Hamarosan elindul a szekér

Elviselhetetlen meleg van ma is. Minden apró mozdulat tízszer több energiába kerül, mint egy normális napon. Éppen hogy lihegek, fullaszt a meleg, ami a betonból süt vissza. Fáradt vagyok, és a gondolattól is kiver a víz, hogy kimenjek a

Elviselhetetlen meleg van ma is. Minden apró mozdulat tízszer több energiába kerül, mint egy normális napon. Éppen hogy lihegek, fullaszt a meleg, ami a betonból süt vissza. Fáradt vagyok, és a gondolattól is kiver a víz, hogy kimenjek a hűtött lakásból.

Vetnék még egy pillantást a cégvezetőre, ezt betudom a felkészülésnek. Érdekes, semmit nem találok róla az interneten. Lehet, hogy leolvadt ebben a melegben… Egyetlen ilyen nevű embert találtam, aki minden profilképén egy hatalmas pohár koktéllal ül, macsós mosollyal a szája szegletében. Szőke, kékszemű, amolyan nők kedvence fiú. És valóban fiú, a fotó alapján tegnap kapta meg a diplomáját korkedvezménnyel.

A budai hegyoldal egy villájában rendezkedtek be "Versenyez" cégék. Olyannyira hegyoldal, hogy a kocsi és a kapu közti távolságot majdnem négykézláb tettem meg, nehogy orra essek a cipőmben. Ide nem passzol a magassarkú.

Egy fiatal lány nyitott ajtót, megkínált ásványvízzel, és betessékelt egy félig berendezett szobába.

Hamarosan jött is a vezető… „óh, te jó ég, ez a koktélos fiú!” – gondoltam, mikor megláttam. Remélem nem látszott az arcomon, mennyire meglepődtem.

Leültünk, és neki kezdett: „… rengeteg munkák lesz, ahhoz keresünk trénereket. Hamarosan minden átalakul az Önkormányzatoknál és a Minisztériumokban, ahova szinte szabad bejárásunk van…” – ebben a mondatban a „szabad bejárás” volt a lényeg. Teljesen egyértelmű volt, ez a fiú nem ért a szakmához. Tulajdonképpen semmihez sem ért, csak jó kapcsolatai vannak sok pénzzel. Bár sem rossz konstrukció, néha szívesen lennék buta és gazdag...

Az önéletrajzomat tölcsérbe gyűrve kocogtatta az asztal élén, vagy a cipője belső oldalán, mikor a lábát hanyagul keresztbe vetette. Mindvégig bajban volt, mit kell kérdezni. Valahol olvasta, hogy ilyenkor végig mennek az önéletrajzon, és a fontos pontokra rákérdeznek. De azt már nem értette, mit és miért. Ahol a legtöbb dolog történt velem szakmai szempontból, ott egyetlen kérdése volt: „Ismered a Takács Andrást?”  - és láttam, hogy lepereg előtte, annak a fura éjszakának a halvány emléke, amit legutóbb eltöltöttek.

Azt éreztem, kénytelen vagyok én beszélni kérdések nélkül, ha munkát akarok tőle. Bár ebben sem voltam biztos. Az egész olyan röhejesnek tűnt. Itt van egy huszonéves, kedves fiú, aki most jött ki az Egyetemről. Ül egy hatalmas, sok tíz millió forintot érő lakásban egy titkárnővel, és vezet egy olyan céget, aminek saját megfogalmazása szerint az a lényege, hogy „itt vannak a választások, tehát menni fog a szekér.”

A tikkasztó meleg ellenére megérte a találkozó, rég mulattam ilyen jót. Talán még sosem volt olyan interjúm, ahol a tapasztalatlanság egyesült a szimpátiával. Eddig mindig felháborított, vagy megbántott. De ennek a fiúnak a sutaságában volt valami báj, ami miatt nem lehetett rá haragudni vagy megbántódni, csak kedvesen mosolyogni és drukkolni neki, hogy menjen a szekér akkor is, ha már ért ahhoz, amit csinál.