A Harris v. Quinn döntés

Így jutunk el a Harris v. Quinn döntésig. A Bíróság a mostani döntésében kimondta, hogy téves volt az Abood ügyben hozott jogértelmezése, miszerint a költségeket jellegén van a hangsúly kötelező tagdíjfizetés esetén. Álláspontja szerint a hangsúly inkább azon van, hogy a versenyszféráról vagy pedig a közszféráról beszélünk. A versenyszférában ugyanis a szakszervezet és a munkáltató között valódi alku folyik. Amennyiben béremelést harcol ki a szakszervezet, annak következményei vannak: például a termelt áru/szolgáltatás árát emelni kell. Ezzel szemben a közszférában az a jellemző, hogy a szakszervezetek felelőtlenül alkudozhatnak, hiszen a politika fog dönteni a munkaügyi kérdésekben. Példaként hozta fel a bíróság az állami nyugdíjalap ügyét Illinois államban, amelyben a szakszervezeti nyomásra bekövetkezett túlköltekezések okán 50 milliárdos hiány keletkezett. Ez a fedezetlen költekezés a versenyszférában nem fordulhatott volna elő.

Arra is rámutatott, hogy a szakszervezeti költségeken belül nem lehet a tisztán az alaptevékenységhez és az egyéb (például politikai tevékenységek) tevékenységekhez tartozó összegeket elkülöníteni. Végül azt is kiemelte, hogy az otthoni ápolást végző személyek kizárólag kollektív jogi szempontból minősülnek közalkalmazottnak Illionois államban. Nem jogosultak azonban lényegében semmiféle állami juttatásra (nyugdíj, szabadság, egészségbiztosítás stb.). Megállapította tehát a Bíróság, hogy az otthoni ápolást végzők kényszerű tagdíjfizetési kötelezettsége alkotmánysértő. Ezt követően azt vizsgálta, hogy mi legyen az alkalmazott jogkövetkezmény. A Bíróság kezét köti a stare decisis, azaz a precedensjog. Ennek értelmében a precedenstől történő eltérésnek különösen indokolt esetben lehet helye (Arizona v. Rumsey, 467 U.S. 203, 1984.). Ez alapján a korábbi döntéseit nem változtatta meg, ugyanakkor kimondta, hogy a kötelező tagdíjfizetés a versenyszférában megengedett, a közszférában pedig nem szerencsés.

Utóbbi megengedhetőségéről annyit mondott, hogy az otthoni ápolást végzők esetében a szabályozás biztosan jogellenes, mivel az a nemtagok egyesülési és szólás szabadságát alapvetően sérti. Kimondta a bíróság azt is, hogy a közszféra szabályozása "szerencsétlen", de mivel a korábbi döntések ott általánosságban megengedik a kötelező tagdíj fizetését, ezért most ahhoz a Bíróság nem nyúl. Kihangsúlyozta, hogy az otthoni ápolást végző személyek állami státusza fikció, a szakszervezet mozgástere pedig limitált. A munkáltatók közül ugyanis csupán az állammal szemben tudnak fellépni, az igénybevevő beteggel szemben nem (ő a másik munkáltató), hiszen az alkalmazási feltételeket törvény tartalmazza. Sztrájk szervezése sem lehetséges, hiszen teljesen elkülönült munkavállalókról van szó, akiknek az érdekátfedése is csekély.

Az ellenvéleményt

(dissent) megfogalmazó 4 bíró álláspontja szerint a döntés cinikus. Egyrészt ugyan nem helyezi hatályon kívül a kötelező tagdíjfizetés rendszerét, arra azonban, mint anomáliára utal a döntés. Azt az állítást is elfogadhatatlannak tartották, hogy a bíróság szerint a jól működő szakszervezetbe a tagok maguk is belépnek, hiszen nem motiváltak a munkavállalók a belépésre, amennyiben a kollektív szerződés kedvező rendelkezései rájuk is vonatkoznak. Azt is kiemelték, hogy a tagok fele-harmada tagdíjat sem fizet, tőlük azt behajtani nehéz. Elutasították azt az érvet is, hogy a szakszervezetnek nincsen valós feladata, hiszen az elmúlt években az ápolást végzők fizetése megháromszorozódott, sztrájkot pedig nem szerveztek.

Arra is rámutattak, hogy az egyes munkavállalóknak a munkafeltételekre való ráhatása elhanyagolható, így a szakszervezet szerepe nélkülözhetetlen. Kiemelték, hogy eltérő megítélés alá esik az állam szabályozása, amikor általában szabályozza az állampolgárok viszonyait, illetve amikor munkáltatóként lép fel. Utóbbi esetben a mozgástere majdnem korlátlan (Engquist v. Oregon Dept. of Agriculture, 553 U.S. 591, 598, 2008) A munkáltató ugyanis a munkavállalók szólásszabadságát korlátozhatja.

A kényszer díjfizetés megszűnése az otthoni ápolást végző több tízezer személy vonatkozásában pedig milliárdos bevétel kiesést okoz a szakszervezetnek.

Végezetül a döntésről elmondható, hogy az nem szűkíti jelentősen ugyan a szakszervezetek jogait, de azok eleve egy kedvezőtlen jogszabályi környezetben működnek az USA-ban. A szövetségi Legfelsőbb Bíróság döntései folyamatosan korlátozzák a szakszervezeti jogokat, amelyek támogatottsága a konzervatív képviselőházi többségben is minimális.

Az úgynevezett free rider (potyautas) jelenség más országokban is problémát jelent. Az ILO ebben a kérdésben hallgat, az egyes országok belső szabályaira bízza a keretek megalkotását. Az USA, illetve Kanada jogrendszere lehetővé teszi a kényszertagságon alapuló un. closed shopok működését, ám Európában ezt a jog tiltja. A magyar jogban sem lehet jogszerűen díjfizetésre kötelezni a nem szakszervezeti tag munkavállalókat azon az alapon, hogy ők is részesülnek a kollektív szerződéses előnyökből. Az Mt. külön kiemeli (Mt.271.§) hogy a munkavállaló alkalmazását nem lehet attól függővé tenni, hogy tagja-e valamely szakszervezetnek, megszünteti-e a korábbi szakszervezeti tagságát, vagy vállalja-e a munkáltató által megjelölt szakszervezetbe való belépést. Nem lehet jogosultságot vagy juttatást szakszervezeti tagságtól vagy az attól való távolmaradástól függővé tenni.

Dr. Kéri Ádám
jogi szakértő


Cikkünk több oldalas! Lapozzon!
1. oldal - A potyautasok ellen harcolnak a szakszervezetek
2. oldal - A Harris v. Quinn döntés