Együttműködési megállapodások avagy felelősségvállalás

Arra gondoltam, hogy az együttműködési megállapodásokról írok, no nem a jogi és megbízási szerződéses vonatkozásban, hanem a különféle fejlesztő, támogató folyamatok tekintetében. El is kezdtem írni, aztán rájöttem, valójáb

Arra gondoltam, hogy az együttműködési megállapodásokról írok, no nem a jogi és megbízási szerződéses vonatkozásban, hanem a különféle fejlesztő, támogató folyamatok tekintetében. El is kezdtem írni, aztán rájöttem, valójában a felelősségvállalásról fogok írni, arról, mennyire tudunk felelősséget vállalni azért, hogy elmondjuk mit is várunk egy kapcsolattól és persze másik oldalról, mit tudunk tenni az együttműködésért. Mindezt nem csak fejlesztő folyamatokban.

Nagyon is rajtunk múlik: egy kapcsolatunk, egy helyzet, amiben érintettek vagyunk hogyan alakul, mennyire szolgál minket, egyáltalán milyen számunkra.

Abban szerintem egyetértünk, hogy vezetőként, megbízóként kiemelten fontos, hogy elmondjuk az elvárásainkat hosszú és rövid távú perspektívában is.

Az emberi együttműködésben azonban nem vagyunk ennyire tudatosak, leginkább akkor beszélünk ilyesmiről, amikor már valami nem működik; hiszen úgy vagyunk vele „az megy magától”!

A „magától megy”, „hát ez alap”, „úgyis tudja mit gondolok”, meg „amúgy sejtem, hogy miért így reagált”, stb. …pontosan ezek miatt elég sok gubanc tud keletkezni.

Azt szoktam mondani, az elvárások tisztázása alap emberi szükségletünk munkahelyi feladatnál, párkapcsolatban, vagy egy kerti party szervezésében is. Persze az elvárás szó lehet nem a legkifejezőbb, de a „nekem az a fontos”, „azt szeretném”, „jellemzően úgy működöm”, „olyankor vagyok motivált”, „amivel ki lehet kergetni a világból…” mind ide tartoznak.

Ennél már eggyel komolyabb elköteleződés, ha arra is van figyelmünk, mi mit is teszünk bele a helyzetbe, kapcsolatba, mi a mi részünk, mondhatom úgy is, mi a vállalásunk.

Ahogy a ház alapozásán is nagyon sok múlik, a kapcsolatok, együttműködések alapozásán is. A “szerződéskötés” azonban tapasztalatom szerint nem egy egyszeri történés, hanem egy folyamat. Van, hogy nem mindent tudunk még az induláskor, változhatnak a feltételek és változhatunk mi is.

Mindezt segíti:

• ha ismerjük magunkat;
• ha megismerjük a másikat;
• ha elhisszük, érvényes az igényeinket kifejezni;
• ha elhisszük, jogunk van egy kapcsolat, együttműködés minőségét alakítanunk;
• ha tudjuk, azzal, hogy elmondjuk, mit és hogyan szeretnénk, a másik félnek nem kötelessége ezt 100%-ban elfogadni;
• ha tisztában vagyunk, hogy egy kapcsolatban, együttműködésben kötelességeink is vannak;
• ha megengedjük magunknak, hogy változzanak az igényeink, de tudjuk ennek következményei lehetnek;
• ha elfogadjuk, a másiknak/másoknak lehetnek a miénktől eltérő igényei;
• ha emlékeztetjük magunkat és a másikat a megállapodásokra.

A transzparencia tapasztalom szerint olaja tud lenni a kapcsolatoknak, hiszen nem kell a találgatni, mit gondolunk, mit érzünk. Ezzel segítjük a másikat és nem utolsó sorban megfogalmazzuk magunknak, mi is a fontos, vagy a helyzet hogyan is hat ránk.

Ez utóbbi dimenzió sem elhanyagolható szempont, hiszen a megbízhatóság, hitelesség, bizalom kiépítésének alapvető eleme, hogy a saját határainkat, igényeinket, vállalásainkat láthatóvá tegyük. Gondoljunk csak bele, mennyire könnyebb úgy pl.: egy munkahelyi szituáció, ahol teljesen egyértelműen tudom, amit mondtam, azzal a másik hogy van. Igen, ebben van kockázat, lehet nem tetszik neki, vagy épp nekem nem oké valami. De mindez akkor is így van, ha nem egyértelműen derül ki; a sejtések, fantáziák akkor is hatnak és hajlamosak nagyobbra nőni, mint a valóság. Ami látható, kimondott, azzal könnyebben tudunk kezdeni valamit, ráadásul azzal foglalkozunk ami van, nem azzal, amit sejtünk.

Szóval felelősségvállalás inkább, amiről írtam. 🙂

Tóth Annamária