Lehetetlen karácsony

Egy ajándék története.

Volt egyszer régen valaki, aki fontos volt nekem. Egy távoli országban dolgozott épp, azokban a prehistorikus időkben, amikor még nem létezett internet és egy napos nemzetközi csomagküldés sem, legalábbis errefelé.

Így, amikor közeledett a karácsony, szomorúan néztem magam elé. Egy telefonhívás, főleg a kor viszonyai között, távrecsegő vonallal, olyan kiábrándító lett volna.

De aztán gondoltam egyet. Elrohantam a sarki trafikba, vettem egy buborékfújót. Azt a száz forintos műanyag hengert, aminek az oldalán színes papírcímke van. Miközben elindultam a reptérre, útközben becsomagoltam egy csinos kartondobozkába, de nem ragasztottam le, csak egy szalaggal átkötöttem, hogy bárki megnézhesse, hogy tényleg egy buborékfújó van benne. Mert bizalmi szívességpostán utaztattam, és a történettel fizettem a kézbesítőknek.

Arra gondoltam ugyanis, hogyha a mozdonyvezetőnek oda lehet adni a nagyi nálunk maradt lakáskulcsát (majd kimegy az állomásra, és leadják neki a vezetőfülkéből - ezt akkoriban még simán lehetett, ma már biztosan tiltja valamilyen szabály), akkor egy szolgálatos stewardess is biztosan elvisz a kedvemért Isztambulba egy buborékfújót, az én karácsonyi ajándékomat.

Igaz, közben persze valaki azért odaszervezett az érkezési reptérre egy helyi taxist, ez azért kellett a mutatványhoz. Egy olyan török barát, aki főleg török és mellesleg még barát is. Mert egy török szinte ismeretlenül is megteszi neked ezt, főleg, ha magyar, azaz tesó vagy. De főleg szerencse és az ötlet kellett, meg ugye ismerni azt a valakit, aki ismeri azt a valakit, aki mindeközben a taxist az érkezési váróba a nevemmel egy kartonlapon odaküldi és majd ki is fizeti neki a fuvart. Mert persze az ajándék épségben megérkezett, alig három órával azután, hogy az utaskísérő kezébe adtam.

A fontos emberem örült és meghatódott nagyon.

Szerintem a stewardess, akit a reptéren leszólítottam, a mai napig is emlegeti az izgatott, lobogó sálas, zöld szoknyás egyetemista lányt, aki rávette, hogy részt vegyen a bolondériájában. Akárcsak a taxis, aki ilyen konspirációban tuti nem vett részt azóta se. És a jóbarát jóbarátja, aki persze utóbb nem fogadta el a pénzt a taxiért... miért is fogadta volna, hiszen török ember, aki imád problémát megoldani is, szívességet tenni is.

Ezt csak azért mesélem el, mert ez jutott eszembe arról, hogyan oldunk meg képtelen helyzeteket.

Mostanában pedig csak képtelen helyzeteket oldunk meg. Éljük az életünket úgy, ahogyan sose gondoltuk volna, hogy képesek leszünk. Találkozunk úgy, hogy nem találkozunk, kooperálunk úgy, hogy nem is vagyunk kapcsolatban, éttermi ételt eszünk úgy, hogy mi vagyunk otthon a pincérek, a sommelier-ek és a feketemosogatók is. Úgy készülünk a karácsonyra is, hogy szenteste talán meg sem tudunk ölelni majd mindenkit, akit szeretnénk. Nem veszünk majd ajándékba színházjegyet, mert nincsenek előadások, fürdőbérletet, mert nincsenek fürdők, fesztivál-belépőt, mert senki se szervez fesztivált. A szilveszteri mulatsághoz is felesleges lesz a flitteres ruha, mert az idén szinte mindenki pizsamapartival ünnepel majd, ezért egy ronda, de meleg papucs lesz a slágerajándék.

Az szinte biztos, hogy ahogyan ez az év, ez a karácsony is más lesz, mint a többi. Értékessé válnak majd azok a kis dolgok, amelyekről minden évben százszor megírjuk és bólogatva elolvassuk, hogy ez lenne a lényeg.

Pont mint a buborékfújóm. Amivel annak idején, egy tárgy helyett, sokkal inkább egy történetet ajándékoztam. A történetet, ami ma is megvan - míg a buborékfújó már biztosan rég elkallódott.

Ilyen lesz ez a karácsony nekünk. Egy történet, ami valószínűleg nem kallódik majd el.

Utóirat:

Nem szoktunk karácsonyfát venni, műfenyőnk van. Az idei furcsa év furcsa karácsonyán mégis elgondolkoztam, talán most mégis megérdemelnénk egy valódi, illatos fenyőt. 23-án este, amikor leengedtem a redőnyt az utcai szoba ablakán, szemben a járdán ott állt egy hatalmas fa, rajta egy cédulát fújt a szél. Ez állt rajta: "aki szeretné, elviheti". Így esett, hogy az ajándékainkat valaki más karácsonyfája alá tettük az idén. Már meg sem lepődtünk.

Mihalik Judit

Fotó: Fortepan, Mészáros Zoltán, köszönettel