Felkiáltójelek

Még januárban vettem részt a Coaching Határok Nélkül (CHN) programsorozat keretében egy egynapos Mindfulness (Tudatos jelenlét) workshopon, ahol coachként a pillanat tudatosításához, a tudatos lelassuláshoz kaptunk kitűnő feladatokat

Még januárban vettem részt a Coaching Határok Nélkül (CHN) programsorozat keretében egy egynapos Mindfulness (Tudatos jelenlét) workshopon, ahol coachként a pillanat tudatosításához, a tudatos lelassuláshoz kaptunk kitűnő feladatokat és egy zsáknyi útravalót. Eltelt azóta több mint két hónap, és most, a tavaszi hajtás velem együtt sokaknak eszébe juttathatja a work-life balance kihívásait, megtámogatnám néhány gondolattal és fontos kérdéssel a témakörrel kapcsolatos éber létünket.

Tavaly ilyenkor még kevéssé gondoltam volna, hogy a „Mindfulness” témája mélyen mozgat majd meg, és hogy esetleg írok is majd arról, hogy milyen fontos az, hogy hagyjunk magunknak időt és teret a „létre”: megélni azt, amit éppen csinálunk, érezni azt, ami a jelenünk. Nem gondoltam, hiszen napi szinten 12 órát dolgoztam, nagyon gyorsan haladtam az elintézendőkkel, a hatékonyság jelszavával egy megpihenni nem tudó búgócsigaként mozgattam előre a futó projekteket. Persze 2014 - ahogy sokakat - engem sem hagyott változások nélkül, és szerencsére nemcsak körülöttem változott a világom, hanem én is megváltoztam benne.

A változás lehet egy belső, „magányos” folyamat eredménye. Döntésekről is szól, és újfajta értékválasztásokról. Ehhez pedig megélés és jelenlét kell: olyan pillanatok, amelyek teret adnak az ürességnek, az Új mentális megteremtésének. Nem múlik el fájdalom nélkül, sőt… éppen az „elég nagy” fájdalom képes elhozni a változást, és a változtatás, paradigmaváltás képességét.

A tudatos jelenlét, a lassabb létezés és ennek következtében a megélés ott volt számomra a változásban: olyan kérdések kezdtek el mozgatni, amelyekre szeretnék emlékezni, és ezzel az írással másokat is felhívni arra, hogy végiggondolják, mi a fontos számukra:

• Határainkon belül vagy a terhelhetőségünket túllépve teljesítünk a munkánkban, avagy: megállítható-e a jól meghajtott mókuskerék?
• Észrevesszük-e, hogy mindeközben, mi magunk hogyan vagyunk (fizikailag, lelkileg, szellemileg); tulajdonítunk-e bármi jelentőséget annak, ha fáj valahol, vagy pedig a stresszre fogjuk, és továbblépünk, nem törődünk vele?
• Tudunk-e még - a sok teendő és a feszültség ellenére - kedvesek és elfogadóak lenni azokkal, akik körülvesznek minket, akikkel közös céljaink vannak ( - a családunk, a munkatársaink)?
• Hogyan tudunk, tudnánk jó kapcsolatot ápolni a szeretteinkkel, ha már magunkhoz sem jól kapcsolódunk?

Bármennyire is nehéz volt akkor válaszokat keresni ezekre a kérdésekre, hálás vagyok, hogy megtettem.  Újra felállíthattam azokat az értékeket, amelyek mentén élni szeretném az életem, átgondolhattam azokat az életbeli szerepeimet, amelyeket választok megélni, és ezek alapján könnyebb bizonyos feladatokra nemet mondani. Azt is megtanultam, hogy amikor megjelenik egy érzés bennem, vagy jön egy intuíció, az olyan, mint egy felkiáltójel! Annak teret adok, és arra figyeljek. Ha mindezt egy mondatban angolul szeretném összefoglalni, csak ennyit mondanék: ’Mind the gap.’ – Hol érzem a rést az űrt, a szakadékot….?

Pék Eszter diplomás tréner, szervezetfejlesztő, karrier coach [email protected]

 

Többféle szervezetben, a non-profittól a multi világig a pozitív hozzáállásommal és a globális látásmódommal alkalmazkodtam a változáshoz. Az a hitvallásom, hogy az egyén tudatosságának és önismeretének növelésével és a személyes céljainak a szervezeti célokkal való összehangolásával juthatunk el a közös sikerhez: visszahozhatjuk a munka örömét és a munkatársunk elkötelezettségét.