Tartós munkanélküliségből szükségállásba?

Ezt lehet feloldani azzal, ha valóban feladatként kezeljük az álláskeresést, és „félretesszük” a lelkünket ilyenkor, szinte robotpilóta üzemmódban dolgozunk az új álláson. Erre olyan emberek is képesek, akik azt állítják magukról, hogy nem azok. Ahhoz, hogy az álláskeresés rutinná váljon, tárgyi tudásra van szükség, tudni kell, mire válaszoljon az álláshirdetésben leírtakból, milyen állást keressen egyáltalán. Ez nem érzelmi kérdés, simán tanulható, mint az egyszeregy. Az ehhez szükséges hozzáállás megszerzése - és fenntartása - sokkal nehezebb.

Hónapokig kell dolgozni eredmény nélkül, mégis kitartóan, ez tényleg lélekromboló. Ráadásul sokszor nem ismerik fel, mi is az igazi probléma az álláskeresésükkel, miért is sikertelen. Hozzám már sokan érkeznek úgy, hogy megjártak pár tanácsadót, és mégis teljesen tanácstalanok az álláskeresésükkel kapcsolatban. Az ilyen álláskeresők a tanácsadás után átírták a CV-t, specifikusan jelentkeznek állásokra, és semmi eredmény. Ezeket ráadásul szerintem is jól csinálták, tehát a tanácsadókkal sem fogtak mellé, és még sincs eredmény.

A pénzük fogy, az önbecsülésük romokban, ezért egyre kétségbeesettebbek. A „hiba” viszont itt már látható: nekik már nem az a problémájuk elsősorban, hogy nincs állásuk, hanem az, hogy anyagiakban és önbecsülésükben (hitükben) szenvedtek el komoly károkat. Ezeket kell helyretenni - például egy bármilyen állás találásával.

Volt régebben egy olyan mentoráltam, aki majd' két év keresgélés után már nem is hitte, hogy kaphat állást, lelkesedés híján már a kellő munkát sem tette bele egy-egy álláspályázatba, belefásult. Ebben az állapotban írt nekem. Kialakította már előttem a specifikus CV-t, a szakmai életútjának megfelelő álláskeresési stratégiát, de szerencsére őszinte volt velem, és elmondta, hogy anyagiak híján már nem tudja a szükséges lépéseket végigcsinálni. Úgy nem érnek semmit a szuper stratégiák, álláspályázati anyagok, ha nincs pénze állásinterjúra menni. Low-cost módban keresgéltünk tovább, lejjebb adva az igényeket, hogy legyen végre valamilyen bevétele. Mert ez volt a legfontosabb - és az ezzel együtt érkező változás.

Meg is érkezett egy valamilyen állásajánlat, legalább szakmai, de kétségkívül alacsonyabb szintű, mint amit álláskeresőnk keresett. És mit tanácsolt neki az ismerősi köre, ahol még hivatásos HR-es is fellelhető volt? Hogy ne vállalja el, mert ez nem jó neki, mert alacsonyabb szintű, kevesebbet keresne, mint a régi állásában (de többet, mint a jelenlegi 0 Ft, ugye?), és mert jaj, mit tesz a karrierjével, önbecsülésével, ha elvállal egy ilyet, milyen rossz lesz neki. Ezeket az alkalmi tanácsadókat nem is értettem igazán: nem ők álltak ott 0 Ft-tal, reménytelenül, hajléktalansággal fenyegetve, nem ők vergődtek volna tovább a bizonytalanságban. Nyilván az elfogultság okozta mindezt, ők az ismerősük vágyait akarták támogatni, a realitás felett elsiklottak. Illetve szigorúan szerintem a kimondatlan, talán saját magukban sem tudatosult félelem mondatta ezt velük. A vezető beosztású ismerősből (aki ugyan régóta munkanélküli) egy egyszerű beosztott lenne, így az ő kapcsolati tőkéjük értéke is csökken. Sőt, szembesülhetnek azzal is, hogy velük is megtörténhet mindez. Egyszer akár egy alacsonyabb pozíció elvállalására kényszerülnek. Ezek pedig nyilván nem azok az „érvek”, amit álláskeresőnknek figyelembe kell venni (vö. „mindenkinek a maga baja”)

Én azt tanácsoltam: ez egy lehetőség, több, mint a semmi, lépjen egyet előre. Az önbecsülése pont a munkanélküliséggel lett oda, íme itt egy munka, valakinek az ő tudása kell, még akkor is, ha alacsonyabb szinten. Pénz is lesz belőle hamarosan, 1 hónap múlva, ami belátható idő, eddig jövőkép még egy hónapra előre sem volt, sőt remény sem volt rá. Mindkét probléma elkezdene megoldódni rövidtávon, miért is nem jó ez? B terv, hogy ezt a lehetőséget futni hagyja, és vergődik tovább úgy, ahogy eddig is tette - pedig annak az eredményét már ismerjük. Lesznek még nagyon hasznos tanácsaim nekem is, hogyan pályázzon egy-egy álomállásra, segítem is szívesen, ahogy eddig, de nincs mire várni. Elvállalta tehát, és ahogy várható volt, szenvedett benne, de kitartóan és lelkiismeretesen dolgozott, mellette továbbra is kereste az álomállást. Még próbaidőben bejött egy másik, ezúttal neki is tetsző lehetőség - bár közel sem álomállás, mégis még egy lépcső feljebb. Végig helyt kellett állnia az állásinterjú-sorozaton, de a hosszú munkanélküliséget már nem kellett megmagyarázni, hiszen állásból keresett állást. a motivációja érthető volt a leendő munkáltató számára is. Többre képes, mint amilyen munkát most végez, ezért akarja ezt az állást, mert ebben több a szakmai lehetőség. Őszinte, érthető indok. Ez a két tényező önmagában sikeressé tette az interjúit. Megkapta az állást, évek óta dolgozik ott, és mert még egy lépcsőt léphetett házon belül feljebb, elégedett is, kezdi érezni, hogy a helyén van.

Összefoglalva, mi is történt? 1. Megkapott egy állást, és ezzel elhitte, hogy újra kaphat állást. 2. Lett jövedelme. 3. A két stresszforrástól megszabadulva egy jobb lehetőséget meg tudott fogni, mert nem szorongva, egzisztenciájáért aggódva tárgyalt állásinterjún.

Sok hasonló történetben segítettem, és állandó tanulság, hogy aki épp ilyen módon kapaszkodik visszafelé a korábbi életszínvonalához, még egy kihívással néz szembe: türelmesnek kell lennie. Nem biztos, hogy pár hónap múlva jön jobb lehetőség (eddig sem jött, ugye), nem biztos, hogy a bármilyen állásban minden igyekezete ellenére meg tud maradni, vagy onnan továbblépni házon belül. Azt is érdemes tudni, hogy amennyi ideig keresgélt hiába, annak kb. a duplája lesz az az idő, amíg visszaér korábbi életszínvonalához.

Jobangel
HR Blog