Így zajlik a szervezeti evolúció a szemünk előtt

Nem kell hozzá mély szakterületi tudás vagy végzettség, mindössze egy csöppnyi természettudományos érdeklődés, és máris feltűnhet, hála a közössági média célzott mesterkedéseinek, hogy gólyáink egyre korábban térnek vissza a tél szálláshelyeikről a hazai költőhelyeikre (sőt, el sem indulnak onnan):

• A Suri névre keresztelt fehér gólya (általában az első hazatérőnk), 2018-ban és 2019-ben február 13-án, 2020-ban február 12-én, 2021-ben pedig már február 11-én elfoglalta vassurányi fészkét. 

• 2022-ben nagy (szak)sajtónyilvánosságot kapott, hogy – Surit messze megelőzve – már január 24-én megtért az első gólyánk a Somogy megyei Vörsre. A gólyahír azonban kacsának bizonyult, legalábbis abban az értelemben, hogy a Kele néven emlegetett madár valójában nem teleléséből tért vissza, hanem valahol a környéken tölthette a hűvösebb hónapokat, azaz előző augusztusban el sem indult vándorútjára. 

• A Január nevű fehér gólya – nem tudni, hogy születési rendellenesség, sérülés vagy egyéb más ok miatt – a téli hónapokat rendszeresen az Ipoly-völgyben töltötte. Felbukkanását először 2014-ban jelezték, de sem akkor, sem később nem vonult el Magyarországról. Szegény pára 2017-ben repült át az árnyékvilágba.

• Gerzsont 2023. szeptemberében észlelték először, ahogy a tiszalöki Kis-Tisza Ökocentrum területén “didereg”. A gólyának, amely vélhetőleg a szárnya deformáltsága miatt nem kelhetett útra, volt egy állandó gondviselője Jágerné Ica néni személyében, de a helyi horgászok is igyekeztek gondoskodni róla.

• Egyébként, a legrégebben – már 2007-től – hazánk területén áttelelő gólyánk, Kikelet, áramütés következtében szerzett sérülései miatt nem repült annak idején délre. Az első telet a Hortobágyi Nemzeti Park területén töltötte, ahol repatriálták, majd szabadon engedték. Kikelet azóta több helyen megfordult a Hortobágy és a Hajdúság környékén, de Afrikát már soha nem vette célba – áttelelő lett belőle (Balmazújváros, Kónya és Hortobágy környékén telel, 2011-2014 között állítólag egy Katika nevű hölgy etette Balmazújvárosban). Kikelet az idén, már január 24-én megjelent a Hortobágy településen hagyott fészkénél, és azt rendezgetve várja vonuló párjának visszaérkezését, és az ezzel járó családalapítást...

Megfigyelések szerint, az elmúlt tíz évben az áttelelő fehér gólyák száma jócskán gyarapodott (de számosságát tekintve azért elenyésző maradt!), az eddigi rekord 28 példány volt 2013-2014 telén. Ezek a madarak, kettő kivételével, mind fiatal példányok voltak, ennek ellenére az ornitológusok általános véleménye szerint, az a vándormadár – beleértve természetesen a fehér gólyákat is –, amely itt(hon) telel, az egyáltalán nem tudatos stratégia, vagy darwini evolucionista, hanem csak ’hibás’. Nem nem-akar, hanem nem-tud vonulni. Ilyen, mármint az el-nem-menetel, természetesen korábban – a globális felmelegedés előtti időkben – is előfordult, de akkoriban, amikor novemberben már tartósan hó volt, akár mínusz 10, mínusz 20 fok is lehetett hetekig, a Duna is félig vagy egészen befagyott, az itthon maradó vándormadaraknak, az élelemhiány miatt, esélyük sem volt életben maradni, vagyis a melegedő környezet egyszerűen csak „szerencsés” változás, egy környezeti túlélési esély (volt) a számukra.

Itt akár pontot is tehetnénk a természettudományos elmélkedés végére, ha egy, az ornitológiától szakmaidegen háeres-szervezetfejlesztő szemnek is már nem lenne feltűnő, hogy mintha egyre gyakoribbak lennének az áttelelési/átnyaralási próbálkozások, és az utóbbi években nem tűnne fel egyre több vonuló madárfaj 

bátor?

úttörő?

vakmerő?

innovatív?

önfejű?

önfeláldozó?

lusta?

vagy egyszerűen csak gyakrabban megsérülő, megbetegedő, ’hibás’ egyede a számára évszakidegen tájban, feszegetve az ősi viselkedési normák határait, a fáradságos és veszélyes, de ösztönösen begyakorlott vándorút helyett az ismeretlensége miatt kockázatos(abb) helybenmaradást választva, és ezt a viselkedési mintát (vagy ha úgy tetszik túlélési stratégiát) adva tovább a fiókáinak is, mint például a házi rozsdafarkú, a cigánycsuk, a barátposzáta, vagy a darvak, a szürkegémek, a nagy kócsagok, valamint a fentebb már részletesebben is ismertetett fehér gólyák egy-egy, de növekvő számú, rizikó-vállaló példánya. 

Tízezer évvel ezelőtt, amikor tulajdonképpen indult a mostani globális felmelegedés – többé-kevésbé – természetesnek mondható változási folyamata, a jégkorszaki jég visszahúzódásával új lehetőségek nyíltak meg az afrikai és közel-keleti madárfajok számára, és egyes fajok akkortól kezdve kezdtek el alkalmazkodni az itteni telekhez. Más fajok alkalmazkodása – a téli, de melegedő viszonyokhoz – pedig a szemünk előtt, a jelen pillanatban is zajlik, amelyhez természetesen, az ember okozta mesterséges változások számukra kedvező hatásait is kihasználják, ahogy tette azt a búbos pacsirta, a balkáni gerle, a széncinege vagy épp a fekete rigó. Egy néhány évvel ezelőtti, nemzetközi kutatásból ki is derült, hogy például a gólyák, változtatva addigi ösztönös szokásaikon, „előszeretettel” maradnak a költőhelyeiken, mert a helyi szemétlerakónál a konyhai hulladékból – köszönhetően az emberi pazarlásnak – bőven tudnak szemezgetni, annak ellenére is, hogy ez a fajta táplálék akár még az életükbe is kerülhet.

De vannak azért még meglepőbb példák is: 

• 2023. szeptemberében a Somogy vármegyei Kaszón, legyengült, sérült, fiatal (2023. tavaszán született, és Bulgáriában gyűrűzött) fehér gólyát találtak. A bolgár madarászoktól kapott információk szerint az ifjú burgaszi gólya szeptember 13-án, a török határtól mintegy 120, Isztambultól 300 kilométerre lévő gyülekező helyéről – társaitól merőben eltérően – nem a kelet-, délkelet-európai gólyák szokásos afrikai vándorlási útvonala fele vette az irányt, hanem éppen ellenkező direkcióba kezdte meg vándorútját – egészen Magyarországig. Tekintettel arra, hogy ez a gólya kifejezetten és példa nélküli merész felfedező-kalandorként viselkedik, a Kolombusz nevet kapta…

• De a Kárpát-medencében csupán téli vendég gatyás ölyvek (Buteo lagopus) egyike is, 2022-2023 telét követően egyszerűen nem repült vissza eredeti északi élő- és költőhelyére a tundra-erdőstundrára, hanem Nagyhegyes és Nádudvar pusztáin maradt. A Hortobágyi Nemzeti Park természetvédelmi őrei folyamatosan figyelték a különös viselkedésű madarat, amelyet aztán azon a nyáron sajnálatos baleset is ért: elütötték és eltört a szárnya, de nem ez volt az oka a maradásának, hanem valami más…

Azonban a madarak viselkedésének változása még véletlenül sem véletlen, de nem is írható egyszerűen a globális felmelegedés, vagy az ember „jótékonykodás” számlájára! A környezet egyetlen organizmus számára sem – beleértve a gazdasági-társdalami élet szervezeteit is – statikus. Mikro- vagy makroszinten, rövid- vagy hosszútávon, de változik, és ahogy Charles Darwin megmondta volt: „nem a legerősebb szervezet lesz a túlélő, nem is a legintelligensebb, hanem az, amelyik a leginkább fogékony a változásra". És ez az orrunk előtt zajló evolúció, a rugalmas hozzáállás, az alkalmazkodási képesség gyakorlati alkalmazása az, amit a természettől, például a gólyáinktól is, mi robotoló, organizmusokat (szervezeteket) működtető emberek megtanulhatnánk. De nem tesszük.

A vállalataink, intézményeink, munkaközösségeink döntő többsége egy adott szituáció diktálta helyzetre építi fel statikusan a struktúráját (folyamatait, rendszereit, munkaköreit, koordinációs mechanizmusait) és foglalkoztatja abban, szintén igen kötött keretek között a munkavállalóit – gyakorlatilag teljesen kizárva az erőltetett gazdasági növekedésből, az operatív működésből és működtetésből, valamint a munkáltatásból a flexibilitást, a rugalmasságot, az alkalmazkodást, a kockázatvállalást – tulajdonképpen a szervezeti evolúciót. 

Válsághelyzetben aztán, amikor a statikusnak vélt környezet egy statikus szervezet számára követhetetlen gyorsasággal változik meg, jön a működési zavar. Így volt ez a 2007-2010-es gazdasági válság idején (alig több mint másfél évtizede!), és így volt ez a koronavírus tarolásakor világszerte, és így van ez most is a szomszédban zajló háború miatt felerősödő, vagy arra fogott gazdasági-inflációs-energia kríziskor is. De a gazdasági élet, a munkaerő-piac szereplői és érintettjei, nem tanulnak többmilliárd évnyi felhalmozott evolúciós tudásból, sem a vándormadaraink szemmel láthatóan változó viselkedéséből, de még csak a saját kríziseikből sem, csak gratulálnak egymásnak az adott válság eredményes leküzdéséhez, a korábbi statikus (és sikeresnek vélt) állapotba való szerencsés visszatéréshez, aztán egymás vállát veregetve, megnyugodva, elégedetten menetelnek tovább egy újabb krízis felé anélkül, hogy az ilyesfajta „ekonómiai télhez” legalább megpróbálnának egy hajszálnyit is, evolucionista módon alkalmazkodni, vagy minimum nyitottnak lenni az alkalmazkodásra, illetve, uram bocsá’ az arra történő felkészülésre. 

Mert „tél” volt, van, és lesz is, már csak az a kérdés, hogy melyik szervezet, illetve változási stratég(i)a fogja azt túlélni, illetve hosszabb távon fejlődésként megélni. A legnagyobb?, a legtőkeerősebb?, a legprofitábilisabb?, vagy – ahogy Darwin sugallja – a változásra legfogékonyabb? Nos?