A drogozás nálunk becsület és dicsőség dolga

Önálló „alfaja” a drogos populációnak az a csoport, melynek tagjai végképp nem azért használnak ilyen szert, mert szórakozni akarnak. S nem is azért, hogy „menő fejek” legyenek a baráti társaságban. Hanem amiatt, hogy képesek legyenek elvégezni a munkájukat. Tipikusan ilyen „munkadrogosok” a katonák. Egy tanulmányban közölt becslés szerint a Vietnamban harcoló amerikai haderő tagjainak körülbelül 30 százaléka lett heroinista. Tegyük hozzá: ezek jórészt nem profi katonák voltak. Hanem besorozott újoncok, akik nem önként mentek oda, és halálosan rettegtek. Egy hivatásos katona nyilvánvalóan jobban bírja a harctéri stresszt. (A vietnami háború tapasztalatai is közrejátszottak abban, hogy a legtöbb nyugati országban eltörölték a sorkatonaságot.) Ugyanígy a másik jelentős munkadrogos szegmens, a prostituáltak közül is főként azok lesznek kábítószerfüggők, akiket kényszerítenek e hivatás gyakorlására. A kulcsszó a kényszer. Nem a drogfogyasztást kell büntetni, hanem – a kényszersorozás tiltásához, a prostitúcióra kényszerítés büntetőjogi üldözéséhez hasonlóan – a drogozásra kényszerítést. Az olyan helyzeteket, ahol a felettes, a fejes nemcsak elnézi a drogozást, nem csupán félrenéz. Hanem a teljesítmény fokozásának oltárán ő maga teremt olyan stressz-nyomást, melynek légkörében szinte elvárt a serkentőszerekkel való pörgés. Ez a munkahelyi baráti kör unszolásával kombinálva jóformán elháríthatatlan drogozás-kényszert hoz létre.

Olyan ez, mint az előző rendszerben a KISZ. Amelyben jogilag nem volt kötelező a tagság. Sőt, a diktatúra puhulásával egyre inkább gyakorlatilag sem volt „erőszak a disznótor.” Mondjuk a ’70-es évek végén már gond nélkül ki lehetett maradni a KISZ-ből, emiatt senkit nem rúgtak ki a munkahelyről. Csakhogy az összes jó bulit, szabadidős programot, „csapatépítő tréninget” a KISZ szervezte. Aki pedig ezekből kimaradt, az előbb-utóbb a karrierjében is lemaradt. Hát így van ez a munkahelyi piálással, drogozással is. Sokan érzik úgy: a pályaívük tört meg egy cégnél, mert a közös berúgás (beszívás) során kiépített informális haverság, összeszokottság többet nyomott a latban, mint a kemény munka. Tipikus „állatorvosi lovai” a munkadrogozásnak a pénzügyi szektor krémjének tekinthető brókerek. Jordan Belfort könyve (és a belőle készült film), a Wall Street farkasa személyes tapasztalatok, emlékek mentén jól bemutatja, hogyan is zajlik ez. Ez a fajta droghasználat leginkább a sportolók doppingolásával, illetve a testépítők által beszedett szteroidokkal rokonítható. Az összefüggés nyilvánvaló. Ahogy egy sportember sem képes olyan emberfeletti szintidőre, akkora izmok növelésére természetes úton, úgy az a munkatempó, amit bizonyos szektorokban diktálnak, tisztán, mindenféle stimuláns nélkül aligha tartható. Nem minden teljesítmény-centrikus ember lesz természetesen drogos. Ám a munkadrog cégeknél való feltűnésének van öngerjesztő hatása. Képzeljük el, hogy egy jó képességű sportolót a gyengébb, de „felturbózott” csapattársa lehagy. Az edző, a sportklub vezetője pedig szemet huny a doppingolás fölött (sőt, támogatja azt), hisz az eredmény számít. Ez után a becsületes sportember is a szer után nyúlhat, hogy behozza a lemaradást. Így „fertőzhet” a munkadrog is.

Munkadrog főnöki ukázra?

Philip ZimbardoA munkamánia, a beteges teljesítménykényszer ugyanis gyakran nincs a vezetők ellenére. Ha pedig ehhez kell némi „gyorsító”, elnézik. Viszont a mennyiségi hajsza előbb-utóbb törvényszerűen a minőség rovására megy. S nem is „csak” arról van szó, hogy a munkaalkoholizmus logikusan vezet egyéb függőségekhez. Hanem az ilyen extrém teljesítményszint fenntartásához legtöbbször már eleve drogok használatára van szükség. Ráadásul többféle anyagot muszáj szedni. Olyat egyrészt, ami felpörget, aztán relaxációs „fékdrogot”, ami belassít. Nem tudsz leállni? Ezt szokták kérdezni attól, aki hiába teszi le fizikailag a munkát, pszichésen továbbra is ott van az íróasztal mellett. Képzeljük el, ha erre az alapjáratú pörgésre az illető valamivel mesterségesen rásegít. Azt tényleg nem lehet szimpla „motorfékkel” blokkolni. A droghasználat fajtái, típusai sokszor a HR-szektorban is kulturálisan determináltak. Az átlagmentalitáshoz közelebb lévő reálszektorban (fizikai termelőmunka, műszaki és agrárértelmiség) inkább a hagyományos és legális tudatmódosítást, „a macsó piálást” részesítik előnyben. Míg a kreatív és spekulatív ágazatokban (művészet, tömegmédia, szolgáltatások, tőzsde) felülreprezentált az illegális drogok használata.

De van egy közös rizikófókusz. Jelesül: a munkacélú droghasználat önkéntessége mindkét altípusnál kérdéses. Mit csinálhat a dolgozó, ha a teljesítményfokozó vagy stresszoldó, ugyanakkor káros egészségügyi hatású szert maga a főnök kínálja, tukmálja rá? E sorok írója a céges ünnepségek témájánál is megjegyezte: ha a fejes javasol vagy felkínál valamit, az közelebb áll a parancshoz, mint a kéréshez - legyen akármennyire fakultatívan tálalva. Persze ne fogjunk rá mindent a vezetőre. Sok dilettáns epigon kapott rá a drogra csak azért, mert egy zseniális író, rendező vagy színész is „anyagozott.” Csakhogy a drog önmagában senkiből nem csinál zsenit. Idézhetjük a droghasználattól korántsem tartózkodó Philip K. Dick esetét. „Bár Dick maga is kipróbálta a kábítószert, a vele készített interjúk mindegyikében kiemeli, hogy első acid-trip regénye, a The Three Stigmata of Palmer Eldritch, még a személyes látomásos élmény előtt született, ami azt bizonyítja, hogy szükségtelen megtapasztalni a drog hatását ahhoz, hogy hitelesen lehessen írni róla, ráadásul a hallucináció alatt született írások lényegében használhatatlanok.” (Philip K. Dick: Különvélemény. Szukits Könyvkiadó. 2002. 347-348. o.) Olyan pirula, amitől, ha bevesszük, nagyságrendekkel okosabbak és kreatívabbak leszünk, a Csúcshatás című könyvben, (illetve filmben) létezik, a valóságban nem.

S kérdés, hogy a valamennyivel azért mesterségesen feltornázható testi és szellemi produkciós rátáért milyen árat fizetünk? A már hivatkozott 2009-es riportban közölnek pár rövid, anonim esettanulmányt. Legérdekesebb az a pénzügyi vezető, valamint egy ügyvéd, akik rendszeres droghasználónak számítanak. Rákérdeztek náluk, hogy milyen káros, illetve veszélyes mellékhatásokat tapasztalnak magukon. S mindkettő szinte egybehangzóan mondta, hogy gyakorlatilag alig valamit. Nincsenek zavaró tüneteik. Talán pont ezért végződhet számukra nagyon rosszul ez a történet. Általában jobban jár az, akinél a káros szenvedély negatív szimptómái már az elején, vagy legalábbis nagyon hamar kiütköznek. Őt ez nyilván jobban motiválja a leszokásra vagy dóziscsökkentésre. Míg a „vasember”, akinek ennyi meg se kottyan, növelni fogja az adagot, illetve akár évtizedekig rajta marad a szeren. Ami lassú, alattomos módon fejti ki romboló hatását, vagy egy túladagolással okoz sokkszerű rohamot. Továbbá ne feledjük el, hogy egy profi szenvedélybetegnél nincs rutinosabb hazudozó. Aki ilyen ügyesen téveszti meg a környezetét, az előbb-utóbb magát is becsapja, a saját eszén is túljár. Hisz újra és újra kénytelen önmagát meggyőzni: a függőség számára olyan „hozzáadott érték”, ami arányban van azzal az árral, amit fizet érte. Mikor ez az ár-érték arány felborul az utóbbi rovására, akkor a függő két dolgot tehet. Az egyik, hogy leszokik, hisz már nem éri meg. Ami egy brókernél pláne szempont kell legyen. Amennyiben nem képes rá, akkor jön az intraperszonális, befelé irányuló dezinformáció. Önmaga legitimációs célú félretájékoztatása. Ha pedig egy függőséget egzisztenciális kényszer hoz létre, akkor még nehezebb valakit leszoktatni a hite szerint „karriervarázsló” szerről. Amely így könnyen válhat karriergyilkossá.

Cikkünk több oldalas! Lapozzon!
1. oldal - Karriervarázslótól a karriergyilkosig - drogok a munkahelyen
2. oldal - A drogozás nálunk becsület és dicsőség dolga