Család és tudományos karrier? - Interjú Schadt Mária családszociológussal

- Ha a foglalkoztatási adatokat nézzük, bármely szakmában általánosan megállapítható, hogy a nők előtt magasodik az úgynevezett "üvegplafon". Nem tudnak följebb lépni a ranglétrán. Miben más a tudományos pályán mozgó nők helyzete ehhez képest?

- Ez egy speciális csoport. Nagyon magasan kvalifikált nőkről van szó, akiknek fontos a szakmai előrejutás, akik ambiciózusak és tehetségesek. Mivel a '80-as években még nem volt önálló a Szociológiai Tanszék, ezért a Jogi Kar keretein belül dolgoztunk. Mivel családszociológiát is oktattam azon a karon, megismertem az odajáró hallgatókat, és végigkísérhettem a karriertervezésüket. A nők hivatali karriereket kezdtek el építeni, mert úgy gondolták, hogy ez a fajta munkarend összeegyeztethető lesz a családdal. Ezzel szemben, a férfiak az egyetem után mobilitást igénylő, nagy presztízsű munkákat választottak, amelyekkel később magasabb jövedelem is együtt járt. Azt vettem észre, hogy függetlenül a kompetenciáktól és a teljesítménytől, a nők karrierje mind anyagi, mind társadalmi presztízs terén zsákutcába jutott.

Ez a kutatási téma, az úgynevezett gender (társadalmi nem - a szerk.) kutatás annyira érdekes volt számomra, hogy utána e témakörre fűztem a további munkásságomat. A Szerepváltozások nevű periodika, amelynek ez évi számában publikáltam az "Esélyegyenlőség a tudományos szférában" című tanulmányomat, szintén a gender témakörrel foglalkozik. A másik oka annak, hogy a kutatásokkal foglalkozó nőket vizsgáltuk, azért történt, mert a tudományos pálya jól dokumentálható terület, aminek transzparens állomásai vannak. Az, hogy ki végez PhD-tanulmányokat, ki lesz kinevezve, kinek vannak kutatásai, mennyit és hol publikál valaki, mikor utazik konferenciára, ahol előadást is tarthat, nyomon követhető. Ezen kívül egy körülbelül 1400 fős kérdőíves kutatást is elvégeztünk a kollégáimmal. Online küldtük szét az íveket minden, az egyetemen dolgozó és legalább PhD-vel rendelkező munkatárs számára, amelyekre körülbelül 30 százalékuk válaszolt. Mivel az eszköz adott volt, ezért a mintánkban felülreprezentáltak lettek a fiatalabbak. Ezen kívül azt is észrevettük, hogy több nő küldte vissza a kitöltött kérdőívet, mint férfi.

- Mit feltételeztek, amikor elkezdték a kutatást? Hogy viszonyult az eredmény ehhez a hipotézishez?

- Két feltevésünk volt. Először azt vizsgáltuk, hogy a nőkkel kapcsolatos sztereotípiák mennyiben akadályozzák a karrier felívelését. Sajnos, sok esetben olyan beszámolót kaptunk, amely alátámasztotta a feltevést. Például a főnökök a kutatási pénzek elosztásakor kevésbé gondolnak a női kutatókra. Más esetben arról számolt be egy kutató, hogy egy kinevezéskor feltételként szabták a PhD-végzettséget, és mégis egy olyan férfi kolléga kapta a pozíciót, akinek nem volt meg ez a tudományos fokozata. Volt olyan válaszadó, aki arról számolt be, hogy ő minden fokozatot előbb szerzett meg, mint a férje úgy, hogy közben a két gyerekére is csak neki kellett vigyáznia.

Az is nagyon különböző eredményeket mutat, hogy látják-e a férfi kollégák ezt az egyenlőtlen helyzetet. A válaszok alapján azt kell mondani, hogy többségében nem. A diszkriminációt megtapasztaló nők viszont életkoruk alapján is megkülönböztethetőek. Az idősebbek markánsabban megjelenő diszkriminációval találkoztak a pályájuk elején, mint most. Az idősebb férfiak közül pedig többen küldték vissza a kérdőívet olyan válaszokkal, mint például, a "nő igazi szerepe az anyaság", vagy "a nőknek a ház körül kellene inkább tenniük-venniük, és akkor nem lenne annyi depressziós közöttük".

Általános ma még az a negatív szemlélet, miszerint a női kutatók nem tudják összeegyeztetni a munkát a magánélettel, de ezt általában a férfi főnökök gondolják így. Az egyik kutatási intézet női vezetője megcáfolta ezt a tézist. Ő is nehezebben indult a pályáján, rengeteg előítélettel kellett megküzdenie és most kifejezetten támogatja a fiatal kutatónőket. Szerinte megbízhatóak, precízek, odaadók, kitűnő szervezők ezek a nők. Ők azok, akik a gyerekek lefektetése után még visszamennek a laborba, mert érdekli őket az eredmény.

- A fiatalabb férfiaknál sem tapasztalható elmozdulás ezektől a tévképzetektől?

- De, ez már határozottan megjelent a fiatal férfi kutatóknál. Ők érzik azt, hogy nehezebb egy nőnek a karrier-építés, sőt, azt is látják, hogy az elindulás az, ami egy nőnek igazán nehéz. Azt is kimondták jó páran, hogy segíteni kellene a nőknek, de amikor például az úgynevezett fiatal kutatói ösztöndíjakra való jelentkezésnél a nők számára a korhatár emelését javasolták a válaszadó hölgyek, ők nem ajánlották a pozitív diszkrimináció eszközét. Érdekes volt azt megfigyelni, hogy még a fiatal férfiak is kevésbé látják a sztereotípiák jelenlétét, azt viszont ugyanúgy érzékelik, hogy a nők karrierjének lelassulásában a gyermekvállalás jelentős tényező.

- A kutatói pályán dolgozó férfiak részt vesznek a gyereknevelésben?

- A fiatalabbak már aktívabb apák, ez bármelyik korosztályos időmérleg-kutatásból megállapítható. A gondok forrása azonban az, hogy még mindig csak a nők feladataként jelenik meg a családi élet tervezése. A kutatói, publikációs munkáikat a tudományos pályát befutó nők ellátják, de ami igazán a probléma, az a hálózat-építés. Egy tudományos karrier felépítéséhez nagy szükség van nemzetközi konferenciákon való részvételhez. Nem is feltétlenül az ott történő előadás a lényeg, hanem a kapcsolatok kialakítása. Lehet, hogy a vacsora alatti beszélgetés során cserélt gondolatok adnak új impulzust egy kutatási témához. Itt dőlnek el, kit hívnak majd el egy-egy tanulmányútra. Fontos terepe ez a munkánknak, és azt látjuk, hogy a női kutatók ebből nagyrészt kimaradnak. A kutatásunk másik alapfeltevése egyébként pont az volt, hogy a magánéleti feladatok egyenlőtlen megosztása okoz-e megakadást a női kutatók pályáján.

- Van-e azzal kapcsolatban tapasztalatuk, hogy az otthoni munkamegosztásban demokratikusabb, skandináv országokban is működnek-e ezek a gátló tényezők?

- Svédországban, ha egy nő elkezd egy egyetemi karriert és megkérdezik tőle, mit szeretne elérni, bátran válaszolhatja, hogy ő rektor akar lenni. Idehaza még a kérdés sem merül föl. Nincsenek esélyek, ezért a perspektívát sem érdemes felvázolni, ami egy női kutató előtt állhat. A családon belüli munkamegosztás miatt Svédországban, vagy Finnországban lényegesen kisebb a gátló hatás. Nemrégiben Finnországban ültem a vonaton, és mellettem egy fiatal pár utazott, pár hónapos gyerekkel. Ők is egy tudományos eszmecserére tartottak, együtt hárman. Megbeszélték, hogy felváltva vigyáznak a gyerekre, akinek ez már a második "tudományos" útja volt. Így is lehet csinálni.

- Mi az oka annak, hogy idehaza nem nagyon változik a helyzet?

- A változás folyamatos, csak nagyon lassú. Gondoljunk csak arra, hogy 1885 előtt nők nem is járhattak egyetemre. Az igazán fontos teendő most az, hogy a fenti, két témakör ne kifejezetten női téma maradjon. A gyerekekkel kapcsolatos munkamegosztás, és a sztereotípiákkal való leszámolás egyaránt az egész társadalom feladata. Amíg azonban a döntéshozatalban nem jelenik meg olyan nagy számú nő, hogy a kritikus méretű tömegként hallassa a hangját, addig ez marginális ügy marad. Én úgy gondolom, hogy a női, társadalmi egyenjogúság kérdését nem lehet besorolni az úgynevezett hátrányos helyzetű társadalmi csoportok ügyei közé, mert a népesség feléről van ez esetben szó. A családdal, oktatással, gyerekekkel kapcsolatos döntések ma még szinte csak a férfiak által elfoglalt pozíciókban születnek meg. Még a nagyobbrészt női hallgatókat oktató egyetemeket is férfiak vezetik. 2008-ban EU-s konferenciát tartottunk, ahol az isztambuli Technikai Egyetem rektornője megalakította az európai egyetemi rektornők munkacsoportját. Akkor Törökországban, az erős iszlám hagyományok megléte mellett dolgozott 26 százaléknyi női rektor. Magyarország senkit nem tudott küldeni ebbe a csoportba.

- Mennyire meghatározója ennek a helyzetnek az, hogy Magyarországon a családról, a nemi szerepekről tradicionális a felfogás?

- Nagyon. Frusztrációt okoz a nőknek ez a szemléletmód. Amerikában is állandó a szerepkonfliktusa a karriert építő nőknek, de ott már kimutatták, hogy ez egyre inkább a korábbi, munkahelyen való megfelelési kényszer helyett az otthoni megfelelési kényszerbe csap át. Az idő annyit változtatott a helyzeten, hogy ma már a nőkben fel sem merül, hogy nem tudnak a munkahelyükön megfelelő minőségben teljesíteni, hanem a frusztráció oka inkább az, hogy az otthoni képzelt, vagy valós elvárásoknak meg tudnak-e felelni.

Az azonban látszik, hogy a dolgok lassan változnak. Az USA-ban 2009-ben már több nő szerzett PhD diplomát, mint férfi, tíz évvel ezelőtt pedig hasonló problémák jellemezték a tudományos életet, mint nálunk. Idehaza is lassan átalakul a társadalom. A tudományos karriert építő nők társai például abban az esetben, ha ők is ezen a területen dolgoznak, inkább segítik a feleségük munkáját, mintsem akadályoznák. Az egyik válaszadó például kitűnő példát mutatott a munkamegosztásra. Kutató férjével három, egyetemista gyereket neveltek fel harmonikusan úgy, hogy közben mindketten ápolni tudták a saját karrierjüket is. Ők már az összekerüléskor megállapodtak abban, hogy egymást váltva, de együtt haladva mennek tovább.