Munkaerő-piaci akció

Munkaerő-piaci akció 2004. június 28. " class="kapcsszoveg">Kovács Tímea Hogyan közelítsünk a teljes foglalkoztatáshoz? Mitől javul a munka minősége és a termelékenység? Mi lesz a munka nélkül maradókkal? A válaszokat a Nemzeti Foglalkoztatási Akciótervnek kell megadnia. hirdetés A Foglalkoztatási és Munkaügyi Minisztérium elkészült a Nemzeti Foglalkoztatási Akcióterv első változatával. Az Európai Unió kötelezi arra tagjait, hogy ilyet írjanak. Komoly erényt is lehetne kovácsolni ebből a kétévente újra megszülető és utána évente ellenőrzött munkából.A magyar munkaerőpiacon ugyanis a gazdasági változások folyamán egyre több tennivaló akad, ami néha pénz kérdése, ám sokszor csak elhatározásé és szervezésé. A tárca némiképp ötletszegény programot hozott össze, de olyat, amely mégis sokak munkához jutását segíthetné. Most a társadalmi szereplőkre vár, hogy megvitassák, majd októberben kerül a terv a végső döntéshozók elé. Kis magyar számtan A magyar munkaerőpiac a gazdasági fellendülés és visszaesés időszakaira, a forintárfolyam mozgására és a bérpolitika változásaira rendkívül érzékenyen reagált még a legutóbbi években is. A teljes piacot jellemző magyar sajátosság, hogy amíg a munkanélküliség aránya a statisztikai kimutatások szerint kismértékű (5,9 százalék), a foglalkoztatottak száma (57 százalék) is alacsonyan marad. A munkaerőpiacon meg sem jelenő inaktív lakosság rendkívül magas mértéke mögött összetett okok állnak. A távolmaradók jelentős része ugyanis nem annyira saját elhatározásból, mint inkább kényszerből választotta a munka helyett a különböző jövedelempótló támogatásokat. A statisztikák híven mutatják, hogy az inaktívak csoportjába tartózók 58 százaléka kapott nyugdíjat, sokszor előrehozott öregségi vagy rokkantsági nyugdíj formájában, míg további 14 százalékuk vett igénybe gyermekgondozási ellátást. Az évezred elejétől az amúgy is kedvezőtlen munkaerőpiaci helyzetet csak tovább rontotta a gazdaság egészét jellemző szerkezeti átalakulás. Főként a tömegtermelést végző vállalkozások termelésüket más országokba helyezték át, miközben a maguk után hagyott munkavállalókat az európai viszonylatban is alacsony jövedelmet adó szolgáltatási szektor csak részben volt képes felszívni.A százalékok nyelvénA magyar hatóság céljai csak az elvekben kapcsolódnak az Európai foglalkoztatási stratégia Lisszabonban meghatározott céljaihoz, számai jelenlegi lemaradásunk miatt sokkal kisebbek. Míg Európában 2005-ig a 67 százalékos, 2010-ig a 70 százalékos foglalkoztatási szint elérését tették a tagállamok számára kötelezővé, Magyarországon – bár nem kevésbé ambiciózus módon – 2006-ra a munkaképesek 59 százalékát akarják a foglalkoztatottak között tudni, 2010-re pedig 63 százalékukat. Ötletszegény javaslat kihívásokkal Az EU előírása nyomán nyáron megszülető Nemzeti Foglalkoztatási Akcióterv éppen ezekre a problémákra keresi a választ. A 2006-ig terjedő kétéves periódust felölelő javaslat három irányvonalra épül, így a teljes foglalkoztatás megközelítése, a munka minőségének és termelékenységének javítása, illetve a munkaerőpiacról kiszakadók társadalmi befogadásának erősítése. A 70 oldalas tervezet részletesen felvázolja az adott részterületek problémáit, és gyakorlati mélységig megy el a válaszlépések meghatározásában, miközben felhívja a figyelmet a megvalósítás veszélyeire. Bár a munka komoly erénye a jó elemzés, a válaszlépésekben nem merészkedik túl a már meglevő és helyenként működő tevékenységek hatékonyabbá tételén, illetve bővítésén. De ugyan mitől lennének a jövőben működőképesebbek az eddig szerény eredményt hozó eszközök? Mindamellett az akcióterv számos olyan elemet is tartalmaz, amely nem csupán szakpolitikai megoldást takar, hanem a gazdaságpolitika eszközeit veszi igénybe a foglalkoztatottság javításához. Így fontos eleme például a munka vonzóbbá tétele a bérek javításával és az adóterhek csökkentésével, mint ahogy a munkaerő rugalmasabbá tétele is a közlekedési infrastruktúra fejlesztésével. Bár értékelendő a tárca felismerése, hogy a gazdaság állapotának javítása nélkül vajmi kevés az esély a jobb és jobb foglalkoztatásra, mégis az általános gazdaságpolitikai tényezők között a munkaerőpiac csak az egyik szempont, és ki tudja, a szó meddig hallatszik el. A Foglalkoztatási és Munkaügyi Minisztérium a munkanélküliség kezelésében és az inaktívak bevonzásában a „szolgáltató hatóság" elvét, tehát az aktív eszközöket próbálja a programban erősíteni. A 90-es évek elején létrejött Állami Foglalkoztatási Szolgálat (ÁFSZ) intézményrendszerére alapozva, személyekre szabott cselekvési tervek alapján kívánna az álláskereséshez segítséget nyújtani, lehetőleg minden munkanélkülinek valamilyen újrakezdési lehetőséget nyújtani. A most bevezetett indikátorok szerint ugyanis – bár a szolgálat már több mint tíz éves pályafutást tudhat maga mögött – a megelőzésben nagy a lemaradás. 2003-ban még igen távol álltak attól, hogy akár 6 vagy 12 hónapon belül minden hozzájuk fordulónak segítséget tudjanak nyújtani a tartós munkanélküliség elkerülése érdekében. A két különösen érzékeny korosztály, a pályakezdő fiatalok és az idősebbek nagyjából 20, illetve 15 százaléka maradt - képzés, átképzés, munkatapasztalat-szerzés vagy munkalehetőség formájában jelentkező - segítségnyújtás híján. Vak tyúk is talál szemet?A gazdasági szerkezetváltás negatív hatásait kivédendő, a tárca továbbfejleszti munkaerő-piaci előrejelzéseinek rendszerét. Erre a lépésre a szakértők szerint már égetően nagy szükség van, a fejlesztés az akcióprogram alapján mégis csak a rövidebb távú előrejelzéseket foglalja magába. A vészharangot kongatók szerint azonban a munkaerőpiac egyik legnagyobb problémája önmagán kívül, az oktatásban keresendő. A máig nem létező hosszú távú, akár tízéves előrejelzés nélkül ismét újratermeli magát a strukturális munkanélküliség, amelynél már a munkaadóknak kellene az új munkaerő, mégsem találnak igényeiknek közel megfelelő tudású alkalmazottat. Az oktatás hozzáigazítása a többéves előrejelzés nélkül pedig inkább vaktában találgatásnak nevezhető, mint megfontolt tervezésnek. Középpontba kerülni Az állásközvetítésben is van mit javítani a szolgálatok munkáján. Bár az ÁFSZ viszonylag sikeresen elégítette ki a tömegesen jelentkező képzetlen, illetve betanítható munkaerő iránti igényeket, mégis nehezen reagált az egyedi igényekre, és még kevésbé volt képes kezdeményező szerepet vállalni az igények feltárásában. Mindemellett az is nehezítette a dolgát, hogy a munkaadók sem bombázták munkaerőigényeikkel hivatalt. Pedig egy-két európai országhoz hasonló modellt alapul véve könnyen lehetne ez a szervezet az általános álláskeresés fő forrása is, nemcsak a nehéz helyzetbe kerülők számára nyújtva szolgáltatásaikat. Az elmozdulás az inaktív lakosság felé talán ennek első lépcsője lehet, de mindenképpen üdvözlendő. Mindaddig azonban, amíg a munkaerőpiaci politikára költött GDP-arányos összegek Magyarországon jóval elmaradnak a nemzetközi tekintetben elvárható mértéktől, kevés tere lesz a minisztériumnak megvalósítani még viszonylag földhöz ragadtabb álmait is. Európában évente a GDP 0,66 százalékát egy az egyben aktív munkaerő-piaci programokra fordítják, Magyarországon ennek mindössze kétharmadát, azaz a GDP 0,48 százalékát költik ilyen célra (miközben az egy főre jutó GDP is nálunk alacsonyabb.)