Magyarok a nagyvilágban - egy operációs menedzser Angliában

- Mikor és honnan vetődtél oda, ahol most élsz? Mivel foglalkozol?

- Most nagyot fordult velem a világ, ugyanis több mint nyolc év angliai kalandozás után a családommal együtt hazaköltöztünk Magyarországra. Egy operációs menedzseri állást hagytam ott Londonban, jelenleg pedig azt próbálom feltérképezni, mihez is kezdhetnék a magyar munkaerőpiacon.

- Mi a végzettséged, mi a mesterséged, hogyan alakult eddigi karriered? Azzal foglalkozol, amivel mindig is szerettél volna, vagy inkább csak sodort az élet?

- Inkább az a típus vagyok, aki keresi önmagát, és kihasználja az útjába kerülő lehetőségeket. Eredetileg testnevelés-történelem szakos tanárnak készültem, egy félév után azonban informatikai tanulmányokra nyergeltem át. 2003 augusztusában főiskolásként mentem ki Angliába nyelvtanulás, tapasztalatszerzés céljából, illetve, hogy kövessem au pairként dolgozó kedvesemet. Akkoriban még nem voltunk európai uniós tagország, így tanulóvízumot kellett szereznem. Beiratkoztam egy kilenc hónapos angol nyelvtanfolyamra, és a magyar kapcsolatoknak köszönhetően Stamfordba, egy Londontól északra fekvő kisvárosba költöztem. Az első kenyérkereseti lehetőséget a foci jelentette számomra, sikerült elhelyezkednem egy ötödosztályú futballcsapatnál. Ennek köszönhetően a szociális kapcsolataimat is bővíteni tudtam, és a csapattagoknak hála már nem töltöttem egyedül az estéket. A foci mellé aztán egy éttermi állást is szereztem, a kettő együtt elég volt ahhoz, hogy kényelmesen megéljek. Persze nem ment minden olyan egyszerűen, ahogy hangzik, adódtak nehéz pillanatok is. Honvágyam volt, hiányzott az otthonérzet, a hiányos nyelvtudás miatt nehezen boldogultam a hétköznapokban. Idővel azonban minden könnyebb lett.

2004. május 1-jén az Európai Unióba való belépés rengeteg előnnyel járt számunkra, lehetőségünk nyílt rá, hogy kint fejezzük be a tanulmányainkat. A kedvesemmel együtt Leedsbe, a vibráló életű egyetemi városba költöztünk, ahol rögtön találtam egy másik éttermi munkát, mellette pedig folytattam a nyelvtanulást. Mivel Magyarországon még nem élt akkor a bologna rendszer, nem tudtuk elfogadtatni az itthon szerzett pontjainkat, viszont elfogadták a gimnáziumi érettségit, és felajánlottak egy hároméves tanulmányt a leedsi egyetemen.

Akkor már nem vonzott annyira programozás, úgyhogy a közgazdász képzést választottam, a barátnőm pedig egy másik szakon húzta le mellettem ezt a három évet. Megint csak nem volt "leányálom" ez az időszak, délelőtt iskola, este munka, de szerencsére az étteremben a borravalóval kiegészítve jól lehetett keresni, ki tudtam fizetni belőle a tandíjat, és jutott belőle szórakozásra, utazásra is. A diploma megszerzése után felvetődött bennünk a kérdés, jöjjünk-e haza, de akkor már bele akartunk kóstolni a londoni életbe is. Volt pénzünk, volt kinti diplománk, jól beszéltük a nyelvet, magabiztosak voltunk, és nem is csalódtunk, mindketten rövid időn belül találtunk jó állást Londonban.

Érdekes, hogy bár soha nem szerepelt terveim között a vendéglátás, és angliai kalandom előtt még egy sört se csapoltam, mégis ez a vonal lett meghatározó a karrierem szempontjából. Sikerült egy-két neves helyen is megfordulnom az egyetemi évek alatt, ilyen volt például egy Gordon Ramsay mesterszakács, illetve a The Times című újság által a legjobbak közé választott olasz étterem, ahol az utolsó évemben vezetői tisztet kaptam. Ez bizonyult a legjobb ajánlólevélnek Londonban, ahol egy éttermeket és kisboltokat üzemeltető cég vett fel operációs menedzsernek. Hat-tizenegy étterem, és kisüzlet tartozott a kezem alá, ezek pénzügyeit, marketingjét, humán erőforrását ellenőriztem és kezeltem egészen mostanáig.

- Mit gondolsz, az a munka, amit kint végeztél, mennyiben lenne más itthon? Kérdezem ezt szakmai, anyagi értelemben, vagy az emberi kapcsolatok szempontjából.

- Az itthoni viszonyokat nem igazán ismerem, bár volt már munkahelyem a főiskola alatt is, a UPC-nél dolgoztam helpdeskesként. Nehéz megítélni a két munkásélet közti különbséget, a kinti munkahelyem jó pozícióval, magas fizetéssel járt, jóval a londoni átlag felett kerestem, tehát ezt nem lehet összehasonlítani az itthoni beosztásommal. A UPC ugyanakkor egy amerikai szellemiségű cég volt, közvetlen hangulat uralkodott, tegeződtünk a menedzsmenttel, nagy hangsúlyt fektettek a teljesítménymérésre. A londoni operációs menedzseri pozícióra valószínűleg nem lett volna esélyem, ha Magyarországról pályázok, mert annak feltétele volt a kinti éttermi rendszerek alapos ismerete. A neves olasz étterem ajánlása is kellett hozzá, ahol előtte dolgoztam. Ide egyébként teljesen véletlenül kerültem, de meg voltak velem elégedve, és egy átalakítás során tudtam nekik segíteni a számítógépes rendszerük kialakításában, tehát az informatikai tudásomnak is köszönhetem, hogy feljebb léptem a ranglétrán. Anglia egyébként multikulturális ország, nem különlegesség a külföldi, a helyiek diplomatikusak az idegenekkel szemben. Ha bekerülsz egy közösségbe távolságtartóan állnak hozzád, de aztán teljes mértékben elfogadnak, ha bizonyítasz.

- Milyen életkörülmények között éltél, és milyen az életszínvonal a magyarországihoz képest? Milyen a mindennapok hangulata az itthonihoz viszonyítva?

- Jó állásom volt, én nem panaszkodhatom, de mivel éttermek, boltok üzemeltetésével foglalkoztam, a bevételeken érezni lehetett a válság jeleit. A munkanélküliségi problémák pedig az önéletrajzokból váltak nyilvánvalóvá, előfordult, hogy kétdiplomás munkavállalók jelentkeztek éttermi állásra. A londonii átlagkereset évi 20-22 ezer font, ami átszámítva soknak tűnhet, de kinti viszonylatban alig elég valamire, főleg, ha nem akarsz összeköltözni idegenekkel, és saját lakásra vágysz. Más szempontból viszont az angol font a világpiacon erős, tehát ha félre tudsz rakni egy kis pénzt, abból könnyen lehet utazgatni. Az átlag életszínvonal sokkal jobb, mint Magyarországon, a középosztály nagyon erős, és viszonylag jól keres. Az angol történelem többszáz éves demokráciát tudhat maga mögött, nem ez az első válság, amely végigsöpör az országon. Megtanulták már, hogyan kell meghúzni magukat, visszafogták a dőzsölést, nem érezni, hogy felelőtlen költekezés lenne. Nincsenek kevesen a szegényebb rétegek sem, akik nem engedhetnek meg bármit maguknak. A segélykultúra egyébként még mindig nagy Angliában, főleg a bevándorlókra jellemző, hogy segélyeket vesznek fel, az állam ezt próbálja visszaszorítani.

A kinti magyarok között vannak, akik topfizetéseket kapnak, de a nagyátlag még mindig kis szobákba bezsúfolódva él egymás hegyén-hátán a külvárosban, és bár az itthonihoz képest jól keresnek, nem élhetik meg igazán, mit is jelent London. Kint jöttem rá arra is, van alapja a mondásnak, mely szerint sírva vígad a magyar, az angolokhoz képest valóban jellemző ránk a panaszkodás és a negatív szemléletmód, persze a kivételek mindenhol erősítik a szabályt.

- Milyen a kinti munkamorál?

- Bizonyított tény, hogy Londonban az uniós átlagnál 10 százalékkal magasabb a heti munkaórák száma, itt dolgoznak tehát legtöbbet az emberek. Tanúsítani tudom, hogy pörgős munkakultúra uralkodik. Igyekeznek összesűríteni a napokat, ehhez a kultúrához ugyanis az is hozzátartozik, hogy este 11-kor a legtöbb kocsma és étterem bezár. A hangulat este 8 körül van a tetőfokán, az emberek ilyenkor élik ki magukat, éjfélkor már mindenki otthon van, és lehet korán kelni.

Fontos az is, hogy nagyra értékelik a munka-magánélet egyensúlyát. Tudják, hogy a sok munka kiégéshez vezet, leszámítva azt az időszakot, míg bele nem tanulsz egy új pozícióba. Amikor elkezdtem menedzserként dolgozni, igyekeztem mindent beleadni, de eleinte kicsúsztak a kezemből a dolgok, és sokat túlóráztam. A főnökeim mondták, hogy rendben, látják a növekedést, de hosszú távra terveznek velem, ehhez pedig meg kell tanulnom beosztani az időmet. Kiegyensúlyozott munkavállalót akartak, aki minden reggel friss erővel tud nekikezdeni a munkának.

Belenéztek a heti tervembe, a határidőnaplómba, rávezettek, hogyan vegyem fel a kellő tempót, miként menedzseljem úgy a saját időbeosztásomat, hogy munkaidőn belül legyek hatékony. Egy további érdekes tapasztalatom, hogy kint jóval előbb elkezdenek dolgozni az emberek, teljesen természetes, hogy diákként munkát vállalnak. Az éttermekben például 15-16 éves gyerekek segédkeznek. A tandíj emelése óta pedig különösen igyekszik mindenki munkát vállalni. (2005-ben 1200 font volt az éves tandíj, 2006-tól már 3000 font, tavaly szeptembertől pedig 9000 fontra emelték.)

- Miért jöttetek haza? Mi hiányzott Magyarországról?

- Ahogy már említettem, a költözés miatt egyelőre feje tetején áll a világ, nehéz bármit is mondani, mert egyelőre ennek hatása alatt vagyok. Októberben jöttem haza, hogy előkészítsem a család érkezését. Pár hónapja született meg a kislányunk, akivel még nem jártunk Magyarországon. Úgy fogalmaznék, talán ez volt a legjobb ürügy arra, hogy hazajöttünk, ugyanakkor sosem terveztük örökre a kint maradást. Természetesen a család és a barátok, az itthon érzése nagyon hiányzott.

- Mi hiányzik kintről?

- Egyelőre még semmi az ottani barátokon kívül.

- Hogyan telt egy munkanapod?

- Heti bontásban nézve hétfőnként általában a felsővezetőkkel találkoztam, akikkel összegeztem a teendőket és előkészítettük a rövidtávú tervet. A többi nap ennek függvényében alakult, rendszeresen látogattam az éttermeket, tárgyaltam az üzletvezetőkkel. Én voltam tulajdonképpen a mozgatórugó, aki sürgette a karbantartásokat, kivizsgálta a panaszokat, nyomon követte a pénzügyeket, ellenőrizte, és motiválta az alkalmazottakat. Szinte kötelességem volt, hogy mindenhol rendeljek valamilyen ételt, és megnézzem, hogy az milyen minőségben készült el, jól alkalmazták-e a recepteket, miként szolgálták fel. Jutalékos rendszert alakítottunk ki az alkalmazottak között, minden hónapban valamilyen "nyereményért" versenyeztettük egymással a csapatokat.

Az én feladatom volt egy-egy új termék bevezetése, megtanítani a termékfilozófiát a dolgozóknak, vagy én coachingoltam az üzletvezetőket, hogyan hozzanak ki még többet a csapatukból. A cégen belül fontos volt a közvetlen, baráti hangulat az ügyfelek, a vendégek felé, ennek érdekében pedig a dolgozók között is. Nem volt pozícióféltés, ha a beosztottam jól végezte a dolgát, az számomra is elismerést jelentett. Amikor felmondtam, a főnököm azzal búcsúzott, "tudod a számom, ha vissza akarnál jönni."

- Mit tervezel most, gondolkodsz-e a visszatérésen? Kívánod-e, hogy a gyerekeid is megtudják, milyen külföldön az élet?

- Igyekszem rugalmasan kezelni ezt a kérdést. Egyelőre nem tervezek, örülök, hogy itthon vagyunk. Most állást keresek, de részmunkaidőben dolgozom már egy marketingcégnek, illetve néha tolmácskodom, vezetők angol nyelvtudását fejlesztem. Az is lehet, hogy vállalkozásba kezdek, egy külföldi munka azért is lehet fontos tapasztalat, mert látod, mi az, ami nincs itthon, vagy hogyan működhetne jobban. Szeretném, ugyanakkor, ha a kislányom, aki angol állampolgárként született, ott is járna majd iskolába, és otthonosan mozogna mindkét országban. Sokan kérdezik, hogy hol jobb, hol rosszabb. Kint több a lehetőség, ez nem kétséges. Viszont szerintem fontos, hogy ki, milyen tapasztalatokkal hagyja el az anyaországot, és az is igaz, hogy az emberek alapvetően nem változnak. Jó dolgok vannak Angliában és itthon is, ezeket kell megtanulnunk értékelni.