Magyarország: gyenge állásvédelem, nagyfokú rugalmasság

A magyar munkaerőpiacra most belépő munkáltatónak viszonylag kevés korláttal kell számolnia. A munkaerőpiaci intézmények rangsorolásán vagy osztályozásán alapuló nemzetközi összehasonlító kutatások a magyar szabályozást meglehetősen rugalmasnak mutatják, a legkevésbé korlátozónak a korábbi szovjet érdekszférában. Továbbá, mint arra jelen tanulmány is több helyen felhívja a figyelmet, a mindennapi gyakorlat számos területen kevésbé szabályozott mint azt a Munka Törvénykönyve vagy a Foglalkoztatási Törvény olvasói gondolnák. A határozatlan időre szóló szerződések költségmentesen felbonthatók a munkaviszony korai szakaszában, és ugyanez vonatkozik a határozott idejűekre a lejárat időpontjában. Az új belépőkkel kötött szerződések viszonylag magas arányban rövid időre szólnak és/vagy lehetővé teszik a munkaviszony költségmentes felbontását a munkaviszony korai szakaszában. A vállalatok megtalálják a módját, hogy csökkentsék az elbocsátások pénzügyi költségeit, végül is (abban a körben melyre nézve rendelkezünk megfigyelésekkel) az állásvesztők igen kis része kap végkielégítést. A versenyszférában a munkahelyek védelme nem tekinthető erősnek, elsősorban a tömeges elbocsátások során követendő eljárási szabályok, a tisztességtelen elbocsátás elleni bírósági védelem, valamint egyes hátrányos helyzetű csoportok kiemelt kezelése formájában valósul meg. A béreket alapvetően vállalati szinten határozzák meg, inkább informális mint formalizált kollektív alku keretében. A minimálbér még az emelések után is alacsonyabb az átlagbérhez viszonyítva, mint Nyugat-Európában. A munkaidő szabályozása liberális (a teljes idős foglalkoztatás dominanciájáért a szabályozáson kívüli okok felelősek). A munkanélküli támogatási rendszer ma már nem tekinthető nagyvonalúnak, eléggé szűkmarkú ahhoz, hogy súlyos ellenösztönző hatásokkal ne kelljen számolni.

A bérrugalmasságra, a keresleti rugalmasságra, az alkalmazkodási költségekre és a munkahely- és munkaerő-mobilitásra vonatkozó adatok és kutatási eredmények nem kérdőjelezik meg az intézmények áttekintéséből levonható következtetéseket. A bérek reagálnak a piaci feltételek változására. A munkaerő-kereslet bérrugalmassága csökkent ugyan, de nem tekinthető alacsonynak európai összehasonlításban. Az alkalmazkodási költségek viszonylag alacsonyak. A munkaerő és a munkahely mobilitás kismértékben csökkent, de szintje nem tekinthető aggodalomra okot adóan alacsonynak. A kutatási eredmények nem utalnak arra, hogy a munkanélküli segélyek számottevő mértékben fékeznék az elhelyezkedést, eltekintve egyfajta 'kiváró magatartástól', melyet azonban rugalmasnak tekintett munkaerőpiacokon, a legszigorúbb segélyrendszerekben is megfigyeltek már.

Az áttekintett adatok mindazonáltal nem zárják ki, hogy néhány intézmény fékezi a gazdaság alkalmazkodóképességét, sőt, egyes esetekben a versenyfeltételek torzulására utalnak. Sem a végkielégítések, sem a szerződési formák esetében nem tudtuk megragadni ezek mobilitást fékező erejét, csupán a szelekciós hatásokat is magában hordozó végeredményről állnak rendelkezésre adatok. Abból, hogy egyes erősen koncentrált és egyben erős szakszervezetekkel rendelkező ágazatokban magasak a bérek és alacsony a munkaerő forgalom, piaci járadékok létezésére következtethetünk. A tanulmány csupán az említés szintjén foglakozik a költségvetési szektorral, ahol a munkahelyek védelme az átlagosnál sokkal erősebb és a bérhierarchia is merev.

Ennek ellenére állítható, hogy a magyar munkaerőpiac inkább a gyenge állásvédelem és a nagyfokú rugalmasság végletéhez áll közelebb mint az ellenkezőjéhez. Tekintve, hogy a munkanélkülivé válás esélye viszonylag alacsony, nem tűnik indokoltnak az állások erőteljesebb védelme a rugalmasság feláldozása árán. A rugalmasságot fokozó intézkedések még kevésbé látszanak hasznosnak és időszerűnek. A jó foglalkoztatáspolitikának véleményünk szerint két erényt kell felmutatnia: egyfelől türelmet, másfelől a támogatások, illetve korlátozások megfelelő célzását.

A nem foglalkoztatottak sajátos összetételét figyelembe véve arra számíthatunk, hogy a foglalkoztatási és participációs ráta beavatkozás nélkül is növekedni fog az előttünk álló években, gyorsabban, mint azt a demográfiai trendek alapján - és az öregségi nyugdíjkorhatár emelkedését is figyelembe véve - gondolnánk. Az inaktívak és munkanélküliek egy különösen nagy csoportja - melynek tagjai 1989-91-ben veszítették el az állásukat és azóta sem dolgoztak - ugyanis fokozatosan kiöregszik a munkavállalási korból.

A foglalkoztatáspolitika akkor lehet hatásos, ha a legsúlyosabb problémát: a munkavállalási korúak tartós (gyakran végeleges) inaktivitását veszi célba, és azokat az intézményeket veszi górcső alá, amelyek támogatják a munkaerőpiacról való kivonulást. Magyarország participációs rátája a legalacsonyabbak közé tartozik (a férfiak aktivitási rátája pedig a legalacsonyabb) az egész OECD-ben, ezen belül Európában. Ez aggasztó tény, melyet tovább súlyosbítanak az erős földrajzi, illetve iskolázottság szerinti egyenlőtlenségek.

A munkavállalási korú inaktivitás problémája több területen igényel cselekvést. Először, a keresési intenzitás növelése elősegíthető azzal, ha nagyobb teret kapnak a munkanélkülieknek szóló támogatások a piacról való kivonulást támogató intézményekkel (korhatár előtti nyugdíjazás, gyes) szemben. Kívánatos az aktívan állást keresők támogatása a munkát nem keresők szubvencioná lásával szemben, ami a munkanélküli ellátás mainál sokkal hatékonyabb ellenőrzését és célra irányítását tételezi fel. Végül, de nem utolsó sorban, fontos lenne mélyebben érteni az inaktivitás motívumait - az e téren keletkezett egyenlőtlenségek mérséklése sokkal fontosabbnak tűnik a szerzők szerint, mint hogy Magyarország megerősítse vezető helyét a kelet-európai "rugalmassági versenyben".

Nem valószínű, hogy a fent körvonalazott lépések komoly munkahelyteremtő hatással járnak rövid vagy közepes távon. A munkavállalási korú nem foglalkoztatottak igen nagy része viszonylag idős és/vagy nagyon régen hagyta el a munkaerőpiacot. Míg közülük csak kevesen fognak visszatérni a piacra, másokat az alacsony képzettség, a magas utazási költség vagy éppen a származásuk gátol a belépésben - olyan problémák, melyek összehangolt oktatáspolitikai, infrastruktúra-fejlesztési és anti-diszkriminációs politikával enyhíthetők. A szűk értelemben vett munkaerőpiaci szabályozás nem fogja akadályozni, hogy ezek az akciók sikerre vezessenek.