkéntesen a földművelésre, önálló gazdálkodásra felkészítő programokban? Azért az érett korosztály felelőssége ez - és nem elsősorban a fiataloké -, mert a multik továbbra is a munkatapasztalatokkal nem rendelkező, rugalmas, alkalmazkodóképes, formálható személyiségű, jól motiválható és teljesítményorientált munkavállalók alkalmazását részesítik előnyben, és a pezsgő-nyüzsgő nagyvárosi élet is elsősorban a városi fiatalok számára kínálhat a jövőben is vonzó lehetőségeket.

Magyarország termőföldjei, zöld területei, vízkészlete és egyéb természeti adottságai alapján kitűnően alkalmas az ökoszociális projektek megvalósítására. Ez a folyamat valós munkalehetőségeket termet akár egymillió új családi vállalkozás számára. Nem véletlen a folyamatos és egyre növekvő érdeklődés a külföldiek részéről a földjeink felvásárlása iránt. A befektetők egy része lát fantáziát a bemutatott ökológiai modellváltásban, és hajlandó akár kockázati tőkével is hozzájárulni egy-egy konkrét projekt sikeréhez. Kérdés, hogy az itt élők felmérik-e időben a saját lehetőségeiket, hajlandóak-e ennyire radikális változás végrehajtására? Vajon az állami szervek felismerik-e az ökoszociális modellváltásban rejlő lehetőségeket, színre lép-e olyan politikai szervezet, mint "harmadik erő", ami elősegíti ezeknek az eszméknek az elterjedését? Végül, de nem utolsósorban: ha rendelkezésre áll a tervek megvalósításához szükséges tudás, tőke, nyersanyag, energia és szándék, képes-e a magyar társadalomnak a reformokat, radikális változásokat sürgető rétege az összefogásra a békés ökoszociális forradalom kirobbantásához és levezényléséhez?

Visegrádi Ildikó, HR Portal