Projektmenedzser pizsiben

Amikor (majdnem) minden vezető: szülő.

Emlékszem, amikor a fiam bölcsődés lett, én pedig az első munkanapomon már ismét bent ültem az irodában, felhívtam a barátnőmet a reggeli kávé mellett. Ő hozzám hasonlóan impulzív ember, pörgős karrierrel, akinek akkoriban született meg a második gyereke. Azon a délelőttön, a csecsemővel töltött első hónapok egybefolyó napjainak félálom-szerű világából felbukkanva azt kérdezte tőlem, hangjában nehezen titkolt sóvárgással: „Te mondd, és te most bent ülsz egy irodában? Nincs is körülötted senki más, csak felnőttek? Kérlek, mesélj... te most nem is egy lebüfizett, tejfoltos szakadt pólóban vagy, ugye? Hű. Várj, ezt most elképzelem...Rendesen fel vagy öltözve? Fogadni mernék, még cipő is van a lábadon... Milyen ruha van rajtad? Meg is fésülködtél ma? Smink? Mesélj kérlek, milyen érzés?”

Ez jutott most eszembe, ezekben a napokban.

Egy korábbi szövegben arról írtam: minden szülő egyben vezető is.

Most, mint annyi minden, ez is megfordult. Hiszen most a legtöbb vezető hirtelen szülő is lett. Úgy, ahogyan eddig sosem: nem anyára, nagyira, felvigyázóra, házitanítóra, pedagógusra delegálható feladatokkal és nem ám stratégiai, hanem operatív szinten. Nem kell szónokolni az időmenedzsmentről és a teljesítményről, hanem megmutatni, hogyan kell csinálni. Nem általában kell tudni, mi van a gyerekkel, hanem konkrétan kell elviselni 7/24-ben. Belepottyantunk, mint légy a levesbe, mint Pilátus a krédóba.

Ez a mostani krédó sem szól azonban másról, mint minden vezető igazi csodafegyveréről: az átvihető vezetői kompetenciákról.

Ahogyan régebben fogalmaztam, a vezetőknek „néha van egy homályos sejtésük, hogy voltaképp ugyanazt teszik, csak eltérő szerepekben. Mégis, talán sokan vannak köztük, akik úgy érzik: könnyebben elvezetnek egy négyszáz fős vállalatot, mint egy négytagú családot. Valószínűleg gyakran némi titkolt lelkiismeretfurdalással gondolnak a gyerekeikre, hiszen önmagukkal szembeni, talán maximalista elvárásaik miatt úgy érzik, szülőként mindig egy kicsit elmaradásban vannak. Zavaró, hogy míg szakmai teljesítményük többnyire egyértelműen mérhető, a családi szerepükben gyakran elmarad az erőfeszítéseinkért járó elismerés. Gyakorta érzik úgy, hogy a munkahelyük felé menet két világ határát lépik át. Pedig a személyiségünk nem egy házikabát, amit levethetünk, ha kilépünk a lakásunk ajtaján.”

Nos, hát itt az alkalom hogy mégis belakjuk azt a házikabátot, szó szerint is. Kivételes alkalom, hogy megismerjük a GYES-élményt. Pizsamában és papucsban. Amikor a menedzsment-KPI minimuma a túlélés, a maximumokra meg a maximalisták se mernek még gondolni se. Vagy ha mégis, akkor gyorsan feladják.

De kivételes alkalom arra is, hogy megismerjük a saját határainkat. A türelmünket, a belülről jövő motivációinkat, az összeszedettségünket - vagy épp mindezek hiányát. Ez a szembesülés lehet hervasztó és lehet csuda klassz is. Akár még meg is lepődhetünk a végén. Csüggedni tilos, feladni meg úgysem lehet.

Alig két hét után, még keveset tudhatunk arról, hogy is fog ez menni a gyakorlatban, de azt már tudjuk, hogy nehéz lesz. Még álmodunk olyat, hogy reggel csörög a vekker és csapódik az ajtó az iskolába rohanó gyerek mögött, de ébredéskor már tudjuk, hogy akkor ez most egy álom volt.

Az első hetek frusztrációi után majd lassan ráébredünk, hogy ez is csak egy élethelyzet, amit majd megoldunk, és amiből majd nyilván kihozzuk a legjobbat. Élettapasztalatunk és talán vezetői tapasztalataink segítenek abban, hogy a célra figyeljünk. Hogy megértsük, most van az, amikor a kabinnyomás csökkenésével a saját arcunkra kell először feltennünk az oxigénálarcot, és utána fogunk segíteni az arra rászorulóknak.

Hogy meglássuk, ez is csak egy lehetőség.

Nem feltétlenül arra, hogy megtanuljunk jógázni, énekelni, verset szavalni. (Mint a viccben, a kézműtét előtt álló páciens, akinek a doktor megígéri, hogy még zongorázni is tud majd a gyógyulás után - „hű, doktor úr, az jó, mert eddig nem tudtam”.)

Nem is arra, hogy annyira lelassuljunk, amikor mozgásunk már szabad szemmel alig lesz látható. Nem is biztos, hogy arra, hogy rendbe hozzuk az elrontott kapcsolatot a társunkkal, vagy megtaláljuk a szavak értelmét, amelyek egy ideje már üresen csengenek.

De lehetőség arra, hogy azt a nagyon is sok tudást, tapasztalatot, a dolgok megértéséhez és a megoldáshoz vezető útvonalak bejárhatóságához szükséges látásmódot, problémamegoldási készséget, amit eddig csak a vállalat hasznára kamatoztattunk, most azoknak is megmutassuk, akik eddig csak azt látták, hogy valami mással, valami fontosabbal vagyunk elfoglalva. Nem velük.

Mert szülőnek lenni valójában nagyon is fontos, szülőnek lenni nagyon is nagy lehetőség, és nagy kaland.

Ez így van még akkor is, ha pillanatnyilag inkább extrém sportnak tűnik.

Mihalik Judit

Van egy története a számomra? Írja meg itt, várom!

Fotó: Fortepan, köszönetel.