Munkaharc

A munkaharc a munkáltatók és a munkavállalók közötti olyan nyílt konfrontáció, amely során a felek igyekeznek a másikat a termelő-, szolgáltatótevékenységben korlátozni, anyagilag megrendíteni - természetesen törvényes keretek között.

Mivel a veszteséget a megtámadott nem tudja, illetve akarja sokáig elviselni, idővel kénytelen engedni (legalábbis valamennyit), esetleg ellentámadásba lendülni. A munkaharc tehát gyakorlatilag egy zsaroló motívumokkal megtámogatott árharc.

Az ilyenfajta kemény fellépés alkalmazása azonban nem túlságosan kifizetődő, mivel a munkaadó számára termeléskieséssel, piac-, illetve presztízsvesztéssel, a munkavállalók számára pedig jövedelemkieséssel jár, így végső soron mindkét oldal veszteséget könyvelhet el. Ebből az okból kifolyólag a munkaügyi kapcsolatok rendszere elismeri ugyan a harchoz való jogot, de nem tekinti kívánatos érdekérvényesítő eszköznek, legfeljebb hosszas sikertelen tárgyalást követően, végszükség esetén hajt fejet előtte.

A munkaharc szabályozása országonként eltérő, néhány alapelv azonban mindegyiket meghatározza:
- a kollektív érdekharc a kollektív tárgyalások kiegészítő eszköze, ezért kizárólag akkor alkalmazható, ha már minden más módszer kurdarcot vallott (kivétel ez alól a figyelmeztető sztrájk),
- a harc joga mindazokat megilleti, akik szerződésképesek, a kollektív tárgyalások részesei, illetve az adott szövetségek tagjai,
- csak a kollektív szerződést érintő célokért indulhat meg a harc, a politikai sztrájk folytatása általában tilos,
- csak szabályozott, legitim és fair eszközök alkalmazhatók,
- egyensúlyt kell tartani az alkalmazott eszközökben mind a mennyiséget, mind "minőséget" illetően, vagyis mindenkor arányosan kell válaszolni az adott támadásra,
- a harc csak addig jogos, ameddig a közel azonos tárgyalási pozíciót meg nem teremti, azaz nem célozhatja a másik fél totális megsemmisítését.