A többség nevében

Avagy: mi van, ha Epimenidész mégse hazudik?

Egy csoportos tréningen akadtam bele a furcsaságba.

A tréner feltett egy kérdést a demonstrációs személynek, amire az nem tudott válaszolni, mivel a kérdést nem találta egyértelműnek. Rövid vita után a tréner megkérdezte a jelenlévő hallgatóságot, szerintük valóban lehetséges-e többféle értelmezése a kérdésnek. A túlnyomó többség úgy szavazott, hogy nem, és csupán kisebbségünk vélte úgy, hogy  a kérdést legalább kétféle módon lehet értelmezni.

Az alany a túlerőt látva feszengett egy kicsit, végül kimenekült a helyzetből valamiféle enigmatikus válasszal. A tréner pedig elégedetten állapította meg, hogy a többség véleményére akkor is érdemes odafigyelni, ha épp nem oda soroljuk magunkat.

Mivel a példa épp azt szolgálta volna, hogy Hudini módjára ki kell szabadulnunk gondolkodásunk szokott kötelékeiből, egy percre eljátszottam a gondolattal, mi is zajlott le valójában. Az eredmény elsőre eléggé meglepő volt, íme.

Ha vannak olyanok, akik egynél többféle értelmezést (mondjuk Egyik és Másik) is nevesíteni tudnak, akkor joggal gondolhatjuk, hogy azok, akik szerint csak egyetlen értelmezés lehetséges, azok vagy az Egyik, vagy a Másik értelmezésre gondolnak. Vagyis a tény még önmagában nem garantálja, hogy az egyféle értelmezés tartalmilag is azonos a többség valamennyi tagja esetében.

Ha ugyanis azt állítjuk valamiről, hogy elgondolhatatlan, akkor már el is gondoltuk, tehát szükségképpen hamis az az állítás, hogy elgondolása lehetetlenség.
 

Vagyis, ha csak egyetlen személy is akad a többségben, aki a Másik értelmezésre gondolt, mint egyetlen lehetőségre, míg az összes többi az Egyikre, akkor az a különös helyzet áll elő, hogy a többségi vélekedés együttese közvetlenül igazolja, hogy a kisebbség véleménye helytálló és a többség tévedett.

Ha egyébként a többségben nem volna olyan személy, aki az általa elgondolhatónak vélt egyetlen értelmezésként az Másik lehetőséget jelöli meg, akkor a fenti megállapítás azzal a megszorítással érvényes, hogy a többség, mint mintavételi forrás közvetlenül nem igazolja a kisebbség igazát, de nem is cáfolja azt. Ekkor csak annyi állítható, hogy az Egyik halmaz teli van, a Másik halmaz üres – de ez nem jelenti azt, hogy utóbbi nem létezik. Másképpen:  formálisan is értelmezhető (azaz igazolható vagy cáfolható) állítást jelen esetben csak arról tehetünk, hogy hányféle értelmezést tudunk mi elgondolni - arról már nem, hogy hányféle értelmezés lehetséges.

A fenti problémához hasonló jelenségeket a logikában és a nyelvfilozófiában a krétai Epimenidész paradoxona (lásd: „Minden krétai hazudik“) néven ismerik. Ennek feloldása korántsem lehetetlen (feltételezhetjük, hogy minden krétai hazudik, de nem mindig - például a krétai Epimenidész is igazat mond olykor: például akkor is, amikor épp azt állítja, hogy minden krétai hazudik).

Kicsit nehezebb eset a hazug paradoxona (például: „Ez a mondat hamis“ vagy: „Én most hazudok.“). Ezt a paradoxont mindaddig nem tudjuk feloldani, amíg el nem vetjük azt az arisztotelészi alapelvet, hogy a dolgok igazságtartalma le van horgonyozva létezésükhöz, azaz valósággal való megfelelésükhöz. A feloldás kulcsa tehát az, ha elfogadjuk, hogy egyes mondatoknak nincs igazságértékük.

Statisztikusoktól hallani néha, milyen kétélű fegyver lehet a számosságok alkalmazott tudománya, különösen, amióta a politika vagy a marketing udvartartásában is szolgálóleánykodik.

Maguk közt bizonyára gyakran idézik is a régi viccet: „Egyél tehéntrágyát – százmilliárd légy nem tévedhet!“.

---

Mihalik Judit