Hát senki nem figyel az introvertáltakra?

Ismét egy komoly önismereti alkalom áll a hátam mögött. Bemutatkozni már nem kellett, mert ismét Vásárhelyi Jutka volt velünk, de így is meg tudott lepni a kezdéssel: a megdöbbenések sora azzal indult, hogy a csoportból senki nem volt

Ismét egy komoly önismereti alkalom áll a hátam mögött. Bemutatkozni már nem kellett, mert ismét Vásárhelyi Jutka volt velünk, de így is meg tudott lepni a kezdéssel: a megdöbbenések sora azzal indult, hogy a csoportból senki nem volt képes magáról nemhogy a kért 30, de még 20 erősséget sem írni. Baromi nehéz magunkat megdicsérni. (Előző napi élményem egy társaság, ahol mindenki hangosan szidta a gyereke iskoláját, én csendben hallgattam és afféle dicsekvésnek tűnt volna elmondani, hogy nálunk bizony minden oké, a gyerek imádja, mi imádjuk és bizony jól tettük, hogy annyit küzdöttünk - na de olyan dicsekvésként hat mindezt egy panaszáradat közepébe betolni.)

MBTI módszerrel fedtük fel saját preferenciáinkat, majd helyeztük az egész csoportot térképre. Négy preferencia mentén írtunk le mindenkit (introvertált-extrovertált, érzékelő-intuitív, gondolkodó-érző és megítélő-észlelő). Az egyik csoporttaggal minden alkalommal egy helyre kerültünk, a többiekkel hol ilyen, hol olyan felosztásban egyeztek a preferenciáim.

Az egyes preferenciák megállapítása után feladatok vártak az azonos helyre kerülő csoporttagok számára: sok egyéb más mellett kellett tornyot építeni fénymásolópapírból és 5 csokit 6 ember között felosztani. A toronyépítésnél introvertáltak és extrovertáltak felosztás alapján dolgoztunk, mi csendben, stratégiát követve dolgoztunk, a másik csapat hangoskodott, versengett, bumm belecsaptak a közepébe. Ennél is tanulságosabb volt a csokiosztás: itt a gondolkodók csapatában ültem, szemben az érzelmeik alapján döntőkkel. Mi már szeltük volna az 5 csoki mindegyikét 6 részre, hogy mindenkinek egyenlő rész jusson - az érzők ezzel szemben közölték: szívesen adnak nekünk egy csokit, csak ne vesszünk már össze. :) Végül pedig egy gyilkosság indítékát, helyszínét és elkövetőjét kellett kiderítenünk úgy, hogy mindenki csak egy részinformációt kapott, azt kellett a többiekkel szóban megosztania, majd összerakni a történteket. Hangos kiabálás, egymás szavába vágás, rendezetlenség uralta az első perceket, Jutka pedig bőszen jegyzetelt. A történet végül összeállt, ám amit Jutka rólam és szintén introvertált társamról mondott az meglepő volt. Azt kérdezte ugyanis a csapattól, hogy nem vették-e észre, hogy mi már az ötödik percben valami nagyon fontosat mondtunk, amit ha meghallanak talán előbb megfejtik a talányt? Hát nem, senki nem vette észre...nekem is megdöbbentő volt, hogy mennyire a háttérben tudok maradni még akkor is, ha magamhoz képest hangosan beszélek. Fontos önismereti állomás volt ez a nap. Megtudtam miért vagyok olyan, amilyen. Megtudtam, hogy a férjem/gyerekem/anyám nem azért olyan, amilyen, hogy engem bosszantsanak. Az is teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy egy jó csapat mindenféle embert tartalmaz: kell benne lennie álmodozónak és a földre visszarángatónak, stratégának és operatív dolgokban jónak, hangosnak és csendesnek, rendben és káoszban működőnek.