Jelentés a magyar nyugdíjrendszerről - Gál Róbert Iván

Impresszum Jelentés a magyar nyugdíjrendszerről Gál Róbert Iván 2005. március 7. Az állami nyugdíjrendszer ellátásaiból jelenleg több mint hárommillió személy, azaz a népesség több mint 30 százaléka részesül. A generációk közötti családi jövedelemtranszferek az időskori jövedelmek csupán 1%-át biztosítják. Az egyetlen alternatív jövedelemforrás, amely az időskorúak esetében viszonylag jelentősnek (20,5%) mondható, a munkaerőpiac. A tőkepiaci ellátások évtizedeken át teljesen hiányoztak. A helyzeten a kiegészítő nyugdíjpénztárak megalapítá-sa változtatott 1994-ben. A kiegészítő nyugdíjpénztárak, amelyeknek ma 1,2 millió tagjuk van, jelenleg is a felhalmozási fázisban vannak, bár már érzékelhető szolgáltatásokat is nyújtanak, igaz ezek nem érik el a társa-dalombiztosításból finanszírozott nyugdíjak két százalékát sem. A magánpénztárak egyelőre kifizetéseket nem teljesítenek. A nyugdíjkiadások változásának okai. A legtágabb értelemben vett nyugdíjkiadások, melyek tartalmazzák az összes nyugdíjat és nyugdíjszerű ellátást, gyakorlatilag stagnáltak 1992 és 2002 között: a GDP 10,9 százalékáról 10,1 százalékra csökkentek. Ezzel szemben az ezt meghatározó tényezőkben gyors, néha drámai, igaz ellentétes irányú változások tanúi lehettünk. A Világbank által kidolgozott dekompozíciós felbontásos technika szerint a nyugdíjkiadások nagyságát alapvetően két tényező határozza meg: a GDP-hez viszonyított kiadás trendje a rendszerfüggőség és az egyéni nyugdíjteher szorzata. A rendszerfüggőség a nyugdíjasok számát hasonlítja a járulékfizetők számához, az egyéni nyugdíjteher pedig az átlagos ellátást veti össze egy átlagos munkavállaló által termelt GDP-vel. Az előbbit tovább bonthatjuk korfüggőségre, lefedettségre és aktivitásra. A korfüggőség a nyugdíjas korú népességet veti össze a munkaképes korú népességgel. A lefedettség azt mutatja, hogy mekko-ra a nyugdíjas korú népességen belül a nyugdíjasok aránya. Végül az aktivitás azoknak a munkaképes korúak-nak az arányát fejezi ki, akik ténylegesen dolgoznak. Az egyéni nyugdíjterhet a relatív nyugdíjnak (az átlagos nyugdíj és az átlagos nettó kereset arányának), valamint bérhatékonyságnak (vagyis az egységnyi keresettel megtermelt GDP-nek) a szorzata. A kilencvenes években elsősorban a rendszerfüggőség nőtt aggasztó mértékben (1992-ben 68%, 2002-ben 79% volt). Ez elsősorban az idősebb munkavállalóknak a nyugdíjrendszerbe történő menekülésének volt betudható, ami egyszerre csökkentette le az aktív munkavállalók arányát a népességen belül, és növelte az ellátottsági szin-tet. Ugyanakkor a demográfiai helyzet alakulása inkább javította a nyugdíjköltségvetést. A háború utáni népes korosztályok ekkor még aktív korúak voltak, gyermekeik pedig már kiléptek a munkaerőpiacra. A korfüggőség javulásához járult hozzá a nyugdíjkorhatár emelése is. A nyugdíjasok és a munkavállalók arányában bekövetkezett romlást többé-kevésbé kiegyensúlyozta az egyéni nyugdíjteher csökkenése. Ennek oka nem a relatív nyugdíj csökkenése, hanem a bérhatékonyság javulása. Az egységnyi nettó keresetre jutó GDP növekedés különösen 1995-ben és 1996-ban volt gyors ütemű, amikor a kormányzat megszorító intézkedései következtében a reálbérek mintegy 15 százalékkal csökkentek, miközben a gazdaság egésze növekedett. Generációk közötti újraelosztás. A felosztó-kirovó nyugdíjrendszer nem más, mint folyamatos transzfer az ép-pen aktív korúaktól az adott időszak idősei felé. Generációk közötti redisztribúció akkor jelentkezik, ha nem adott időmetszetben, hanem a teljes életpályát figyelembe véve kapnak egyes korosztályok többet, mások vi-szont kevesebbet a transzferáramlásból. Egészen a ma 70 évesekig bezárólag, minden évfolyam még mindig nettó nyereséget könyvelhetett el. A többi, később született évfolyam esetében a rendszer nettó veszteséget ter-mel: többet fizetnek be járadékként, mint amennyit nyugdíjként visszakapnak. A nyugdíjrendszer finanszírozása. A járulékbevételek GDP-hez viszonyított aránya csökkent az 1990-es évek eleje óta. Ennek fő oka a bérek GDP-beli részesedésének zsugorodása (ez a megállapítás még a 2001-es állapo-tot tükrözi, a rákövetkező két év bérnövekedésének figyelmen kívül hagyásával), illetve a járulékmérték csök-kenése volt. Kisebb szerepet játszott, hogy a „bérek lefedettsége", vagyis a járulékfizető bérek aránya az összes kifizetett bérhez képest, – komoly hullámzások után – valamelyest csökkent a 2000-es évek elejére. A nyugdíjrendszer ösztönző hatásai. Bár komoly viták zajlanak arról, mennyiben gyakorol ösztönző hatást a jelenlegi társadalombiztosítási nyugdíjrendszer a járulékfizetési fegyelemre, a megtakarításokra és a munkaerő-kínálatra, meglehetősen keveset tudunk ezekről. A járulékfizetési fegyelmet nyilvánvalóan rontja, hogy sok nyugdíjas, különös tekintettel a rokkantnyugdíjasokra, rendszeres, az informális gazdaságból származó jövede-lemre tesz szert, de az erre vonatkozó adatok nem megbízhatóak. A megtakarítások kapcsán pozitív kapcsolatot találtak a nyugdíjasok körének nagysága és a háztartási megtakarítások között. Ugyanakkor a nyugdíjköltségve-tésben 1975 és 1994 között fennálló hiány negatív hatással volt a makroszintű megtakarításokra. A munkaerő-kínálatra a rendszer negatívan hat: a nyugdíjba vonulás lehetőségének vonzereje erős. Egy 1996-os felmérés szerint a hivatalos nyugdíjkorhatár alatti korosztálynál a válaszadók 40 százaléka mondta azt, hogy a hivatalos korhatár alatt szeretne nyugdíjba menni, és e negyven százalékon belül minden nyolcadik személy már kérel-mezte is ezt. Főbb kihívások. Mindeddig a demográfia inkább támogatta a nyugdíjrendszert. 2010 után azonban a demográfi-ai feltételek gyorsan romlani fognak. Rocha és Palacios (1998) szerint az 1998-as átfogó reformcsomag nélkül a magyar állami nyugdíjrendszer hosz-szútávon fenntarthatatlan lett volna. A változatlanul hagyott rendszer előreláthatólag növekvő, bár ingadozó hiányt termelt volna, amely 2070-ben elérte volna a GDP 6,5 százalékát. Az előrevetített romlás fő oka a nyug-díjkorú és az aktívkorú népesség arányának romlása a jelenlegi 32%-ről 65%-ra. A részleges privatizáció átme-neti veszteségei korlátozottak lesznek. 2035 után a felosztó-kirovó rendszerben működő társadalombiztosítás hiánya csökken, mivel kevesebb nyugdíjat kell majd kifizetnie azoknak, akik átléptek a vegyes rendszerbe. A reform nettó hatása, azaz, ha a magánnyugdíj-pénztárakat is figyelembe vesszük, negatív a reform első éveiben, ám 2011-re a GDP kb. 2 százalékát kitevő évi többletet produkál. Ez a növekedés várhatóan a 2020-as években éri el a csúcspontját, és 2035 után, amikor a rendszer eléri végső érettségi fokát, az éves többlet a GDP 1 száza-léka körül stabilizálódik. Gál és Tarcali (2003) szerint a reform enyhítette a korábbi rendszert jellemző súlyos generációk közötti egyen-súlytalanságot is. A jövő generációk számára a rendszer gyakorlatilag nullszaldóssá válik. Aggodalomra ad azonban okot, hogy az újszülöttek esetében a járulékok és a várható nyugdíjak egyenlege romlik a korábbi rend-szerhez képest (–0,4 millió forintról –0,9 millióra).Forrás: saját számítások, a KSH Statisztikai Évkönyvei és az ONYF adatai alapján. A táblázat minden nyugdíjat és nyug-díjszerű ellátást lefed. Korfüggőség: nyugdíjkorú népesség / aktívkorú népességLefedettség: nyugdíjasok / nyugdíjkorú népességAktivitás: munkavállalók/ munkaképes népességRendszerfüggőség: nyugdíjasok / munkavállalók (= lefedettség • korfüggőség / aktivitás)Relatív nyugdíj: átlagnyugdíj / átlagos nettó keresetBérhatékonyság: egy munkavállalóra eső GDP / átlagos nettó keresetEgyéni nyugdíjteher: átlagnyugdíj / egy munkavállalóra eső GDP