Hogyan figyel a vállalati Nagy Testvér?

Hogy a munkahelyen figyelik az embert, az nem újdonság. Száz, kétszáz éve (igazából mindig) is úgy volt, hogy a brigádvezető (műszakvezető, üzletvezető, csoportvezető) rajta tartotta a szemét a beosztottakon, rendesen dolgoznak, nem lopnak-e, stb. Eme ősi módszer annyit változott, hogy a főnöknek (vagy helyettesének) már nem kell testi valójában a munkavégzés közvetlen helyén tartózkodni a megfigyeléshez. A nagyobb cégeknél szinte mindenütt (de a kis-és középvállalatoknál is egyre gyakrabban) vannak a munka-, illetve ügyféltérben kamerák, a telefonhívásokat rögzítik, a belső komputerhálózat protokollja naplózza a gépeken zajló műveleteket. Ezek a módszerek a nyugati országokban már tizenegynéhány éve is bevettek voltak, és a technika fejlődésével óhatatlanul begyűrűztek hozzánk is. E sorok írója már akkor, a begyűrűzés hőskorában sem értett egyet azon vélekedéssel, amely mindezt csak és kizárólag valamiféle orwelli rémálomnak tudja látni.

Akik azt mondják, hogy a dolgozó gépi figyelése visszaélést okozhat, részben mindenképp igazat állítanak. Alig van műszaki találmány, alkalmazás, melyet ne lehetne rosszhiszeműen, diszkriminációra vagy elnyomásra használni. Minden a közegen dől el. Egy demokráciahiányos parancsuralmi rezsim a különböző technikai vívmányokat nyilvánvalóan a hatalmi önérdek szolgálatába állítja, az utcákon, a lakásokban és a munkahelyeken egyaránt. Viszont minél fejlettebb a jogállam és a jogkövető munkakultúra, annál inkább igaz lehet, hogy a dolgozók gépi kontrollja nem fokozza, hanem csökkenti a visszaéléseket. Amíg nem volt kamera, addig a szervezeti egység munkafolyamatot figyelemmel kísérő helyi vezetőjének a tisztességén, lelkiismeretén múlott, kiről mit jelentett a vezetőségnek. Ha pikkelt valakire, akár teljesen alaptalanul ráfoghatta, hogy lógós, ügyetlen, enyves kezű. A neki szintén alárendelt többi dolgozó aligha merte meghazudtolni. A kamera, a mikrofon, az ellenőrzőprogram azonban objektíven rögzíti, az illető hogyan dolgozik, milyen stílusban beszél az ügyfelekkel, mennyi időt fordít a tényleges munkavégzésre. Ez garanciája lehet annak, hogy ne lehessen mondvacsinált ürügyekre hivatkozva, puszta főnöki rosszindulatból büntetni a dolgozót. Hisz a felvétel egyértelműen bizonyíthatja a vád alaptalanságát. Tehát a jóhiszemű, becsületes dolgozót inkább védi.

Való igaz az is persze, hogy manapság a cég már akkor jóval többet tud rólunk, mint 15-20 éve, mikor még csak beadjunk jelentkezésünket az adott vállalat személyzeti vagy toborzási részlegéhez. Csakhogy ezeket a magánéleti - nemegyszer kompromittáló tartalmú - adatokat rendszerint nem valami sátáni hatalom lopja ki titokban az éjjeliszekrényünkből, hanem legtöbbször mi magunk tesszük önként és dalolva publikussá. "Elég rémisztő adat: az Oxygen Media új tanulmánya szerint a Facebookot, vagyis a világ legismertebb oldalát használó 18 és 34 év közötti nők 42 százaléka például úgy gondolja, nincs semmi gond azzal, ha valaki illuminált állapotban készült videókon szerepel a közösségi oldalakon. Ezt viszont a munkáltatók már nem így látják, és nem véletlen az sem, hogy ezeken a site-okon is utánaszaglásznak az alkalmazottaiknak. Németországban már felmérést is végeztek erre vonatkozóan: ott kiderült, hogy a cégvezetők 45 százaléka ellenőrizte már az álláskeresők profilját a portálokon, az pedig még megdöbbentőbb tény, hogy 35 százalékuk már el is utasított jelentkezőt az így megszerzett adatok alapján." - írta pár éve egy, a témát boncolgató újságcikk. Az, hogy a férfiak nagyobb vagy kisebb arányban "vállalják be" a részeg fotókat, nem derül ki az írásból. Nemi hovatartozástól független igazság ugyanakkor, hogy rizikót jelenthet olyan tartalmak közzététele, melyek adott pillanatban jó poénnak tűnhetnek, de későbbi életszakaszokban, helyzetekben már kínosnak, a pályafutásunkra nézve kontraproduktívnak bizonyulhatnak.

Ez az a pont, ahol a munkavállalói panaszok nemigen tűnnek legitimnek. Ha valaki súlyosan ittas állapotban lefotóztatja magát, majd a képet mindenki számára hozzáférhetővé teszi, aligha csodálkozhat rajta, hogy a potenciális foglalkoztató is rátalál. A pórul járt, az állásról lecsúszott jelentkező aztán már hiába kiált rendőrért. "Az ilyen eseteket megelőzendő a német belügyminiszter már be is nyújtott egy adatvédelemmel kapcsolatos új törvényjavaslatot, amelynek értelmében a munkáltatók nem ellenőrizhetik az állásra jelentkezők közösségi oldalakon végzett tevékenységét. Ez persze szép és jó, mi viszont nem értjük, hogyan lehet majd e törvényt betartatni, hogyan lehet az ilyesmit megtiltani. Plusz ismerve a hazai helyzetet, valószínűsítenénk, hogy a közösségi hálók, még ha nem is nyíltan, de itthon is betöltenek egyfajta munkaügyi szűrőfunkciót..." - írja a fentebb hivatkozott összeállítás. Az utóbbi évek tapasztalatai is azt bizonyítják, hogy állami beavatkozással nem lehet (és nem is szabad) az egyén önsorsrontó viselkedésének kárait orvosolni. Az egyetlen mód a karriertörés preventív elkerülésére a felhasználói tudatosság, az adatmegosztási önkontroll.

Ha felvételt nyerünk egy céghez, újabb ellenőrzések következnek. A nagyobb vállalatoknak létezik önálló biztonsági részlege és/vagy szerződése magánnyomozó irodákkal. Amelyek feladata a belépő dolgozó lojalitásának, korrektségének operatív módszerekkel való leellenőrzése. A bizalminak számító, komoly pénzügyi és személyi pozíciókba való felvételnek legtöbbször a szerződésben is kikötött feltétele, hogy az illető hajlandó alávetni magát az ilyenfajta "káderkontrollnak". Közfunkciót betöltőknél ezt a C típusú átvilágítás révén a titkosszolgálat végzi. Magánvállalatoknál pedig különböző cégbiztonsági szervezetek. Az üzleti hírszerzés, az ipari kémkedés, a bennfentes kereskedés miatt a konkurenciával szemben létrejövő versenyhátrány, illetve a tippadó belső ember segítségével lebonyolított vállalati csalás, lopás a gazdasági szektorban mindennapos (és reális) kockázat. Így hát aligha lehet csodálkozni rajta, hogy a cégek egyre többet fordítanak biztonságra.

Ami nem jelenti, hogy az ilyen vizsgálatoknak ne lehetnének etikai buktatói. Minden ilyenfajta kockázatfelmérés akkor tekinthető legálisnak, ha a dolgozót a felvételekor tájékoztatják róla, és az illető a szerződés elfogadásával jóváhagyja azt. Csakhogy az önkéntes beleegyezés e területen meglehetősen relatív fogalom. Ha ügyfélként bemegyünk egy áruházba, hivatalba, táblák figyelmeztetnek a kamerákra. A kötelező tájékoztatás ugyanakkor nem jelent vétójogot. A polgár nem mondhatja: amíg itt tartózkodom, kapcsolják ki az adatrögzítést. A dolgozó sem követelhet olyan szerződésváltozatot, amelyben nincsenek ilyen kontrollopciók. Tehát az ember igazából csak egyet tehet: nem megy olyan helyekre, ahol ilyen van. Ez azonban gyakorlatilag teljesíthetetlen igény, hisz akkor az utcára sem tehetné ki a lábát, és soha nem jutna munkához. Vagyis igazából nem tehetünk egyebet: kénytelenek vagyunk a dologba a jogszerűségi keretek határáig belenyugodni. Az eszköztár-paletta széles. Szimpla cégbiztonsági kérdőívvel indítva, a beltéri elektronikus adatgyűjtésen át a magánnyomozó által végzett személyi "lekövetésen", környezettanulmányon keresztül egészen az alkoholszondáig, drogtesztig, sőt hazugságvizsgálatig terjed a skála. A vizsgált "célszemély" persze mondhat nemet, de akkor ugyebár eleve létre sem jön a munkaszerződés, vagy bizalomhiány okán az illető karrierje parkolópályára jut.

A legdöntőbb kérdés nem is az, hogy folyik-e rólunk információgyűjtés, történik-e adattárolás. Tisztáztuk, hogy igen, és azt is, hogy ezt nemigen lehet hosszú távon kikerülni. Inkább ott dől el, hogy egyrészt mennyire törvényes, legitim célhoz kötött a vállalati elhárítás. A cégbiztonság, az üzleti titok védelme érdekében lehet ilyen módszerekhez nyúlni. Ugyanakkor gyökeresen eltérő megítélésű, ha a cég - miként az egyik hazai nagyvállalattal összefüggésben felmerült ennek gyanúja - az érdekvédelmi vezetőket figyelteti meg. Ez aligha magyarázható jogos célokkal. Lehet azt mondani persze, hogy a menedzsment és a szakszervezet viszonylatában kemény (bér)harcok folynak, amiben a felek a legkülönbözőbb eszközökkel igyekeznek javítani tárgyalási pozíciójukon. Na de akkor ez kölcsönös? Van-e fegyveregyenlőség? A szakszervezet is kémkedhet a cégvezetés után? Nyilván nem. A Kereskedelmi Dolgozók Független Szakszervezete (KDFSZ) megfigyelési ügyéből azért is lett botrány, mert ott a vádhatóság szerint a gyanúsított hivatalos személyként, "saját azonosítóját használva adatokat kért le a KDFSZ vezetőiről a rendőri adatbázisból." Ez nyilvánvalóan etikai határsértés, miként az is, amikor a főnök a Facebook-jelszavának megadását követeli a beosztottól. Pedig ahogy a közösségi oldal felelőtlenül megosztó és pórul járt használója nem kiabálhat rendőrért, úgy a cégvezető sem játszhat így Nagy Testvért a magánszférában. Hasonlóképp vitatható eszköz a provokáció, amely egyfajta beugrató lojalitásteszt, szimulált kísértés. Mikor tudatosan olyan szituációt teremtenek, amelyben a (megfigyelt) dolgozónak kelepcét állítanak, (például hamis lehetőség a korrumpálódásra) hogy beleesik-e? Ez viszont már nem szimpla figyelés és beavatkozás, hanem manipuláció, amely fokozottan hordozza a visszaélés csiráit. (Mondjuk a vezető kipécéz egy neki ellenszenves munka-vagy üzlettársat, és addig állítja neki a csapdákat, amíg valamelyikbe bele nem zuhan. Vajon ilyen helyzetben ki a tettes, és ki az áldozat?)

Másfelől lényeges tartalmi csomópont, hogy miként értékeli a vezetés a hozzá befutott adatokat? Nemigen vitatható: magas rizikó-besorolású, ha valakinek olyan fokú szenvedélybetegsége van (szerencsejáték, alkohol-vagy drogfüggés, stb.), amely kihat a munkavégzésére, továbbá zsarolhatóvá teszi. Gyanús, ha az illető a jövedelmi helyzetéhez viszonyítva aránytalanul sokat költ, rejtett összeköttetései vannak rivális cégekhez, indokolatlan adatkéréseket kezdeményez a vállalati hálózatból. A titkolt (például házasságon kívüli) szexuális viszony, illetve a külvilág előtt rejtegetett szexuális hajlam ugyancsak sebezhető pont lehet a konkurencia ipari kémei szemében. Ugyanakkor az átlagostól elütő passzió vagy identitás önmagában nem lehet a bizalomvesztés alapja. Ha mondjuk egy pár nyitott házasságban él (tehát kölcsönösen tolerálják egymás alkalmi szexuális kapcsolatait), együtt vesz részt csoportszexben, jár swinger klubba, akkor őket nehéz volna megzsarolni. Ahogy egy homoszexualitását nyíltan vállaló dolgozót sem lehet a nemi életével a cége elárulására kényszeríteni. Ám a vezető gondolhatja úgy: ha elhárítási fronton nem is veszélyezteti a céget az ilyen "szabadosság", a renomét attól még fenyegetheti. A közvélemény és a lehetséges ügyfélkör elítélő reakciójától félve gyakran akkor is leépítik a túlságosan nyílt szexualitású dolgozót, ha az semmiféle biztonsági problémát nem okoz. A legtöbb menedzser e tekintetben "érdekkonzervatív": a vélt közegellenállásra hivatkozva akkor is fellép az ilyen jelenséggel szemben, ha magánemberként nem lát benne kivetnivalót.

A cégbiztonság legújabb (és legfelsőbb) foka a compliance. Eme dimenzióba lépve a belső elhárítás már nem csak az erre szakosodott (és ezért fizetett) dolgozók feladata. Hanem mindebbe potenciálisan igyekeznek bevonni a cég összes alkalmazottját. A kontrollkiterjesztés gyakori módjának tekinthetjük - mint ezen tanulmány is leírja - "a munkatársak, üzleti partnerek és egyéb érdekeltek számára az etikátlannak, visszaélés-gyanúsnak vagy más okból helytelennek ítélt események, cselekmények jelentésére szolgáló megoldásokat: például üzenetrögzítős telefonszám, postafiók, e-mail cím." Ezek a csatornák általában névtelenséget garantálva üzemelnek. A compliance hazai elterjedése után rögtön megjelentek olyan kritikák, amelyek vállalati besúgóhálózatként jellemezték a rendszert. "A compliance stratégia legfontosabb eleme, hogy figyeljék egymást a dolgozók. Egyértelműen mindenki értésére adják: a cég compliance megbízottjának kötelesek beszámolni, ha azt tapasztalják, hogy egy munkatárs eltér a megszabott ügymenettől, nem reagál elég gyorsan egy kérésre, vagy nem jól dolgozik. Ha valaki ódzkodik attól, hogy a kollégáját nyíltan bemártsa, akkor névtelenül is megteheti egy külső és "független" compliance jogásznál, aki helyette lép. A rendszer hatékonyságának záloga - ezt történelmi példákból is tudjuk - a függés, illetve a megélhetés miatti félelem. Ha az egyik nem teszi meg, megteszi a másik, és akkor fel fogják jelenteni azt is, aki dacolt, amiért előbb-utóbb megkapja a magáét." - vélelmezi egy hozzászólás. Valóban, ki tudja (és ki fogja) garantálni, hogy csak a valódi jogsértéseket leleplező üzeneteknek lesznek következményei? Annak pedig nem, ha valaki a főnökön gúnyolódó, annak döntését kritizáló munkatársát fogja "beköpni". A munkahelyen belüli rosszindulat, intrika, önérdekű besúgás nyilvánvalóan nem az elektronikus kor szülötte, hanem egyidős a munka világával. Az pedig, hogy egy cég mennyire tud és akar visszaélni a gyűjtött adatokkal, az adott ország munkakultúrájának és jogi klímájának függvénye.

Ilyen tekintetben nem lehetünk különösebben optimisták. Hazánk nem fejlődő világbeli banánköztársaság vagy autokrácia, de nem is klasszikus nyugati demokrácia. Hanem valahol a kettő között, s az utóbbi hat-nyolc évben inkább a Balkán és Latin-Amerika felé gravitálunk. Ráadásul a szabadpiac, a szabad verseny, a szektorsemlegesség ösvényéről letérve nálunk is egyre inkább egyfajta irányított, paternalista államkapitalizmus felé mutat a tendencia. A jelenlegi hatalom megkülönböztet baráti és/vagy "nemzeti" cégeket, valamint "idegen" és/vagy ellenséges vállalatokat, produktív és spekulatív tőkét, stb. Ami megteremtheti egyes kivételezett vállalkozások magánelhárítása és a közhatalmi titkosszolgálat összefonódását, a dolgozók és a vetélytárs cégek kiszolgáltatottságát.

Képzeljük el, mi lesz, ha már nem csak egy-egy rendőr "fusizik" hivatalával visszaélve valamelyik cégnek, hanem felsőbb utasításra a teljes kormányzati belbiztonsági apparátus beszáll valamelyik oldalon a konkurenciaharcba és káderezésbe. Az illegális (de szankció nélkül maradó) listák, adatbázisok láttán aligha megalapozott a derűlátás. Legfeljebb abban reménykedhetünk, amit az egyik céges megfigyelési botrány tanulsága gyanánt vontak le. "Örök igazság, hogy a munkavállalók mindig okosabbak, mint a munkáltatók. A munkavállalók minden esetben revansot vesznek az elszenvedett sérelmekért, és mindig elveszik azt, amiről úgy érzik, hogy jár nekik, vagy amit elvettek tőlük. A példában szereplő eszközök alkalmazása során a munkavállalók előbb-utóbb úgyis rájönnek, hogyan lehet kijátszani a legszorosabb ellenőrzést is, és komoly károkat okoznak munkáltatójuknak. Vagy közvetlenül a munkáltatójukon, vagy a vevőkön állnak bosszút minden elszenvedett sérelemért és igazságtalanságért, mellyel külön büntetés és média hírverés nélkül is tetemes veszteségeket okoznak munkáltatójuknak." Bízunk tehát, hogy a dolgozó akkor is szankcionálni fogja a törvénytelenséget, ha az állam nem. S ettől tán a vétkes cég is rájön, hogy az ekképp szerzett információval összeszedett profitnál sokkal több vész el ilyenkor.