Diósgyőr - a gyámkodás vesztesei

Diósgyőr – a gyámkodás vesztesei 2004. október 26. " class="kapcsszoveg">Faragó József A dolgozók felét elbocsátja a diósgyőri kohászatot eddig árammal ellátó DAM Energy. A nemrégiben kiürített cég eszközeit a DAM Steel ukrán-svájci tulajdonosának egyik stróman cége vásárolta meg. hirdetés Hosszú történetbe illeszkedik a DAM Energy Részvénytársaság 240 munkásának sorsa. Néhány hete még elmaradt bérükért sztrájkoltak, ma pedig 124-en kapnak közülük elbocsátó levelet. De valószínű, hogy a többiek munkahelye sem biztos, hiszen a több száz millió forintos adósságot felhalmozott cég ellen már megindult a felszámolás eljárás.Ez önmagában – Diósgyőr előtörténetét ismerve - még nem jelentené a munkahelyek megszűnését, az azonban már igen, hogy a DAM Steel ukrán-svájci tulajdonosa a jövőben közvetlenül az ÉMÁSZ-tól venné az áramot. Nincs szüksége közbeiktatott cégre. Ehhez egyébként megvannak a feltételek is, hiszen egy árverésen strómanja, a DAM Steel eszközeit is megvásárló Európa Híd 2003 Kft. révén már korábban hozzájutott a DAM Energy eszközeihez.Mi lett volna, ha...Fájdalmas átalakulások zajlanak Diósgyőrben – bő évtizednyi késéssel. Az már tényleg a Szánalmas Megjegyzések Könyvébe kívánkozik, hogy a kilencvenes években, a nagy tőkebeáramlás idején még nem került igazán sokba egy munkahely megteremtése. Belegondolni is rossz, hogy a kohókban elégetett uszkve 50 milliárd forint mi lett volna elég. Most ugyanis már csak azon folyik a vita, hogy a diósgyőri kohászat eltart-e mondjuk ezer embert, vagy csupán 900-at... 50 milliárdból több ezer munkahely születhetett volna. Ráadásul a nagy veszteségfinanszírozás idején minden pénzosztó döntésbe bevonták a Miskolcon székelő regionális döntéshozó fórumokat. Így jutott Diósgyőrnek mindig egy kis „lé". Ózd ebből jobbára kimaradt. Ki járt jobban? – kérdezhetnénk, pedig csak annyi biztos, hogy az adófizetők rosszul jártak. A szomszédvár időben váltottAmikor a felvilágosodás eszméitől áthatott Mária Terézia uralkodónő elrendelte a későbbi diósgyőri kohászat alapjait megvető állami vasöntő telepek létrehozását, aligha gondolta, hogy egyszer majd épp az állami gyámkodás okozza az itteni acélmű vesztét. De ahogy általában – a modernkedőktől eltekintve - a színházi tragédiák sem a drámai végkifejletnél kezdődnek, úgy annak is hosszú sora van, hogy a diósgyőri kohászat másfél évtizeddel a rendszerváltás után még mindig a termékszerkezet-váltás, piacgazdasági alkalmazkodás, elavult túlkapacitások leépítése által leírható Bermuda-háromszögben hánykolódik – mégpedig gyakorlatilag remény nélkül.A diósgyőri kohászat mai helyzetéért, legalább részben, maguk a diósgyőri, miskolci vezetők, helyi lobbisták, térségi politikusok is felelősek. Önmagában ugyanis az észak-magyarországi válságrégióból aligha lenne érthető a diósgyőri tragédia. Annál is kevésbé, mert a diósgyőri DAM Steel Rt.-t, legutóbbi eladásakor a „jobb helyen", s a „tűzhöz is közelebb" lévő Dunaferr csak úgy tudta megszerezni, hogy kemény csatát vívott az elmúlt másfél évtizedben Diósgyőrnél jóval többet szenvedett szomszédvár, Ózd reprezentánsával, az Ózdi Acélművekkel.Erre úgy kerülhetett sor, hogy az egykor a Rima-Murányi nemesek és polgárok által alapított ózdi kohászat a rendszerváltást követően megszabadult minden olyan elemétől, amely nem volt versenyképes. Megszenvedte ezt a váltás a város is, melyről okkal írta Szabó Zoltán a Cifra nyomorúság lapjain, hogy „Ózdnak évszázadnál hosszabb időn át a gyár volt a belvárosa." Nos, ami Ózdon még megvan, a munkások kft.-jeként működő finomhengermű és a korábbinál jóval kisebb kapacitású, ám már elektrokemencés ÓART, úgy tűnik, fennmarad a piaci hullámok hátán.Mint kacsa a nokedlitVajon mi történt Diósgyőrben, mialatt az ózdi kohászatot „tűzben edzették"? Diósgyőr akkoriban – ellentétben Ózddal – nyelte az adóforintokat, mint kacsa azt a bizonyos nokedlit. A diósgyőri kohászatba invesztált adóforintokról csak becslések vannak. Szakemberek szerint összességében úgy 50-60 milliárd forint csúszott le a diósgyőri „kacsa" torkán.Nem afféle klasszikus befektetésről van persze szó, hiszen a fájdalmas szerkezetváltás, a stratégiai célkitűzést igénylő felújítás jobbára elmaradt, inkább veszteség-finanszírozásról beszélhetünk. Mégpedig olyan mértékűről, amely a „legnehezebb időkben", a kilencvenes évek derekán, gyakran elérte a havi 400 millió forintot. Mondhatnánk, hogy egyszer aztán elzárták az állami pénzcsapot, s a diósgyőri kohászat egyszerűen padlóra rogyott. Nem így történt, több megrendítő ütést is orvosolt az állam – mindhiába, mert Diósgyőr máig nem tanulta meg a leckét.Privatizációs hoci-neszeTegyük hozzá, a diósgyőrieknek a privatizációval sem volt szerencséjük – igaz, az ózdiaknak sem, de ők saját kezükbe vették a maguk ügyét. A rendszerváltás előtt még Lenin Kohászati Művek (LKM) néven termelő gyárat előbb a Nuevometal-Szojuzruda osztrák-orosz konzorcium vásárolta meg, majd az első magánosítás kudarcát követően az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) kivásárolta a céget a felszámolást végző Reorg Rt.-től. A visszaállamosítás után jött a hosszadalmas és eredménytelen tőkeinjekció-kúra. Illetve, sovány eredményként, az alaptőke 11 milliárd forintra emelése után Diósgyőri Acélművek Rt.-nek (DAM Rt.) keresztelték a vállalatot.A kilencvenes évek végén jött a konkurens kassai Kelet-Szlovákiai Vasmű jelképes 1 dolláros vételárral, ennek nyomán már 2000-ben ismét felszámolás alatt állt a DAM. Afféle egérutat ígért 2001 tavaszán az olasz Cogne csoport, amely 4,3 milliárd forintért vásárolta ki a diósgyőri kohászatot, és 20 millió forint alaptőkével létrehozta a DAM Steel Speciális Acélgyártó Rt.-t, melynek tőkéjét később 7 milliárd forintra emelték. Ám két év alatt felhalmozott 7 milliárdos veszteség nyomán jött az újabb felszámolás, majd a Donbass-csoporthoz tartozó Dunaferr.