Induljon az előadás!

Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő, fellép és lelép, s mindenkit sok szerep vár ... (William Shakespeare)

Ülünk a teakonyhában a kolléganőmmel, és arról beszélgetünk, hogy én, mint HR-es mit gondolok az ő szakmai karrierútjáról. Mint mindig, most is ösztönző akarok lenni, így hát azzal traktálom, hogy talán többre is viheti a titkárnői munkánál. Tudom, szabad előtte a pálya, hogy a saját szája íze szerint kialakítson egy pöpec asszisztensi irodát.

Ő is tudja ezt, és látom rajta, hogy mint kisgyereket a kaleidoszkóp, elkápráztatja az irodavezetés színpompás látomása. De fiatal és tanácstalan, hogy miként fogjon hozzá.

Bátorítón ötletek, hogy én hogyan indulnék neki. Ő közben feloldódik, és magáról mesél. Hogy gyakran halogatja a dolgait. Ott van például a szakdolgozata, amit már egy éve le kellett volna adnia.  Vagy, hogy könnyen elejti az aktuális feladatát, ha valami csábítóbbat talál. A barátai mindig is mondják neki, hogy mint a szarka, egyik csillogó alkalmatosságról a másikra száll, és hogy belelkesülve számtalanszor, vak ló módjára fejjel megy a falnak.

Elgondolkodom. Lehetséges, hogy tán mégsem ez a leányzó fogja beizzítani azt az asszisztensi irodát?

Ő viszont makacsul hiszi, hogy képes megváltozni. Hogy fejlődni fog. Mert hát annyi a tréning, és mind a csodát ígéri.

Óvatosan jegyzem meg neki, hogy a kápráztató lehetőség akár csúfos véget is érhet. De ő már eldöntötte, hogy nem akar ebbe a szerepbe beleragadni. Mert ugyan miért játszana a meló drámában titkárnőt, amikor a vezetői karakter kecsegteti? Hisz titkárnőnek lenni édeskevés. Ám az asszisztensi iroda legfőbb embere. Az aztán már döfi! Állandóan a menedzserek körül legyeskedni. Egy asztalnál ülni velük, egy tálból cseresznyézni. Még akkor is, ha csak a kukacosa jut neki.

És én is csak nyomom a hülyeséget, hogy többre viheti. Többre. De nem abban az irodavezetői maskarában, amit azért kényszerít magára, hogy megfeleljen. Megfeleljen, mint gyerekként az óvónéninek, aztán a tanítónéninek, talán anyának és apának, most pedig a főnökeinek. Hanem abban, ami igazán ő. Amiben egyszer s mindenkorra önmagára talál.

De kinek hinné ezt el? És miért kellene elhinnie egyáltalán? Hisz az élet színház!

Körbenézek. A világban, az utcán, az irodában. Körülöttem kiábrándult ripacsok álságos szerepekben. Mit tehetnék mást, minthogy helyet foglalok a nézőtéren.

Induljon hát az előadás!

drai