Alámerítkezés

Önkéntesként a mentőknél

Első napomat töltöttem ma az OMSZ tesztelési diszpécserközpontjában.

Önkéntes munkára jelentkeztem. Elsősorban persze azért, mert a cselekvés csökkenti a frusztrációt és a szorongást. A jelentkezés okát, a motivációt firtató rubrikába azt írtam: miért ne tenném, ha megtehetem.

Nem állítom persze, hogy nem a kíváncsiságom vitt oda. Hogy ne akartam volna végre közelről megszemlélni végre egy „magas megbízhatóságú szervezetet” (ahogy Carl Weick nevezi), ráadásul nagy nyomás alatt, a teljesítés végső határán ingadozó működés közben. Hiszen olajfúrótoronynál vagy repülőgép-anyahajón már nem fogok dolgozni és űrhajós sem leszek, pedig minden valamirevaló vezetőnek meg kellene az ilyesmit tapasztalnia, közvetlenül, a saját bőrén. Én meg ugye még tanácsokat is merek osztogatni nekik, így nekem meg főleg kell látnom ilyet.

Vagy a krízisben való döntéshozást (amiről például Kahneman ír), a  bizonytalanság (ahogy Shiller vagy Taleb értelmezi) és reziliencia billenékeny viszonyát, a szemünk előtt zajló társadalmi dráma, az egyéni hajlamok és a szervezeti viselkedés sajátos, soha máskor nem tapasztalható összefüggését, amelyet semmilyen laboratóriumban, szimulációban nem lehetne úgy megfigyelni, ahogy azt egykor Zimbardo tette a stanfordi börtönkísérlettel.

Újságíró sem leszek már (igaz, az már legalább voltam), de épp azért, az is izgat, hogy hol is lehet a realitás talaja a bezártság miatt siránkozó városi népek panaszai és a kórházakból kiszivárgó aggasztó hírek közötti értelmezési ingoványon.

Ma, az önkéntesek csapatában, kicsit úgy éreztem magam, mint 30 éve, amikor New Yorkban, turistavízummal érkezett feketemunkásként mindenütt le kellett tagadnom, hogy én a saját hazámban televíziós műsorvezető vagyok. Egyrészt, mert azt aztán tényleg nem hitték volna el, másrészt, annál gyanúsabb lettem volna. Ott egy tévésztár nem kuncsorog bolti eladói állásért, ahogyan én tettem. De nem bántam meg, az amerikai társadalmi piramis alján lenni is legalább olyan érdekes volt, mint a itthon a tetején.

Most afféle alámerítkezés ez is: a home office széles sávon kipárnázott digitális kényelméből a valóságba csöppenés. A sírásig hullafáradt, keményen küzdő emberek, és a jó szándékkal bélelt, de azért mégiscsak időszakos turistavízummal érkezett önkéntescsoport fura egyvelege.

Itt senki sem kérdezi, hogy ki vagy: állását vesztett felszolgáló, plázaigazgató vagy professzor.

Csak az számít, hogy ma mennyi zsák homokot bírsz elhordani a sivatagból.

Ha nem is vagyok olyan erős a homokzsákokkal, mint a hivatásos mentősök, de volt alkalmam az általam felhívott pár tucat emberben talán azt az érzést kelteni, hogy a szolgálatnál csupa kipihent, türelmes, figyelmes ember dolgozik. Mintha ez itt, mind, ez az agyrém, nem is lenne.

Ma még könnyű volt: friss hús vagyok, aki még nem a sírásig hullafáradt.

A szerző oldala itt: Mihalik Judit

Fotó: Fortepan / Urbán Tamás. Köszönettel. (Országos Mentőszolgálat Központi Irányító Csoport, 1987)