A világjáró life coach szerint: Ne várj el semmit, de remélj mindent

Kíváncsiság, elhivatottság, anyagi kérdés, póz, a doktori címhez közelítő elismerés érzése vezethet ahhoz a folyamathoz, aminek a végén valakinek a neve mögé kerül a „coach” megjelölés? Te mit éreztél, amikor coach lettél?

Egyfajta „aha” érzés jött a gondolattal és döntéssel. Már korábban is tudtam, hogy felnőttekkel szeretnék dolgozni, nem annyira gyerekekkel, csak a hogyant nem tudtam még. Igen, kíváncsiságot, elhivatottságot éreztem, olyat, amikor rátalálunk a nekünk való igazi útra. Azt szoktam mondogatni, hogy az a jó, ha megtaláljuk a „hasznos”, az „izgalmas” és a „pénzt hoz” körök metszetét, nekem ez lett a coaching. Egy munka, ami igazán éltet és sokat segítek vele másoknak. A külső elismerés vagy póz nem izgat - amúgy tényleg van ilyen? -, bőven elegendőek azok a visszajelzések, amiket az ügyfeleimtől kapok.

Mi vonzott erre a pályára?

A változatosság, az önfejlődési lehetőség, az a fajta izgalom, hogy ott vagyok együtt valakivel, aki sokszor a szemem láttára bontakozik, nő tovább, nagyon érdekes a lélek ilyen finom mozgása, fejlődése. Egyszerre vagyok mester és tanítvány, mindenkitől tanulok valamit önmagamról is.

Másfelől pedig a szakmán belül is elég sokféle irányzat, módszer, terület van, ezek hihetetlen érdekesek. Kicsit olyan, mint ha azt mondanám valakire, hogy ő egy kutató vagy orvos. Na de mi a szakterülete, vagy milyen orvos? Sokféle módszert el lehet sajátítani, ami mind hozzáad a szakmaiságunkhoz vagy bővíti az eszköztárunkat, persze nem szabad elfelejteni, hogy a legjobb coaching eszköz mi magunk, a coachok vagyunk.

A férjeddel, Harkányi Árpáddal és egy-egy kerékpárral körbeutaztátok a Földet, ez volt a ti nászutatok. Ami külön jó, úgy haladtatok körbe négy év alatt, hogy megdolgoztatok azért, hogy a következő napokban legyen miből élnetek. Tehát utazó vagy, az tett ismertté, elég ennyi ahhoz, hogy most letelepedj Budapesten és life coach-ként működj?

Az utazásnak köszönhető ismertségnek van köze ahhoz, hogy rám találnak. Sokan az előadásainkat követően kerestek meg, de már sok olyan ügyfelem van, akik korábbi ügyfelek által találtak rám, ajánlás útján.

Tanúsíthatom, hogy izgalmasan adtok elő a férjeddel és jó könyvet írtatok az útról (Hogyan utazzuk körbe a világot napi 3533 forintból?), de ez önmagában elég a hiteleséghez, ami egy coach-nak kell?

A visszajelzések szerint az fogja meg az irántam érdeklődőket, hogy úgy érzik, én mertem egy akkorát lépni, amekkorát szerintük ők nem lennének képesek, de izgatja őket ez a dolog, bíznak bennem. Bíznak abban a tapasztalatban, amit ez a négyéves világkörüli út adott nekem. A hitelesség kérdése ezen túl szerintem nagyon személyes - nem véletlen, hogy találkozom az ügyfeleimmel egy kötetlen első találkozón, hogy megismerjük egymást és eldönthessük, szeretnénk-e együtt dolgozni, illetve ha ajánlás útján talált meg, akkor ott van az ajánló pozitív tapasztalata, hogy ez velem tényleg működik. Én is olyan szakemberekhez járok a saját kérdéseimmel, akik számomra hitelesek, szimpatikusak, és nem utolsósorban szakmailag felkészültek, ezt is nagyon fontosnak tartom.

És te hogyan segítesz nekik abban, hogy képesek legyenek nagyot lépni?

Abban segítek, hogy merjenek abban hinni, hogy képesek megtalálni a saját belső tüzüket. Ennek valószínűleg nem egy nagy utazás lesz a vége, sokkal inkább olyasmi, ami egy középkorú hölggyel történt, aki jól menő ügyvédi karriert hagyott hátra és elment egyetemre tanárképzésre, mert rádöbbent, mindig is ezt akarta, csak ilyen-olyan okokból, bekötött szemmel haladt előre mások elvárásainak útján. Na de nem kell aggódni, nem vált mindenki karriert, csak mert eljön hozzám coachingra. Viszont ha az ügyfél vállalja, hogy ő is belead apait-anyait a munkába, akkor nagyon szuper felismerések, változások lesznek, amik valamilyen irányba kimozdíthatnak.

Mi hozott ekkora változást annak a mostani tanárnőnek az életébe?

Őszinte lett magához és én is őszinte voltam hozzá, a saját korábbi sérüléseim és az abból kivezető út mint tapasztalat, amit átadhattam neki és megoszthattam vele, összekötött bennünket. Mert szembenézni önmagával, és ezért mérhetetlenül becsülöm őt. Nagyon nehéz pillanatok lehettek ezek, de szépen végigrágtunk mindent, ami az utunkba jött, ő pedig bátor volt és döntött. Maradhatott volna a számára lélekőrlő szakmában, amit - visszafejtettük - ki nem mondott elvárások, kényszerűségek miatt választott, de most már ő is érezte, hogy ez elviselhetetlen lenne.

Mi történik azzal, akinek egyik coach sem tud segíteni a világon, melyik égtáj felé induljon el szerinted?

„Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.” írja József Attila és ez igaz. Paradox módon az önismeret nem végezhető egyedül önmagamban. Nem nagyon hiszem, hogy van ilyen ember, akin egyik coach sem tud segíteni, legföljebb az, hogy még nem találta meg azt a coachot, aki neki szimpatikus, hiteles. Az senkinek sem jó, ha közösen gyötrődünk. Ha nem én, akkor más, keressen másik szakembert. Olyan van, hogy a probléma annyira mély vagy komoly, hogy mondjuk, inkább pszichoterápia kell, ebben az esetben el is irányítom az ügyfelem, javaslok neki pszichológust. Ha abszolút nem tudja valaki, hogy mihez kezdjen, akkor javaslom, hogy vallásával vagy világnézetével azonos hívő csoportot, lelkivezetőt keressen, nézzen utána az interneten induló önismereti csoportoknak, pszichodrámának, valamit biztos fog találni, amin már elindulhat.

Te milyen coach vagy?

Szeretem az őszinteséget. Tükröt tartok szeretettel, de nem pátyolgatok. Van, hogy csak csöndben meghallgatok. Ha kell, provokálok, konfrontálok, na persze nem agresszíven, hanem szeretettel és humorral. Azt a lendületet szeretném átadni, amit az utazásból hozok, hogy nem probléma van, hanem helyzet, aminek a megoldója leszek és nem az elszenvedője. Amúgy folyamatosan képzem magam, járok szupervízióra, képzésekre, pszichodrámára, tagja vagyok a Magyar Csoport és Szervezetdinamikai Egyesületnek, itt coach klubot is vezetek, konferenciákra járok, egyszóval ráléptem erre a hosszú fejlődési útra és rettentően élvezem.

Szerinted kinek lehet szüksége egy life coach-ra és kinek nem?

Önismeretre mindenkinek szüksége van - …bocsánat, nincs, mert enélkül is le lehet élni egy életet, de szerintem a minőségibb élethez kell. Csecsemőkortól kezdve kamaszkorig mindenki tudja, hogy oda kell figyelni, minden korban a megfelelő változást figyelni, elősegíteni, fejleszteni. Aztán mintha fiatal felnőttként megállna az élet, kiszedtek volna minket egy öntőformából és kész. Pedig változunk, életszakaszaink vannak, kérdéseink, problémáink, helyzeteink, amiben nagyon jól jön a segítség. A coachingot egy eszköznek, lehetőségnek tartom, amiből szerintem mindenki és bárki tud profitálni.

Milyen az ideális life coachingra jelentkező személy?

Van kérdése, de legalább nagyjából tudja, mit szeretne. Van valami, ami mélyen foglalkoztatja, ami bántja, amire szeretne jobban rálátni, vagy amin változtatna. Jó, ha tudja, hogy nem fog tanácsot, konkrét tippeket kapni, hogy mit kell tennie. Jó, ha látja, hogy ez munka, neki is bele kell fektetnie erőt és időt a kívánt cél eléréséhez. Nagyon sok coachinggal kapcsolatos cikk van az interneten, érdemes tájékozódni, de az első találkozás alkalmával amúgy is elmondom a leendő ügyfélnek, hogy mire számíthat tőlem és a folyamattól, és én mit várok el tőle.

Miközben bejártad a világot, kiktől tanultál?

A szegényektől tanultam talán a legtöbbet, akiknek látszólag semmi okuk nem volt arra, hogy boldogok legyenek. Pakisztánban, Iránban, Indiában, Mexikóban ők hívtak be teázni, gyümölcsöt adtak, és nem kértek érte semmit, az volt az arcukra írva, hogy „van jövőm, jogom élni”. Egy indiai nyomortelepet is meglátogattunk, egy meghívásnak tettünk eleget, ahol arra szakosodtak az ott élők, hogy szemetet gyűjtenek és szelektíven átadják cégeknek, amelyek fizetnek érte. Ez tartást ad nekik, megbecsülést a munkájuknak. Jártunk egy bangladesh-i homokszigeten, amit pár évente elmos a víz, szívesen, szeretettel fogadtak, igyekeztek megvendégelni minket. Ekkor újra és újra elgondolkodtam azon, hogy a „szegény” mennyire relatív szó, és hogy ők vajon mennyire gazdagok bizonyos értelemben. A sokféle életkörülmény, szituáció, betegségek vagy problémás helyzetek, amiben nekünk is meg kellett találnunk a számításunkat, nagyon sokat csiszolt rajtam. Úgy hiszem, lényeglátóbb lettem.

Sok emberrel találkoztál a világjárás alatt, visszatérve felfedeztél valami újat a magyarokban?

Nem, nem különösebben. Mire gondolsz?

Van például sajátosan magyar pesszimizmus?

Nem hiszem. Olyan könnyű ezzel mindent megmagyarázni, de szerintem alapvetően nem pesszimista a magyar ember, persze lehet borúlátó bizonyos kérdésekben, de ennek összetett okai vannak. De had mondjam el, hogy a 46 országból, ahol jártunk - nyomornegyedektől kezdve elit világvárosi negyedekig - mindenhol szidják az emberek a politikusokat, a politikát. Vagy például a paradicsomi szigetről, Új-Zélandról Ausztráliába költöznek a kiwik, mert ott picit jobb az alapbér. Ezen mindig jót nevettem magamban: hát íme, sehol sincs kolbászból a kerítés! Sehol sem fenékit fejföl az élet! …És akkor vissza is kanyarodtunk ahhoz a borúlátáshoz, ugye? Azt szerettem az utazásban, mint életformában, hogy mivel mindenhol vendégek voltunk, mindenhol kicsit kívülállók is lettünk, tehát a helyi emberek helyi problémáit tudtuk rálátással, kívülről szemlélni. Ezt a hozzáállás itthon is gyakoroljuk, és nagyon sokat segít. A coaching is ilyen: bár én magam is megélek nehéz helyzeteket és vannak gondjaim, ezek együttérzést és tapasztalatot adnak, de az ügyfélnek tudok segíteni kívülről, „felülről” látni a dolgokat, ami szélesíti a látószögét, és könnyebb megoldást találnia.

Mit lenne jó belénk gyúrni a világ más népeiből?

Lehetnénk kevésbé borúlátóak? (nevet) Viccet félretéve - nem csak a magyaroknak, bármelyik nemzetben élőknek -, fontos lecke megtanulni hálásnak lenni, értékelni, amink van. Egyik kedvenc mondásom, amit sokat emlegettünk az út során, hogy „ne várj el semmit, de remélj mindent”. Ilyen hozzáállással szerintem könnyebb.

Mit fedeztél fel magadban az utazás során?

Azzal, hogy folyton mentünk és mindig új helyen és új emberek között voltunk, újra és újra lejátszódhattak ugyanazok a helyzetek; és mint egy kísérletben, ahol addig próbálkozunk, amíg eredmény nem lesz, itt is lehetett próbálkozni. Új hozzáállást, új szerepeket, új nézőpontot választani, tanulni magamat és másokat, megismerni, milyen „az ember”. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy az utazónak nincs tegnapja, csak holnapja van, mindig előre néztünk, sokat javult a problémamegoldó képességem.

Rólad és informatikai végzettségű férjedről kiderült, hogy nemcsak a világ legjobb körülményei között tudtok megélni, hanem akár 10-15 féle munkából, ha kell szőlőt szüretelve Új-Zélandon, cikkeket írva vagy konyhai hulladékot gyűjtve. Mi vezetett benneteket vissza Magyarországra 30 évesen, amikor ez a korosztály tömegével ment külföldre?

Mindig is vissza szerettünk volna jönni, igazából nem volt kérdés, hogy visszajövünk-e. Itthonról indulunk és haza érkezünk meg: világkörüli útra indultunk, úgy éreztük, így lesz teljes a kör. Másfelől pedig láttuk, hogy nagyon sok szép helye van a világnak, de itthon van a családunk, barátaink, itthon képzeltük el az életet. Olyan érzés volt bennünk, hogy mennyire ott maradnánk valahol hosszabb időre, vagy akár szívesen visszalátogatnánk, sőt, a külföldi munkavállalás mint nagyobb tőke megalapozása is eszünkbe jutott, de hogy máshol telepedjünk le, az sosem volt téma közöttünk. Itthon jó nekünk, szeretünk itthon élni. Másfelől, Francz Werfel szavaival élve: „Minden hely ugyanannyit ér, mert mindenütt magunkban visszük az egész külső világot.” Az örökké boldog mindenhol megtalálja örömének a forrását, az örökké elégedetlen pedig mindenhol talál kivetni valót. Persze, ezen a képen lehet változtatni. Például egy jó kis coaching folyamattal.