Tény, hogy ha az embernek véleményt kell mondania valakiről, szubjektív értékítéletei miatt képtelen elvonatkoztatni a nem(iség)től. Nem feltétlenül kell itt rögtön egy vágott miniszoknyára vagy egy dögös nyakkendőre gondolni, hiszen az ember már a puszta viselkedés alapján is képes felszínesen ítélkezni. Az evolúció és a társadalmi szokások ugyanis mélyen belénk programozták, hogy az agresszív viselkedés a férfiak sajátja, azt a nők csak legfeljebb különösen indokolt esetben alkalmazhatják - ezt állítja legalábbis két pszichológus, Victoria Brescoll (Yale University) és Eric Uhlmann (Northwestern University).

Kutatásaikkal bizonyították, hogy míg a férfiaknál elfogadják, sőt jutalmazzák a határozottabb fellépést, addig a nőket - szakmailag is - elítélik, ha temperamentumosabban, netán agresszívabban viselkednek. Nem véletlen, hogy Hillary Clinton elnöki kampánya során - amely tulajdonképpen az ő nagy kiválasztása volt - sokszor felmerült, érdemes-e keményebb hangot megütnie szónoklataiban, hiszen egy erőskezű nő visszatetszést kelthet a nagyközönségben (ahogy például Margaret Thatchert, a vaslady-t sem szerették - eleinte). A nő ugyanis csak addig vehet fel támadó pozíciót, amíg a családját vagy közeli hozzátartozóját fenyegetik, pusztán tekintélyelvűségből, fegyelmezés céljából nem. "Ha egy mérges nő teret enged haragjának, hosszú távon biztosan elveszti a tekintélyét, és teljesen mindegy, hogy milyen pozícióból teszi ezt" - teszi hozzá Victoria Brescoll.

Nincs igazság a Földön

Minderre egy nagyszabású kísérlet mutatott rá, amely során színészekkel készült videókat nézettek vezetőkkel, hogy kiderüljön, a különböző viselkedések alapján kit mekkora felelősséggel járó munkakörbe és milyen fizetéssel vennének fel. A kutatók megállapították, hogy mind a férfiak, mind a nők magasabb beosztást, fizetést és szakmai elismerést remélhetnek, ha kifejezik dühüket. Ez azonban nem biztosítja stabilan a sikert mindkét nem számára, amint ugyanis a színészek letörten kezdtek el viselkedni (ami előbb-utóbb mindenkivel előfordul élete során), akkor a nőket egy szintre rangsorolták a férfiakkal státusz és szakmai szempontok alapján, fizetés terén azonban nem, sőt bátran az erősebbik nem alá "ígértek".

A kísérlet második fázisában egy alacsonyabb képzettséget igénylő munkakörre jelentkezőket (színészeket) vettek alapul, itt azonban furcsa eredményre leltek a kutatók: a dühöt kifejező férfiakat magasabbra rangsorolták az ítészek, mint a mérges nőket. Ha azonban a nők megmagyarázták, miért is dühösek éppen, javultak az eredményeik, szemben a férfiakkal, akiknél ezt a gyengeség jelének vélték a vezetők. Victoria Brescoll szerint mindebből az következik, mindegy, hogy nőként az ember egy irodai állásért vagy az elnökségért agitál, sosem mutathatja ki felháborodását.

Megfertőz a siránkozás

Dühbe gurulni természetesen egyébként sem érdemes, hiszen az állandó érzelmi viharok könnyen átválthatnak folyamatos siránkodás, ami ráadásul a munkatársak hangulatára is rányomja a bélyegét - állítja a Washington Business School 2007-es felmérése. Elvégre az állandóan panaszkodó munkatársat csak egyféleképpen lehet elviselni: ha mi magunk is helyeslően vele bólogatunk, ezzel érhetjük el ugyanis a legkisebb energiaveszteséget. Előbb-utóbb azonban rajtunk és kollégáinkon is eluralkodik a nyugtalanság, s megszaporodnak az irodában a negatív felhangok.

Ám szerencsére ez nem feltétlenül tartós állapot, a panaszáradat rögtön megszűnik, amint kikerül a környezetből a "bajkeverő" - mutatott rá tanulmányában Terence Mitchell menedzsment szakértő és pszichológus, illetve William Felps doktorandusz. A kutatás ötletét egyébként Felps felesége szolgáltatta, amikor egy véglegetekig - tehát nem jó szándékból - csípős humorú, cinizmussal megáldott kollégája betegszabadságra kényszerült, s hirtelen minden megváltozott a munkahelyen: az emberek elkezdtek segíteni egymásnak, bekapcsolták a rádiót, munka után elmentek sörözni stb. Amikor azonban a "tékozló fiú" visszatért, a kitűnő hangulat azonnal alábbhagyott. Az emberek ismét elkezdtek acsarkodni egymással, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna: nem vették ki a részüket a közös feladatokból, sértegették egymást, amitől boldogtalanná és érzelmileg instabillá váltak.

Minderre később a két szakértő kutatása is rímelt, amikor a legkülönbözőbb munkakörnyezeteket (gyárakat, gyorséttermeket, egyetemeket) vizsgálták meg. Állításuk szerint minden olyan helyen, ahol legalább 5-15 fős csoportoknak kell együttdolgoznia, alapból csökken a toleranciaszint, illetőleg gyakrabban vesznek fel az emberek negatív viselkedési pózokat - s ezt csak tetézi, ha egy folyton kellemetlenkedő alak van a társaságban, mivel több lehetőséget teremt a konfliktusokra, csökkentve ezzel a kommunikációt és az együttműködési hajlandóságot.

Változás vagy távozás?

Terence Mitchell szerint a legtöbb szervezet csak nehezen tud felülemelkedni ezeken a problémákon, különösen, ha az illető munkatárs hosszú ideje van a cégnél, vagy nagy szakértelemmel, esetleg befolyással bír. Pedig a vállalatok nem hezitálhatnak sokat, a negatív attitűd ugyanis elképesztően gyorsan képes megtelepedni a fejekben.

A tanulmány szerint háromféle módon reagálhatnak a csapat tagjai egy negatív munkatársra. Az első, hogy tisztázzák az illető motivációját, miközben kifejezik aggodalmaikat és felkérik a változásra. Amennyiben ez nem vezet eredményre, a szóban forgó munkatársat el kell távolítani. Ehhez természetesen a kollégáknak megfelelő akarattal és jelentős befolyással kell rendelkezniük, hiszen az ilyen emberek általában nagyhangúak, emiatt pedig nehezen eltávolíthatóak. Ha nincs elég befolyásuk, csak tovább nő a frusztrációjuk, s ekkor már inkább behódolnak. Ők is ugyanolyannál válnak: nem lesz igényük a szociális interakciókra, düh és félelem vezérli tetteiket. Hiába csupán egyetlen egy ember sopánkodik az alapvetően pozitív hangulattal bíró közösségben, ha nem tudják "leszerelni", előbb-utóbb "bedarálja" őket. A negatív szólamok ugyanis sokkal "hangosabbak" az emberi fül számára, mint a pozitívak. Minden esetben. Terence Mitchell ezt azzal magyarázza, hogy az emberek alapjáraton nem számítanak negatív eseményekre és viselkedésre, ezért amint szembetalálják magukat eggyel, felfigyelnek rá, és igazodnak hozzá valamilyen módon.

A kutatók egyébként megkülönböztetik az ilyen negatív embereket azoktól, akik úgymond kilógnak a sorból, mivel nem mindig ugyanolyan hatásuk van. Ha az elégedetlenkedő hozzáállásra már a kiválasztást követően fény derül, akkor vagy érdemes gyorsan elkülöníteni egy mindenkitől független, "magányos farkasoknak" megfelelő munkakörbe, vagy el kell bocsátani.

William Felps szerint a vezetőknek, különösen azoknak, akiknek beosztottjai csapatban dolgoznak, alaposan meg kell válogatniuk, kit vesznek fel, illetve illesztenek be a csapatba. Nem elég a referenciáját, a szaktudását megnézni, személyiségteszttel is a lelkük mélyére kell ásni, hogy már az elején ki tudja szórni az érzelmileg instabil jelölteket.

Paraszt Imre, HR Portal