Jelenlét és együttlét
Kapcsolataink kovásza, az elköteleződés
“- Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra is.
- Mi az, hogy szertartás? - kérdezte a kis herceg.
- Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek - mondta a róka. - Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.”[1]
A közösségi lét egyik legrégibb, archetipikus formája a valós idejű, azonos fizikai térben létrejövő, szervezett együttlét. Nyilvánvalóan ma is létezik az igény egymás közvetlen jelenlétének megtapasztalására, azaz a “csoportos kurkászás” megélésére. Az ehhez kapcsolódó mentális folyamatok, azaz a várakozás, a felkészülés, maga a jelenlét és az emlékezés rítusai nem sokat változtak, legfeljebb a technikai megvalósítás. Ma már nem küldünk írásos meghívókat, hanem közösségi médián keresztül szervezük, jellemzően nem hívunk fotográfust, hanem magunk dokumentálunk, és nem postázunk köszönőlevelet, legfeljebb –jó esetben -egy pár szavas visszajelzést egy üzenetben.
A kapcsolódási lehetőségek fragmentálódásával azonban, a társas online és offline közösségek sokféle formája mellett ezek az események már csak egyik lehetőségét jelentik a társadalmi érintkezésnek, és úgy tűnik, maga ez a fragmentálódás meglehetősen reflektálatlan természetességgel olvadt bele valóságérzékelésünkbe. Mindeközben azonban az ember természete, mentális alkata alapvetően nem változott: örömkereső és fájdalomkerülő lények vagyunk ma is, ugyanúgy, mint évezredekkel ezelőtt.
Ma sem más a kapcsolataink kovásza, mint a kötődés,
és ma sem küzdenek kevesebben az elengedéssel, mint bármikor korábban. A technológiai változások teremtette lehetőségek bővülése ugyanakkor jóval gyorsabb az evolúciós alkalmazkodásnál – vagy mondhatjuk úgy is, hogy a mentális alkalmazkodás sokkal lassúbb - már ha egyáltalán hihetünk például Paul Virilionak[2], és létezik egyáltalán ilyesfajta alkalmazkodás.
A közösségek technológiai platformokon létrejövő alakzatainak normái ozmózissal terjednek a hagyományos együttlétekben is. Azaz a kapcsolódás esetlegesnek tűnik, nem feltétlenül valós idejű vagy éppen egyidejű. Elveszni látszik az itt és most jelentősége, az egyszerre-jelenlét ereje. Az alábbiakban amellett fogok érvelni, hogy mindez csak látszat.
B: Nem muzsikálnak, mert rázendítenek majd. Ha muzsikálnak, nem zendíthetnének rá.[3]
Gadamer úgy fogalmaz: az ünnep lényege, hogy megüljük, azaz megünnepeljük. “Ez nem egyszerűen az együttlét mint olyan, hanem az az intenció, amely mindenkit egyesít, és amely megakadályozza őket, hogy egymástól elszigetelt, külön-külön beszélgetésekre vagy magányos élményekre forgácsolódjanak szét.”[4]
Ünneplők nélkül tehát nincs ünnep, ez az idő jelenvalóságának átélése, hasonlóan a műalkotások élvezetéhez, egybegyűjti az embereket, és elidőzésre késztet.
Vagyis az együttlét attól van, hogy jelen vagyunk, nem kapcsolódva egy jelenséghez, hanem saját személyes jelenlétünkkel látrehozva azt.
Az ünnep, és ehhez hasonlóan valamennyi szertartás-karakterű közösségi együttlét, kanti értelemben számunkra való dolog. Társadalmi valóságként nem létezik magánvalóságában. Könnyű belátni, hogy mindez, a lényeg, nem változott a technológiai változásokkal, hiszen a lényeget a platform természete nem érinti. A Mulatságban, Mrozek abszurd drámájában a szereplők ennek a helyzetnek a fonákjában vergődnek: hiábavalóan várakoznak valamire, aminek lehetősége ott van velük.
Mégis, mintha ezt az egyszerű és archaikus tudást, ösztönszerű késztetést, azaz a “kenyőcsöt”, ahogy Hamvas Béla nevezi, valahogyan hajlamosak vagyunk látókörünkön kívülre helyezni.
“Tudja, semmi az égvilágon nem változott, a mi emberiségünk sok-sok ezer év óta nem változott, fölkelünk, eszünk, lefekszünk, iszunk, veszekszünk, nőkkel alszunk, részegek vagyunk, beszélünk, betegek vagyunk, káromkodunk, imádkozunk, gyilkolunk, a meggyilkoltakat siratjuk, egymást sanyargatjuk, komédiázunk, hazudunk, ez már sok ezer év óta így tart, és semmit sem változik. De valami mégis változik (igyon, Mr. Winemaster, ez a brandy ragyogó), a kenyőcs változik, tudja, az, amivel az egészet üzemben tartják.” [5]
A mindennapokban ezt a jelenséget a közösségi események szervezői igazolhatják: ők valószínűleg úgy fogalmaznának, hogy súlytalanná váltak a szavak, komolytalanná a szándék. Egy tetszőleges közösségi összejövetelen ott lenni éppen olyan esetlegesnek tűnik, mint az időtől független, online térben zajló közösségi jelenlétünk.
Résztvevőként gyakran érzéketlenek vagyunk a róka szempontjaira, hiszen saját szerepünket, jelenlétünket legfeljebb csak participációként és nem (ontológiai értelemben) sine qua non-ként értelmezzük. Mert erre szocializál a fragmentált közösségfelfogás.
Pedig “mulatság” csak akkor létezhet, ha mi magunk, a mulatság résztvevői jelen vagyunk.
Csakis akkor, ha megengedjük magunknak az elidőzést, ha belebocsátjuk magunkat az abszolút jelenbe, azaz, ha felfüggesztjük az idővel való rendelkezés mindennapi rutinját és belebocsátkozunk a betöltött idő áramlatába.
Ehhez meg kell élnünk a kötődést (jelen esetben: a társas kapcsolataink fontosságát) és meg tanulnunk az elengedést. Jelen esetben a libido dominandi, az - idő feletti- uralomvágyunk elengedését.
Hivatkozások:
[1] Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg. Móra, 2017. [2] Paul Virilio: Az eltűnés esztétikája, Bp. Balassi 1982. [3] Sławomir Mrożek: Mulatság. In: Drámák. Európa, 2006. [4] Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Gondolat, 1984. [5] Hamvas Béla: Karnevál. Medio Kiadó, 2013
Képek: Saint-Exupéry, litográfia