A nyolcvanas generáció és a munka világa

A nyolcvanas években született generáció az első olyan nemzedék, amely úgy nőtt fel, hogy életében nem játszott meghatározó szerepet a szocializmus. Az erre a generációra jellemző élethelyzet a kutatók által sokféle új kifejezéssel leírt elhúzódó fiatalkor. Nevezik ezt Pán Péter vagy - az ösztöndíjprogramról - Erasmus-szindrómának, az így élőket ősdiákoknak vagy bumeránggyerekeknek. A lényeg ugyanaz: nem tudnak vagy nem akarnak szembenézni a felnőtté válás nehézségeivel, a felelősségvállalással, rövid távú célokat tűznek maguk elé, akár tíz éven át húzzák egyetemi, főiskolai tanulmányaikat.

A számok beszédesek: a 25 és 34 év közötti magyar nők csaknem 30, a férfiak több mint 40 százaléka még a szüleivel lakik. 1993-ban még a végzősök 98 százaléka szerzett diplomát, 2008-ban már csak 54 százaléka. A kilencvenes évek eleje óta felsőoktatásban részt vevő hallgatók száma három és félszeresére nőtt, de az oklevelet szerzők száma csak a kétszeresére.

Időközben a szülők hozzáállása is megváltozott: már nem várják el a korai önállósulást, nyugodt szívvel engedik vissza gyereküket egy jobb állás megszerzése érdekében az iskolapadba. Gazdaságosabb is, ha a gyerek otthon él, mint ha egy külön élő, de magát eltartani képtelen utódot kellene támogatni. Ugyanakkor, hívják fel a figyelmet a kötetben, ez az egzisztenciális függés frusztráltságot,kiszolgáltatottságot,nemzedékek közötti konfliktusokat is eredményez.

További nehézség, hogy ha valaki végez, nehezen lel munkára. Hamar rá kell döbbennie, hogy az, amit az iskolában tanult és amit a munkaerőpiac vár tőle, sok esetben távol áll egymástól. Az oktatás nem képes a jelen kihívásaira reagálni, a munkaerőpiac és az egyetemek nincsenek kapcsolatban egymással, egy régi, akadémikus, lexikális tudásfelfogású intézményrendszer próbál munkaerőt képezni egy gyorsan változó, kompetenciaalapú piacra. Akik pedig bekerültek a munka világába, azt tapasztalják, hogy teljesen más, mint amit gyerekkorukban láttak a szüleiken.

Népszabadság