Ráférne a szabályozás a színész szakmára - interjú Nemcsák Károllyal

- Tavaly augusztusban vette át a József Attila színház irányítását. Nem hálás szerep olyan színházigazgatónak lenni, aki azonnal elbocsátással kezdi a munkáját. Hogyan értékeli az évad végével az eltelt időszakot?

- Szeretném elmondani, hogy nem én bocsátottam el embereket, egy helyzetet kellett megoldanom. Az akkori ügyvezető igazgató megváltoztatta a pályázatban szereplő feltételeket azzal, hogy leszerződtetett embereket. Ezt a helyzetet próbálta a főváros visszaállítani arra az állapotra, ami a kiírásban szerepelt. Ez természetesen sok nehézségbe ütközött. Sajnos az energiám nagy része az első időkben erre ment el, aminek viszont nagyon örülök, hogy olyan struktúrát tudtunk kialakítani abból a kevés állami támogatásból, ami a rendelkezésünkre állt, hogy meg tudtuk oldani az első fél évad és az év utolsó felének gazdasági részét, miközben októbertől előadásaink, rendezvényeink voltak. Büszke vagyok arra, hogy ez a csapat, amely most a hátterét biztosítja a működésnek, összekovácsolódott és gazdaságosan megoldotta a 2011-es évet.

- Több százmilliós hiánnyal örökölte meg a teátrumot. Sikerült konszolidálni az anyagi helyzetüket? Milyen intézkedéseket hoztak ennek érdekében?

- A nagymértékű adósságot az előző ügyvezető okozta azzal, hogy olyan szerződéseket kötött, amelyekre nem volt fedezet. Az előtte lévő vezetés hiányát gyakorlatilag ő még megduplázta. A Fővárosi Közgyűlés a színház rendelkezésére bocsátotta ezt az összeget. A dolgozók pedig nem lettek kirúgva, utcára téve, hanem a törvényes keretek között mindenki megkapta a juttatását, nem is kevés végkielégítést. Volt, akit egy egész évre vonatkoztatva kellett kifizetni, mert ennyi időre szólt a szerződése. Színészkollégáimnak még arra is volt lehetősége, hogy ugyanide visszaszerződjenek vállalkozóként és játsszák tovább azokat a darabokat, amelyekben eddig is szerepeltek, a többiek pedig elhelyezkedhettek máshol. Ezt a főváros tette rendbe, nekem az a pénz állt rendelkezésemre, ami a pályázati kiírásban szerepelt, ami egy szűkre szabott költségvetés. Arra volt pénz, hogy a háttérszemélyzetet, a gazdasági osztályt, a műszaki személyzetet, alkalmazottként leszerződtessem, minden mást a színház előadásaiból kell megteremtenünk.

- Hányan dolgoznak jelenleg a színházban és milyen formában?

- Közel ötven embert szerződtettem a programomhoz, őket alkalmazotti szerződéssel foglalkoztatjuk, de sok színész kötődik hozzánk, akik vállalkozóként dolgoznak. Én húsz éve vállalkozóként élem az életemet, és azt gondolom, nem attól függ egy társulati lét, hogy ki fizeti a járulékot. Kifizethetetlen, kitermelhetetlen, hogy minden után egy színház fizesse a járulékot, bizonyos helyzetben még igazságtalannak is tartom, hiszen a színészek mobilabbak, van lehetőségük elmenni máshová játszani. Miért egy végveszélyben lévő színháznak kelljen járulékot fizetni valaki után, aki máshol is dolgozik? Sok dolgunk van még a szakmán belül, hogy egyforma rendszert alakítsunk ki, ebben kellene aktívabbnak lennünk és összefognunk. Most többféle módon kötődik az ember egy színházhoz, van, aki még közalkalmazott, van, aki alkalmazott, vállalkozó, egyéni vállalkozó, bt-s. Valahogy úgy hozta az életem, hogy a kezdetek óta vállalkozóként dolgoztam, de attól még társulati tagnak éreztem magam ott, ha 2-3 feladatot adtak egy évben, de ha csak egyet adtak, akkor is.

- Mennyire viseli meg a szakmát, hogy a politika bele-beleszól a művészeti életbe, folyamatokba? Az Ön esetében is lehetett hallani politikai kinevezésről. Miért nem nézik jó szemmel itthon, ha egy művész felvállalja a politikai nézetét?

- Azt látom, hogy nem tudunk vitatkozni, hanem veszekszünk. Sokat gondolkodtam azon, miért történik így. Valószínű, hogy az egyik oldal erősebb médiával rendelkezik ez ügyben. Sokat nevettem magamban és bosszankodtam is egyben, milyen érdekes, hogy a bírálóim politikai hovatartozásról beszéltek, de egyiknek sem jutott eszébe, hogy elvégeztem ezt a főiskolát, ami akkor már egyetemi rangú volt, 31 éve a pályán vagyok, akkor volt egy Jászai-díjam, most már van egy Érdemes Művészi díjam is. Ez miért nem volt mérvadó? Miért gondolták, hogy egy díszlettervező, aki sokkal fiatalabb nálam, jobb választás? Azért, mert a jobboldal eszméit jobban magaménak érzem? Arról nem beszélve, hogy itt speciális helyzet alakult ki, tehát nem is csak művészileg kellett gondolkodni a pályázat kapcsán, hanem gazdaságilag is. A Fővárosi Közgyűlés gazdasági bizottsága úgy ítélte meg, hogy az én meglátásom nyugodtabb teret ad a működésnek. Az életemben mindig külön tudtam választani a munkát és a politikát.

Teljesen természetesnek, emberinek tartom, hogy nem vagyunk egyformák, és mást gondolunk bizonyos helyzetben, az lenne a rossz, ha egyen gondolataink lennének. Rólam elég régóta lehet tudni, amit a világról gondolok, nem vagyok párttag, de azokat az értékeket magaménak tudom. Miért baj ez? Ha megnézi ezeket a megnyilvánulásokat, az utóbbi választások és igazgatócserék eredményét, ha egy baloldali ember kerül ilyen pozícióba, nem szólalnak meg a médiák. Miért van ez? Csak a jobboldali szimpatizánsok alkalmatlanok egy-egy ilyen pozíció betöltésére? A színház vezetése nem politikai dolog bizonyos helyzetben. De még ha szimpatikusabb is voltam a fővárosnak, meg kellene adni a lehetőséget, hogy megmutassam, mit fogok ebből kihozni. Azzal, hogy idekerültem, nem lett könnyebb a munkám, nem adtak pluszjuttatást és a színházat sem hozták jobb helyzetbe.

- Ettől függetlenül megmaradt a színház közönsége? Mi jellemzi most a műsorstruktúrát, hogyan alakult át a repertoár?

- Nem csináltam 180 fokos fordulatot a műsorpolitikában. Az ízlésem, és a kollegáim ízlése határozza meg az évadunkat. Sok olyan törekvésünk volt, ami új közönséget szólított meg, több olyan programot indítottunk, ami eddig nem volt annyira erőteljesen jelen a József Attila Színházban. Kiemelten szeretnék foglalkozni a fiatalokkal, nemcsak a gyerek közönséggel, hanem azzal a tinédzser korú közönséggel, aki már kinőtte a gyerekdarabokat, de még nem tudja, milyen felnőtt előadást nézzen meg. A környező kerületek iskolaigazgatóival, művelődésszervezőivel kapcsolatba kerültünk, több fórumot szerveztünk nekik, hogy megtudjuk, mi az, amit ők is szeretnének, és ezt egyeztettük a programjainkkal. Ennek eredménye lett az ifjúsági bérletsorozat, amit a 12-18 éves korosztálynak ajánlunk elsősorban, és egy zenés ifjúsági bérletsorozatot is elindítottunk. Azon kívül új kezdeményezésünk, hogy a határon túli magyar színházaknak is helyet adjunk, nem fesztivál jelleggel, hanem az egész évadban, ezt jövőre is szeretnénk folytatni.

- Színházi pályája díszletező munkásként indult Miskolcon. Gondolta volna akkor, hogy egyszer színi direktor lesz? Szerepelt valaha a tervei között ez a pozíció?

- Sokáig nem fordult meg ilyen a fejemben, de elég mozgalmasan éltem az életemet, nem pusztán a színházzal, színészettel foglalkoztam. Szerveztem például egy színészek világjátéka sportrendezvényt, a feleségemmel öt éven keresztül próbáltuk kiszélesíteni, hogy tényleg világjáték legyen, sajnos anyagi okok miatt éppen akkor maradt abba, amikor igazából elindulhatott volna a sikerszéria. Azon kívül 13-14-dik éve működik a Turay Ida Színtársulat, amelyet a feleségem működtetett, de mellette tevőlegesen föl-fölbukkantam és a színész labdarúgó válogatott ügyes-bajos dolgait is intézem. Hosszú évek óta napi feladatom, hogy utánamenjek a szponzoroknak, megteremtsem egy csapat működésének a biztonságát.

Igazából azért pályáztam az igazgatói posztra, mert azt gondoltam, olyan programot tudok megvalósítani, amivel ezt a végveszélybe hozott színházat tovább lehet működtetni. Minden erőnkkel azon kellene lenni, hogy azokat az értékeket, amelyeket egy-egy ilyen intézmény hosszú éveken keresztül megteremtett, és amiért megdolgozott, tovább tudjuk vinni. Nehéz időszakon vagyunk túl, de most stabil lábakon állunk, és bízom benne, hogy ezzel a csapattal meg tudjuk teremteni a biztonságunkat a következő évekre is.

- Testhez álló feladat gazdasági döntéseket hozni? Mennyire tudja összeegyeztetni a szakmai és a gazdasági szempontokat, hiszen ezek sokszor ellentétes érdekeket jelentenek?

- Az igazgatói feladat nem pusztán arról szól, hogy mindent nekem kell megcsinálnom. Az a legfontosabb, hogy minden posztra megfelelő embert találjak, hogy olyan emberek működtessék a gazdasági vagy a műszaki osztályt, akik ebben profik. Nyilván rajtam van a nagyobb felelősség, de ők óriási segítséget jelentenek. Sok új dolog jött az életembe, picit hivatalnok lettem, de szerencsére kevés adminisztrációs gondunk van. Nemcsak a magam, hanem egy színház problémáival is szembesülnöm kell naponta, amibe beletartozik a telefonszámlától kezdve a fűtésen át a világításig minden, és természetesen beletartoznak az emberi gondok, amiket ugyanúgy kezelni kell. Több a dolgom, intenzívebben élem az életemet, és persze van, amit élvezek, és van, ami feszültté tesz.

- Mint például?

- Nehezen viselem a felesleges problémát. Amit egyszerűebben is meg lehetne oldani, hatezer oldalról körbejárjuk és nem történik semmi. Gyakorlatias ember vagyok, tehát az ötleteket csak akkor szeretem, ha azt valaki végigviszi, és a megvalósítást tárja elém. A helyben járást, az álproblematikát nehezen viselem.

- A Budapesti Kamaraszínház nem volt olyan szerencsés, mint az Önöké, támogatások híján sajnálatos módon megszűnt. Egyre kevesebb forrás jut a teátrumok működtetésére, egyre szűkösebbek az elhelyezkedési lehetőségek. Hogyan látja a szakma helyzetét?

- Jó pár dologgal bajom van. Például azzal, hogy a szakmaiatlanság eluralkodott az elektronikus médiában, sok olyan ember űzheti ezt a szakmát, akinek nem lenne szabad ott lennie. Sok olyan műsor készül, amibe színészeket és profikat hívnak meg azért, hogy dilettánsokat legalizáljanak. De nem szabad összetéveszteni a színészt a celebbel. Tartalom nélküli, tiszavirág életű dolog ez, és nem gondolnak bele a tragikus végkifejletbe. Azok, akiket giga és megasztárnak nevez el a média, elveszik a helyet azoktól, akiknek ez a szakmája.

Egy valóságshow-ban szereplő azt gondolja, hogy művelheti ezt a szakmát, egy OKJ-s vagy más képzéssel pályára kerülnek, közben elveszik azoktól az életteret, akik erre tették fel az életüket, családot tartanak fent, hivatásszerűen űzik ezt, és bizonyos helyzetben olyan dolgokat is felvállalnak, amely nem az anyagiakról szól. Sok ellentmondás van, amit megoldatlannak látok, és amit szabályozni kellene. Ebben sokkal erőteljesebben kellene azoknak a színészkollegáimnak és művészembereknek részt venni, akik potenciálisan tudnak tenni a szakmánkért. Több Gobbi Hildára és Pécsi Ildikóra van szükségünk. Másrészről nem készülnek tévéjátékok, és ezekben a sorozatokban már nehéz eldönteni, hogy ki a színész, ki a celeb, akit az utcáról odahívnak, mert gazdaságilag jobban megéri.

- Milyen lehetőségek várnak az utánpótlásra, a fiatal színészekre? Jelenleg nincs a szakmában egy életpályamodell, miközben a korhatár előtti öregségi nyugdíjak, ezen belül a művésznyugdíjak idén januártól megszűntek.

- Borzasztó a helyzet, de nem csak nálunk. Elindult egy rossz folyamat, és nincs szabályozás. Meg kellene nézni, hogyan működik ez a rendszer Franciaországban, Angliában. Korábban szakszervezeti aktivista voltam, hosszú évekig dolgoztam a színházi dolgozók elnökségében és próbáltunk megoldásokat keresni, és úgy látom, kormányzati elhatározás szükséges ahhoz, hogy rendet lehessen tenni. Meggyőződésem, kemény szűrőt kellene alkalmazni, hogy ki gyakorolhassa ezt a szakmát. Sajnos, nincs törekvés erre, és ez sok embert rossz helyzetbe hoz.

- A szervezetek életében az egyik legnagyobb kihívás, hogy a legalkalmasabb munkatársakat megtalálják. Hogyan zajlik egy színész kiválasztása?

- Egy darab színpadra állításánál sok szakember működik közre. Egy-egy szereposztásnál a rendező és a színház igazgatója átbeszéli ezeket a helyzeteket. Egymás nélkül nem tudunk létezni. Arra törekszik az ember, hogy sikeres előadás legyen, ebből a szempontból több mindent mérlegel, ki az, aki a látókörében van, ki kötődik jobban a színházhoz. Egy jól működő teátrumban egy kialakult csapatnál úgy választ szereplőt, hogy megnézi, van-e a társulatban olyan, aki az előadásaikban közreműködik, akkor járunk jól, ha bennük gondolkodunk. Kihagyhatatlan, hogy személyre szabott legyen a szereposztás, nem is történhet másként. Számít a kor, a habitus. Ez közös kiválasztás, közös munka.

- A motiváció általában nehézséget jelent a vállalatvezetőknek. Hogyan lehet jó együttműködésre, jó teljesítményre ösztönözni egy társulatot?

- Az életünket elsősorban a gazdasági helyzetünk határozza meg, minden ebből indul ki. Abból az összegből gazdálkodtunk, ami a rendelkezésünkre állt, és azt érzékeltem, hogy megnőtt a szellemi kapacitásunk. Hatalmas tartalékokat tudtunk megmozgatni magunkban, azt láttam, hogy a nehéz helyzet nagyon konstruktívvá tudja tenni az embert. Természetesen a vezetésnek ki kell találni, hogyan motiválja a dolgozóit és a színészeit. Picit rányomja az életünkre a bélyegét az anyagiasság és az anyagiatlanság. Szerintem sok esetben átsegít bennünket, ha az értékeinket és azt az erőt, amit belefektetünk egy-egy munkába, elismerjük és értékeljük. Lehet, hogy nem tudjuk pénzzel, de ha egymásra kiemelten figyelünk, az sok jó dolgot szül. Borzasztó boldog volt mindenki, hogy egy problematikus helyzetet meg tudtunk oldani, és nem elsősorban a pénz számított.

- Működik a nyitott ajtó politika? Odamehetnek Önhöz a színészek az ötleteikkel, javaslataikkal?

- Igen, sőt biztatom is a kollegáimat, hogy bombázzanak engem. Azt nem szeretem, ha nincs körülöttünk gondolat és nem akarunk valamit, de ez nem jellemző ránk. Nyitott vagyok arra, hogy ha valakinek problémája van, azt megossza velem. Próbálom úgy alakítani, hogy a munkámat az jellemezze, hogy bátran lehet véleményt nyilvánítani. Természetesen, mérlegelni kell az előzményeket, hogy egy helyzetnek mi az oka, hogyan lehet megoldani, de nem hiszem, hogy elefántcsonttoronyban ülnék és megmondanám, mit kell csinálni, és azt, ha jó ötlet, ha nem, akkor is végigvinném.

- Direktorként milyen konfliktusokkal találkozik a színházban, amelyeket meg kell oldania?

- Rengeteg konfliktus van. De elmondok egy példát, ami szerintem a legeklatánsabb. Mindig nevettem magamban, amikor szakszervezeti elnökségi tag voltam és ültem a megbeszéléseken. Soha nem értettem, hogy az igazgató és a szakszervezet között milyen ellentét lehet. Úgyhogy az egyik ügyes-bajos dolgom az volt, hogy megkértem a társulatot, alapítsanak szakszervezetet, és gondjaikat, bajaikat, beszéljék meg, legyenek egységesek, és bármilyen problémát látnak, azt oldjuk meg. Azt hiszem, az elfojtott dolgok, úgyis kibuknak egy idő után, de nagyon sok kárt okoznak, ha nem kezeljük őket időben.

- Van olyan vezetői terület, amelyben fejlődni szeretne?

- Az elejétől a végéig. Nincs olyan terület, ahol megnyugodhatnék, és ülnöm kellene a babérjaimon, mondván, hogy kész vagyok. Nem. Naponta jönnek az új dolgok, naponta kell az embernek bizonyos helyzetben megújulni és problémákat kezelni.

- Milyen tervei vannak a következő évadra? Mi az, amit mindenképpen szeretne megvalósítani?

- Az a fajta ember vagyok, aki a napi problémákat próbálja megoldani. Természetesen vannak terveim, de a napi dolgom a színház. Nincs ötéves terv, talán csak annyiban, hogy működjön a színház 5-10 év múlva is. Nincsenek szerepálmaim, mert azt gondoltam, nem nehezítem meg a dolgomat ezzel. Hál' Istenek sokat játszottam, és mindig az adott koromhoz mérten kaptam a feladataimat. Nem szeretem a legeket, örülnék, ha egészségesen, hosszú ideig tudnám élni az életem, a fiaim jól tanulnának, sportolnának, a színház jól működne, ilyen terveim vannak. Szeretném napi szinten megélni az örömöket. Annak örülnék, ha a pici örömöket, sikereket össze tudnánk rakni, ami aztán egy egész intézménynek a nagy sikere lenne. Részdolgokban már vannak olyan eredményeink, amelyekre büszkék lehetünk, és bízom benne, hogy jól tudjuk továbbvinni a színházat.