Miért nem motivált a dolgozó?

Már nem egyszer hallottam cégvezetőtől, hogy a dolgozók nem motiváltak.

Legutóbb egy jól menő román-magyar vállalkozás vezetője fogalmazta meg, hogy „képtelenség motivált embert találni”.

Én pl. szeretem azokat a tevékenységeket, amiket csinálok. Szívesen teszem, kreatív stb. De ha nem érzem az érte járó juttatást megfelelőnek, és nem élek meg belőle (vagy épp pont megélek belőle), nem motivál majd, hogy jobb legyek benne (legfeljebb a saját megelégedésemre) és rossz érzés csinálni, mert tudom, hogy ebből a nullán leszek legfeljebb a hónap végére.

Ha nincs távlat és a pénz nem ELÉG jó (az aktuális megélhetéshez, az infláció mértékéhez és az objektív árakhoz viszonyítva), akkor a dolgozó rövid időn belül teljesen motiválatlan lesz. Valljuk be, az nem sok embert motivál, hogy nem hal éhen és fent tud tartani egy alapvetően nem túl jó életszínvonalat. Ha éveken át hajléktalan volt, akkor biztos, de azért ez nem sok emberre jellemző. Az, hogy el tud menni egy jó helyre nyaralni, az motiválja. Hogy előrébb jut, az szintén. Hogy tud venni egy lakást, házat, telket, nyaralót és halad felé, igen. Az, hogy kinézett magának egy komolyabb terméket/szolgáltatást, és most meg tudja venni, úgyszintén. Az, hogy egy magasabb életszínvonalat tud teremteni magának és a családnak: persze.

Ha egy vezető úgy gondolja, úgy találja, hogy a dolgozók nem motiváltak, nézze meg PONTOSAN, számolja ki, hogy abból a fizetésből, amit keresnek az emberei (és tegyük fel, nincs más, ami kiegészítené vagy másvalaki, akivel a költségeken osztoznak – és hát valljuk meg, miért kellene erre számítani) abból mit lehet venni, mire elég stb. Már ha egy 8 órás, teljes idős állásról van szó.

Majd tegye a szívére a kezét a vezető, cégvezető, hogy ezért ő mennyire lenne motivált.

Mennyire szeretné úgy igazán odatenni magát, adott esetben pluszmunkát, órákat, energiát, kreativitást tenni abba a tevékenységbe.

Persze, le lehet értékelni a dolgozót, hogy hát, ő csak ennyit tud, ilyen a szakértelme, ilyen iskolákra, tanfolyamokra, képzésekre volt lehetősége, tehát így járt. Igen ám, de akkor azt sem kell elvárni, hogy motivált legyen. Persze, adott esetben lehet találni egy csodadolgozót, aki úgy gondolja, hogy a munka nemesít, így mindegy az érte járó bér, meg olyat is, akinek nagyon alacsonyak az igényei, esetleg tényleg nincsenek nagy céljai az életben, és megelégszik egy igen visszafogott életszínvonallal. De azért ez ritka.

Másrészt egy „egyszerű” dolgozó mennyire hiányozna a cégben, ha nem lenne ott? Oké, ő csak egy eladó, egy kis pincérnő, egy raktáros, egy recepciós… De ha nem lenne ott, akkor mennyi profittól esne el a cégtulajdonos? Ezt egyébként is érdemes kiszámolni. Ha meg nem soktól, akkor lehet, azzal van a gond, hogy arra a munkakörre nincs is igazán szükség, és hát ezt az ott dolgozó is érzi…

Ez egyébként nem csak az alacsony pozícióban lévőkre igaz. Pont a napokban beszélgettem egy Angliában élő HR-es úriemberrel, aki egy neves multicég munkatársa, és több országba is keres embereket. Megemelték a fizetését (vagy legalábbis elindult a folyamat), mert jó a teljesítménye és már 1 éve ott dolgozik. Elmondta, hogy azóta sokkal lelkesebb, és valahogy szívesebben odateszi magát, sőt, kért új pozíciókat is, amit korábban egyre inkább megterhelőnek érzett.

Szóval kell az, hogy a dolgozó azt érezze, hogy megfelelő a juttatása. Lehet ezt figyelmen kívül hagyni, igazolni, kimagyarázni, hibáztatni a rendszert, a dolgozót, az adóhatóságot... de attól a helyzet nem változik.