Nehéz lesz megszüntetni a hálapénzt

A Magyar Orvosi Kamara álláspontja szerint a hazai orvostársadalomnak csupán a töredékét, mintegy 7-8 százalékát részesítik a betegek hálapénzben. Vannak sztárszakmák (szülész, sebész), amelyek egyes prominens orvosainak zsebébe a hálás betegek akár fél-egymillió forintot is becsúsztathatnak havonta, a többség viszont csak esetlegesen, illetve soha sem részesül belőle. Ahhoz, hogy egy orvos bekerüljön a paraszolvenciát élvezők körébe, a jól megválasztott szakágon kívül még több feltételnek kell teljesülnie. Rezidens és kezdő orvos semmiképpen sem számíthat a beteg pénzre váltott hálájára, ahhoz legalább 10-15 évet kell eltöltenie a szakmában. Az sem mindegy, hogy milyen intézményben dolgozik az orvos. Egy hátrányos helyzetű régióban tengődő kis kórház orvosai aligha reménykedhetnek olyan mértékű paraszolvenciában, mint egy fővárosi klinika jó hírű doktora.

A kamara elnéző

Több tízmilliárd a zsebekben
1998-ban készült a TÁRKI utolsó, paraszolvenciáról szóló lakossági felmérése. Adatai szerint akkor körülbelül 33 milliárd forint vándorolt hálapénz formájában az egészségügyi dolgozók zsebébe, melyből 90 százalékban az orvosok részesültek. Az azóta eltelt évek inflációját figyelembe véve ez a becsült összeg ma akár az ennek a duplája is lehet.


Az egészségpolitikusok abban egyetértenek, hogy a paraszolvencia intézménye mindenképpen visszaszorítandó, majd megszüntetendő tényező, ám megoldásként más-más utat ajánlanak. Már magát a hálapénz fogalmát sem egyformán értelmezik. Van, aki a betegtől érkező hála mindenféle tárgyiasult formájának elfogadását üldözné, mások viszont csak az ellen emelnek szót, ha az orvos maga kéri munkája megbecsüléseként páciensétől a plusz juttatást. Az utóbbi vélekedést erősíti Polt Péter legfőbb ügyész állásfoglalása is, amely szerint az előre kért, kikényszerített paraszolvencia bűncselekmény, a beteg által önként adott hálapénz pedig szükséges rossz. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy az állam meg is adóztatja, illetve adóztatná a hálapénzt, ha az abból részesülők többsége bevallaná azt.

A Magyar Orvosi Kamara (MOK) etikai kódexe ugyancsak megengedően fogalmaz: „A hálapénz a beteg ember meggyógyítását, életének megmentését, új élet világra segítését kísérő hála kifejezése, kényszer nélküli, szabad elhatározáson alapul”.

Megvásárolt figyelem

Hálából házat
A betegek valódi és önzetlen háláját azok az adományok fejezik ki, amelyeket haláluk után örökül hagyatékoznak egy-egy kórházra. A Semmelweis Egyetem birtokába így jutott több ház, nyaraló és szántóföld, melyet értékesítenek és árából eszközöket, berendezéseket vásárolnak. A Heim Pál Gyermekkórházra is évente több tízmilliós örökséget hagynak az adományozók.



Kincses Gyula, az Egészségügyi Stratégiai Kutató Intézet főigazgatója terjedelmes tanulmányban foglalta össze a paraszolvencia kérdéskörét. A megoldást „az általános körülmények javulásától, számon kérhető viszonyoktól, a szolgáltatói verseny kialakulásától” várja a kutató. Kincses nem ért egyet a MOK álláspontjával, amely egyetlen és kizárólagos megoldásnak az orvosok béremelését látja. Elismeri, hogy a szakma presztízséhez méltó bérezés nélkül elképzelhetetlen a paraszolvencia megszüntetése, de azt önmagában kevésnek tartja. Érvelése szerint a beteg az esetek túlnyomó részében nem hálapénzt ad, hanem az orvostól hallgatólagosan „megvásárol” egy általa jobbnak remélt szolgáltatást. Például a kis létszámú kórterembe kerülést, az orvos intenzívebb törődését, figyelmét, vagy kórházi kezeléséhez az általa megválasztott időpontot.

Ez pedig jogilag nem más, mint a szürke vagy a feketegazdaság fű alatt kötött láthatatlan szerződéseinek mintája. A tapasztalat azt mutatja, hogy a gazdaság más területein a hasonló jellegű tevékenység (például anno a banki hitelbírálatok, gépkocsi-kiutalások) az abban érintett dolgozók béremelésével nem szűnt meg. Erre csak akkor került sor, ha megszűnt a hiány, a szabályozatlanság és az emberek érdektelenné váltak az előny megvásárlásában. „Ha én éjszaka, húsvétkor, vagy karácsonykor a magánéletem óráit rááldozom a kórházban szülő betegemre, akkor jogosan várom el tőle a hálapénzt” – fakadt ki indulatosan az FigyelőNetnek egy szülészeti osztály vezető főorvosa.

Választott orvosnak jár a pénz?



Hálapénz Bizottság
1998-ban Gógl Árpád miniszter életre hívta a Hálapénz Bizottságot, melynek orvos, jogász, közgazdász, szociológus tagjai is voltak. Vaskos tanulmányt készítettek, és végkicsengéseként kijelentették: „megkezdődhet az a tárgyszerű párbeszéd, amely talán olyan megoldáshoz vezeti el a politikát, az orvostársadalmat, amelynek eredményeként kevesek lesznek valamivel szegényebbek, de mi mindannyian gazdagodhatunk.” A tanulmány és az elképzelések a miniszterváltással együtt a fiók mélyére kerültek.




Gál Péter az Egészségügyi Menedzserképző Központ szakembere, egy városnyi nagyságú tömegen végzett felmérése szerint a betegek többsége megszokásból, „illemből” ad pénzt kezelőorvosának. Például azért, mert elégedett volt a munkájával, mert az ágyszomszédai is adtak. Azt pedig mindannyian magától értetődőnek vették, hogy választott orvosuknak jár a hálapénz.

Az egyik fővárosi klinika diplomás szülésznője szerint a kismamák közül ma már többen választanának maguknak orvos helyett szülésznőt, ám az orvosok többsége ezt nem nézi jó szemmel. „Hiába van megfelelő szaktudásom és hatásköröm a komplikáció mentes szülések levezetéséhez, az osztályon dolgozó orvosok, ha lehet, ezt megakadályozzák. Az engem választó betegeket igyekeznek meggyőzni arról, hogy akkor vannak teljes biztonságban, ha orvos is jelen van a szülésnél. Így természetesen ő kapja a hálapénzt” - panaszkodott a szülésznő.

Megalázó borítékok

A TÁRKI-felmérés szerint az orvosok kilencven, a betegek hetven százaléka tartja megalázó, kellemetlen cselekedetnek a hálapénz adását, illetve elfogadását. Feltételezhető, hogy az orvosoknak pontosan az a néhány százaléka, aki a rendszeres pluszjövedelem élvezője, már nem ilyen aggályoskodó, náluk rutin a boríték zsebbe csúsztatása. „Két szakvizsgával, húszéves gyakorlattal, a kórház főorvosaként nem keresek annyit, mint egy pályája elején járó, jól fizető cégnél dolgozó termékmenedzser. Valahogy pótolnom kell a jövedelmemet, ha a társadalmi rangomnak megfelelő színvonalon szeretnék élni” – méltatlankodik egy rendszeresen hálapénzt elfogadó orvos.

Mások viszont egyáltalán nem hajlandók a paraszolvencia elfogadására. Egy beteg mesélte, hogy háromórás komplikált mellkas-operációja után szerette volna orvosának meghálálni a sikeres műtétet, ám a sebész búcsúzáskor valósággal elszaladt előle. Később, a kontrollkor sem sikerült a borítékot átadni.

Hálából kolbászt visznek

A hálapénz intézményének megszűnését segítő tényező lehet az intézmények működési formájának váltása, funkcionális vagy teljes privatizálása. Jó példa erre a háziorvosi szolgálat. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt sorban álltak a rendelő előtt azok a betegek, akik pénzért vásároltak néhány betegállományos napot a háziorvostól. A városokban, nagyobb településeken ma már nagyon ritka a borítékkal érkező beteg, mert mindenki tudja, hogy a háziorvos magánszolgáltató, aki vállalkozását a beteg által befizetett járulékból, a biztosító által neki átutalt pénzből működteti.

Az apró falvakban lassabban változik a közfelfogás, a betegek szeretnék kifejezni hálájukat az őt meggyógyító doktor iránt. „Pénzt sosem kapok, de a mélyhűtőm teli van a betegektől disznóvágáskor kapott kolbásszal, hurkával. Tojást sem vásárolok soha” – állítja egy dél-dunántúli apró faluban élő doktornő. Ritkul a paraszolvenciát adók száma a szakrendelőkben, az egynapos sebészeteken és a gazdasági társaságokká átalakult kórházakban is.

Politikai megoldások

A pártok szakmapolitikusai különböző utat látnak a hálapénz megszüntetésére. Pusztai Erzsébet, az MDF szakpolitikusa szerint vizitdíjat kellene bevezetni, így a beteg azt érezné, hogy gyógyításához az „önrészt” befizette, nem tartozik orvosának semmivel. Azoknak a rászorulóknak, akik nem tudnák azt kifizetni, szociális támogatást kellene adni, például közgyógyellátás formájában. Mások számára kiegészítő biztosítást ajánlanának, amellyel fedezhetők volnának a váratlan kiadások.

Vannak, akik megtiltanák a szabad orvosválasztást. Az MSZP egykori szakminisztere, Kökény Mihály 2004-ben bevezette a betegszámlát, mert ettől remélt részmegoldást. Utóda, Rácz Jenő közgazdasági kérdésként értékeli a paraszolvenciát. Pártjának egészségpolitikusai szerint alkalmazni kellene a gyakorlatban azt az alapvető tézist, amely szerint a társadalombiztosítás csak a szükségletek kielégítésére hivatott, az igényekére nem. Vagyis a közfinanszírozás terhére nem támogathatók olyan plusz betegigények (hotelszolgáltatás, saját, fogadott orvos), amelyek következménye lehet a hálapénz.

A Fidesz szerint a szakorvosok vállalkozóként működtetése az igazi megoldás. Mikola István, a Fidesz-kormány egykori egészségügyi-minisztere állítja: a szellemi szabadfoglalkozású szakorvos több kórházban is dolgozhat és a kamara által jóváhagyott tarifa alapján számlázhat. Ez pedig hosszú távon kiváltja a hálapénzt.

Az SZDSZ a több-biztosítós rendszer bevezetésétől és a privatizációtól várná a sikert. Politikusai úgy gondolják, hogy a magántőke felerősítené, versenyképesebbé tenné a rendszert, a több biztosító által kínált különféle szolgáltatás pedig versenyhelyzetet teremtene az ágazatban és megszűnne a „hiánygazdálkodás”.