Kérj segítséget!
„Egy férfinak a te pozíciódban egy helyettese meg két asszisztense van, otthon a felesége várja, egy bébiszitterrel és egy bejárónővel a háta mögött. Azt akarom mondani ezzel, hogy nem kell szupernőnek lenned, nem kell mindent egyed
Egyik este bekapcsoltam a tévét, éppen egy Dr House epizód ment. Nem tudom hányadik évad, talán az ötödik. A történet ott tartott, hogy Dr Lisa Cuddy – a kórház egyedülálló igazgatónője - örökbefogadott egy kisbabát. Lezajlott a procedúra, éppen esedékes a hatósági ellenőrzés. Cuddy várakozás közben teszi a dolgát, ellátja a picit, intézi a kórház folyó ügyeit, persze némi extra kihívással súlyosbítva. Nem igazán jutott ideje takarítani, rendet rakni. Amikor megérkezik a hatósági ellenőr, úszik a lakás. Cuddy ki van borulva, egyfolytában szabadkozik, az ellenőr csak mosolyog, majd közli, hogy minden rendben, és távozik. Megérkezik Dr Wilson – barát és onkológus – aki gratulál a jó hírhez és próbálja Cuddy-t rávenni, hogy picit örüljön ő is. Ő azonban nem akar örülni, meg se hallja Wilson szavait, csak azon rágódik, milyen gáz, hogy nem volt kitakarítva. Wilson megelégeli Caddy monológját és azt mondja: „Egy férfinak a te pozíciódban egy helyettese meg két asszisztense van, otthon a felesége várja, egy bébiszitterrel és egy bejárónővel a háta mögött. Azt akarom mondani ezzel, hogy nem kell szupernőnek lenned, nem kell mindent egyedül csinálnod. Kérj segítséget!”
Nos, igen. Legutóbb arról beszéltünk, hogy a nők milyen jó szervezők, és milyen jól megy nekünk a multi-tasking. Ez így is van. De muszáj ezt tökélyre fejlesztenünk? Ugyanazt csináljuk, mint Cuddy. Mindent egyedül akarunk megoldani, és ha esetleg nem megy, valami nem sikerül tökéletesen, akkor ki vagyunk borulva. Úgy érezzük, kudarcot vallottunk, hogy nem voltunk elég jók. Azt gondoljuk, hogy mások emiatt csalódnak bennünk. Ez azonban sokszor csak a mi fejünkben van. Az ellenőr sem várt csodát Cuddytól, teljesen rendben volt a kupi is. Wilson is próbált erre utalni, de Cuddy egyre csak azt mondogatta, hogy a saját elvárásainak nem felelt meg, hiába ment át a vizsgán az ellenőrnél, a sajátján megbukott...
Itt érdemes megállni egy pillanatra. Ugyanis ez az, amiért nem kérünk segítséget! Úgy neveltek minket, hogy a jó kislányok szorgalmasak, elpakolnak a szobában, szófogadóak, szépen csendben megcsinálják, amire kérik őket, nem „nyavajognak”, mindig kifogástalanul viselkednek, nem ellenkeznek, ….stb. Ha mégsem, akkor anya és apa haragudni fog, csalódik bennünk, szégyenkeznek miattunk, mert neveletlenek voltunk, nem szeretnek minket, mert rossz gyerekek voltunk… Ezeket az élményeket elraktározzuk, és mert rossz érzés, el akarjuk kerülni, hogy újra megtörténjenek. Ezért aztán igyekezni fogunk megfelelni, mindent tökéletesen csinálni. Kialakul a minta. Tőlük is ezt látjuk, az ő működési modelljük, a felénk támasztott elvárások, a kommunikáció és a negatív visszajelzések révén pedig mindez kondicionálódik. Belénk ivódik, azonosulunk vele. Olyannyira, hogy azt hisszük, nem vagyunk elfogadhatóak, szerethetőek, ha nem vagyunk tökéletesek, „jó kislányok”. Csakhogy már nem vagyunk 7 évesek.
A gyermeki személyiségfejlődéshez hozzá tartozik, hogy a külső elvárásokat belsővé tesszük, így kezd el kialakulni a normarendszerünk. De később, érett felnőttként már az ember eldöntheti, hogy mit fogad el és mit nem, mivel azonosul és mivel nem. Ha megismerjük magunkat, rájövünk, kik vagyunk és mit akarunk. Elkezdjük élni a saját életünket, és felismerjük, hogy bizonyos minták, amiket megtanultunk gyermekként, már nem segítenek, sőt, adott esetben még nehezítik is az életünket. Ha felismerjük a mintát, hogy mit csinálunk magunkkal, már félig nyert ügyünk van. Ezt követően hoznunk kell egy döntést, hogy ezentúl másképp csináljuk. Aztán kell még némi tudatosság, odafigyelés, következetesség, kitartás azért, hogy a mindennapokban TÉNYLEG máshogy is csináljuk.
Ha tudom, hogy akkor is „jó” vagyok, ha nem vagyok szupernő, már el tudom fogadni a segítséget. Sőt, akár kérni is tudom. Nem baj, ha rendetlenség van. És az sem, ha havonta egyszer más takarít ki. Vagy más hozza el a gyereket az oviból, netán nincs meleg vacsi. Felnőttként, dolgozó nőként, anyaként annyi a feladat, hogy az jó kislányként már nem megoldható. Csak úgy, ha tudsz segítséget kérni.
Pályafutásomat nyelvtanárként kezdtem, egy multinacionális cégnél tanítottam a vezetőknek franciát, értekezletekre, tárgyalásokra, prezentációkra készítettem fel őket. Egy idő után azt vettem észre, hogy szívesen osztják meg velem gondolataikat, kétségeiket, egyre többször kérnek tanácsot vezetői munkájukkal vagy akár kollégáikkal kapcsolatban is. Mivel már gyermekkoromtól kezdve érdekelt az ember, a lélek működése, szívesen voltam partnerük ezekben a beszélgetésekben. Értettem, éreztem az igényüket, hogy megbeszéljék valakivel ezeket a témákat, egy olyan emberrel, aki kicsit kívülálló, hiszen nem a szervezet része, és képes új szempontot mutatni. További tanulmányaim tehát a vezetésfejlesztésre irányultak. Az ELTE Tanárképző Főiskolai Kara után humán tudományokat tanultam, később tréning módszereket, majd Párizsban és Budapesten coachingot. Elmélyültem a rendszerszemléletű pszichológiában, különösen a Gestalt irányzatban, foglalkoztam a Jungi személyiségtipológiával. Kezdetben soft skills és vezetői tréningeket tartottam, 2006 óta egyéni és csoportos coachingot. Valójában azt érzem hivatásomnak, hogy támogassam az embereket abban, hogy azok legyenek, akik lenni szeretnének. A munkájukban, a szakmai kiteljesedésükben. Trénerként és coachként abban támogatom az ügyfeleimet és a hallgatóimat, hogy a legjobb képességeiket felszínre hozzák, és azokat tudatosan használják konfliktusaik és elakadásaik megoldásában, céljaik elérésében. Abban segítek a vezetőknek, hogy szembenézzenek belső világukkal, vállalják önmagukat, felismerjék, tudatosítsák és megéljék értékeiket, elengedjék félelmeiket, bízzanak magukban, és a munkatársaikban. Egyszóval, hogy hiteles vezetők lehessenek.
