Esettanulmány: amikor az én szavam is elakad…

Nyugdíjas hölgy kért tőlem tanácsot a fia érdekében. A 46 éves kisfia géplakatosként végzett szakmunkásképzőben, állása eddig egyszer volt, de a céget felszámolták, így munkanélküli lett. Az édesanyjával él, aki eltartja,

Nyugdíjas hölgy kért tőlem tanácsot a fia érdekében.

A 46 éves kisfia géplakatosként végzett szakmunkásképzőben, állása eddig egyszer volt, de a céget felszámolták, így munkanélküli lett. Az édesanyjával él, aki eltartja, főz, mos rá, lakhat nála. A hölgy elmondása szerint fia „úriember” – idézet tőle -, aki nem bírja elviselni, ha piszkos lesz a keze, ruhája. Úgy gondolta, a biztonsági őr szakma jó lesz neki, beíratta hát 40 évesen egy ilyen tanfolyamra, de a fiúcskának nem tetszett, így nem végezte el. A hölgy kétségbeesve azt kérdezte, hogyan lehetne a kisfiát „állásba juttatni”.

Csak annyit tudtam válaszolni, hogy szerintem a kicsi fia talán akkor akar majd elkezdeni dolgozni, ha elég éhes lesz, és fázni fog az utcán, és a járda is kemény lesz fekhelynek. Én ugyanis a helyében kihajítanám az utcára, lévén lett volna már bőven alkalma arra, hogy tegyen magáért, ne a nyugdíjas anyján élősködjön. Humánusabb hozzáállással esetleg kérhetne hozzájárulást a konyhapénzhez, rezsiköltségekhez, szabhatna határidőt, hogy meddig maradhat még nála.

„De hát mégiscsak az én fiam, nem tehetem meg, hogy nem segítek…”