Olyan munka nincs...

Munkahely. A nő mosolyog, miközben telefonál. Valaki lefotózza. A kép kikerül a facebookra. Érkeznek a hozzászólások. Nagy részük arról szól, a hölgy valószínűleg éppen nem dolgozik, biztosan valami más oka van a mosolyának. Mer

Munkahely. A nő mosolyog, miközben telefonál. Valaki lefotózza. A kép kikerül a facebookra. Érkeznek a hozzászólások. Nagy részük arról szól, a hölgy valószínűleg éppen nem dolgozik, biztosan valami más oka van a mosolyának. Mert: “Olyan munka nincs amit mosolyogva csinál az ember… “

Amikor még gyerekként álmodozunk későbbi önmagunkról, gyakran kell válaszolnunk a“mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre. A tűzoltó, katona, juhász kombináció mellett sokszor megjelennek hétköznapi foglalkozások is. Valami tetszik nekünk. Valamit szeretnénk. Valamiben örömmel képzeljük el magunkat sikeresnek. Néha odáig is eljutunk, hogy arról kérdezgetjük a szüleinket, tanárainkat, mit kell tennünk ahhoz, hogy elérjük az álmainkat. S ha valaki ellent mer mondani nekünk, csak annyit mondunk: “Majd meglátod! Megcsinálom!”

Aztán valahol egyszer csak eltűnik a lelkesedés. Kudarcokat élünk át – nem sikerül a vizsga, rossz jegyet kapunk, nem vesznek fel az egyetemre, nem kapjuk meg az állást – és arra bizony soha senki nem készített fel minket, hogy hogyan kell feldolgoznunk ezeket a kudarcokat. Robotokat látunk magunk körül, akik érzelmek nélkül végzik a dolgukat, dolgozni mennek, gyereket nevelnek, fáradtak, fásultak, és saját helyzetükért mindenki mást hibáztatnak, vagy éppen a rendszert. Csak önmagukat nem. Mi pedig elhisszük nekik, hogy ebben az országban, ebben a társadalomban, ebben az életben ez így van rendjén. És mi is panaszkodni kezdünk. Majd beállunk a robotsorba.Tény, hogy a magyar ember valahogy könnyebben látja meg a helyzetek rossz oldalát, könnyebben ad választ a “hogyan nem lehet” kérdésre, könnyebben adja fel a vágyait. De vajon végiggondoltuk-e már, hogy ez a hozzáállás mennyire sikeres? Milyen érdekes, hogy aki belesüpped az “ez van, ezt kell szeretni” vagy “ez van, viseld el, ez az élet rendje” gondolatba, az egészen biztosan meg is teremti magának azt a sikertelen, kudarcokkal teli világot, amiről beszél, míg azok az emberek, akik lelkesedéssel, motiváltan élik az életüket, sokszor süthetik el jogosan a “nekem senki nem mondta, hogy ez lehetetlen, így megcsináltam” közhely-poént. Érdekes? Nem!

Vannak az életünkben nehezítő tényezők. Nehéz bejutni az egyetemre, vagy ha könnyű, akkor nagyon drága. Nehéz megkapni egy állást, mert vagy rengetegen jelentkeznek, vagy ismeretség útján kerül be valaki. Nehéz összeegyeztetni a munkát a magánélettel, mert mindkettő teljes embert kíván. Nehéz megtartani az állást, mert a vezető nem mindig van a helyzet magaslatán. Nehéz pozitívnak maradni, mert túl sok körülöttünk a negatív hang. És akkor a gazdasági helyzetről, a fizetésekről még nem is beszéltünk. Az egyik oldalon tehát ott vannak a nehézségek. A másik oldalon viszont – akár hisszük, akár nem, ugyanolyan mértékben és mennyiségben – ott vannak a lehetőségek.

S hogy mi magunk a lehetőségekre vagy a nehézségekre fókuszálunk, az kizárólag rajtunk múlik. Azon a bizonyos belső tartáson, de nevezhetjük motivációnak vagy elhivatottságnak is, amely nem kifelé, nem a világnak szól, hanem önmagunknak. Ami arról szól, hogy tudjuk, kik vagyunk, mit akarunk, merre tartunk. Hogy van önismeretünk és kitartunk az önképünk mellett. Hogy nemcsak ismerjük, de el is ismerjük önmagunkat. Hogy vállaljuk a felelősséget önmagunkért. Mert vagyunk valakik, és lenni akarunk valakik. Félreértés ne essék, ez nem a “többet érdemelsz” gondolat, amelynél egy már kialakult, számunkra rossz helyzetből akarunk kilépni, hanem a “megérdemled” gondolat, amelynél a helyzeteket nem megváltoztatni akarjuk, hanem mi magunk teremtjük azokat.

Dunát lehet rekeszteni azokkal a karrierkönyvekkel, amelyek folyamatosan arról beszélnek: azzá válsz, amit hiszel magadról. És éppen ez a baj. Hogy a Dunát akarjuk megrekeszteni velük, nem pedig a negatív, önmagunkat és a lehetőségeinket romba döntő gondolatainkat, mentalitásunkat, hozzáállásunkat.

Igen, a célok elérése, a vágyak megvalósítása nagyon sok munkával, erőfeszítéssel és részkudarccal jár. A közgazdasági alaptétel, miszerint befektetés nélkül nincs nyereség, itt is érvényes. Be kell fektetni az időnket, a pénzünket, az energiánkat, a szabadidőnket. Tanulni, dolgozni, elbukni és újra felállni kell érte. Tűrni, vagy inkább észre sem venni azokat a hangokat, amelyek a bukásunkért szólnak. Túllépni a robothangokon és a saját hangunkat hallani, hallatni, meghallani. Nem könnyű. Tele van kockázattal, a kockázat pedig félelemet generál bennünk. Félni könnyű. A bátor viszont győzni fog. Nem harccal és háborúval, hanem egyszerűen hittel. Az önmagába vetett hittel.

Sikeresnek lenni sokféleképpen lehet. De talán nincs nagyobb siker annál, mint amikor örömmel végezzük azt a tevékenységet, amivel pénzt keresünk. A kulcs pedig itt is ugyanaz, mint életünk bármely más szegmensénél. Eldönteni, hogy a jót vagy a rosszat akarjuk észrevenni. A nehézségekre vagy a lehetőségekre akarunk fókuszálni. Másokra vagy önmagunkra akarunk hallgatni. Cselekedni vagy várakozni akarunk. Alakítani vagy elszenvedni az életet. Félni vagy bátornak lenni. Válaszokat vagy kibúvókat keresni. Mosolyogni munka közben, vagy irigyen hitetlenkedni mások mosolyán…