Dolgozz, ne politizálj! - A közélet és a munka világának határincidensei

Magyarországon hat-hét nagyobb, és több tucat kisebb párt működik aktívan. Még egy nagyobb munkahelyen se lehetne megoldható, hogy az esélyegyenlőség jegyében valamennyinek irodája legyen ott, helyi tisztségviselőik a szakszervezeti képviselőkkel azonos státuszt kapjanak, stb. A munkahely (a cég vagy intézmény központja, telephelye, fiókja, stb.) területén való politizálás önmagában nem tiltott. Hiszen a pártfórumok, kampányrendezvények színhelyeinek jelentős része iskola, kultúrház, étterem, rendezvényközpont. Amit a törvény nem engedélyez, az a dolgozó, a vezető, a tulajdonos (vagy akár ügyfél, külső személy) által munkaidőben kifejtett politikai befolyásolás, véleményalkotás, agitáció.

Nyilvánvaló, hogy miért döntött így lassan negyedszázada a jogalkotó. 40 éven keresztül a legálisan egyedüliként működő állampárt, az MSZMP (s jogelődjei) alapszervezetei és bizottságai valamennyi munkahelyen ott voltak. A diktatúra politikai ereje nem elégedett meg a közigazgatási-földrajzi elven szerveződő területi szervezetekkel. Vállalatoknál, közintézményeknél működő testületei az állampolgárok politikai kontrollját szolgálták. A bizottság vagy alapszerv titkára a legtöbb helyen e célból függetlenített alkalmazott vagy egyéb főállású dolgozó volt. Akadt olyan hely, ahol a párttitkár nagyobb hatalommal bírt, mint az intézmény vezetője, de mindenütt a vezetőség belső köréhez tartozott. Az előző rendszerben a munkavállalók előmeneteléhez a szakmai minősítés nem volt elég. A politikai lojalitást is vizsgálták. Kitüntetést, béremelést, magasabb rangfokozatba léptetést javasló felterjesztéshez csatolni kellett a munkahelyi pártember véleményét. Ez a rendszer sokáig elég hatékonyan garantálta a diktatúra zavartalan működését.

Nyilvánvaló, hogy miért nem engedélyezett a munkaidőben való politizálás, illetve az, hogy a dolgozókat munkahelyükön a politikai szimpátiájuk vagy ellenszenvük megvallására ösztönözhessék. Az állampolgárok választóként egyenrangúak, de munkavállalóként logikusan nem azok. A legtöbb munkahelyen alá-és fölérendeltségi hierarchia uralkodik, az eltérő beosztású emberek különböző hatáskörrel, "hatalommal" rendelkeznek. S aligha szorul magyarázatra, hogy vezető és alárendelt között nemigen lehet fegyveregyenlőségen alapuló politikai diskurzusról beszélni. Ha szabad volna a munkahelyi politizálás, nagyon sanszos, hogy a vezetők politikai nézetei lennének dominánsak, a mezei dolgozók többsége, állását féltve a főnökkel ellentétes közéleti szerepvállalása, gondolatai elhallgatására vagy egyenesen a fejesek irányvonalához való szolgai alkalmazkodásra kényszerülne.

Természetesen ez a politikatilalom a munkahelyek összességét tekintve de facto betarthatatlan. Egy közéleti profilú újság, portál, elemzőcég székhelyén nehezen volna megvalósítható a törvényi rendelkezés. De ott többnyire hasonló gondolkodású és/vagy politikailag független emberek dolgoznak, akiknek ez nem okoz gondot. Az is világos, hogy az azonos rangú (vagy kis rangkülönbségű) dolgozók ebédidőben, munkába jövet-menet vagy akár munka közben is szoktak politikáról beszélgetni. Az emberek munkaidőben gyakran küldözgetnek és fogadnak céges számítógépről vagy saját telefonjukról közéleti tartalmú üzeneteket.

Ezekből még önmagában nem szokott probléma lenni. Feszültség ott keletkezhet, amikor az intézmény-vagy cégvezető, a tulajdonos nyilvánítja ki belpolitikai preferenciáit. Ami rendszerint nem úgy szokott történni, hogy irodájába rendeli a dolgozót, feltéve a kérdést: "én X pártra szavaztam, hát maga?" Hanem beindul valamilyen, esetleg teljesen kötetlen főnök-beosztott társalgás, amelynek során véletlenül szóba kerül egy aktuális kormányzati döntés vagy ellenzéki nyilatkozat. S a fejes a csúcson lévők magabiztosságával, határozottságával mondja ki véleményét a dologról.

A dolgot fordítva látó dolgozó kínban van. Ő nemigen beszélhet ilyen stílusban a főnökével. Így aztán próbálhatja hangtompított tónusban, óvatos duhajként cáfolni, ami még így is rizikós. Vagy pedig hümmögve-dünnyögve ráhagyja a dolgot. Mindenképp úgy érezheti, megalázottan, vesztesen került ki a szituációból. A vezetők jelentős része nemigen fogja fel, amikor kilép főnöki szerepéből, s vicces, barátságos, oldott akar lenni, a munkához nem kapcsolódó témákról beszélgetni, hogy a beosztott viszont nem (vagy jóval kevésbé) léphet ki szerepéből. Ha pedig megteszi, akkor nem kis rizikót vállal a főnöki stílus átvételével. Különösen igaz ez olyan érzékeny témában, mint a politika.

Ráadásul hiába nem politizál a főnök a munkahelyen, ha máshol, nyilvános szereplései vagy közéleti hozzászólásai során elkötelezte magát. A demokrácia évtizedei alatt rengeteg cégről és vállalkozóról derült ki, hogy egyik vagy másik politikai oldalhoz kötődik. Számos vállalat kap kormányzati megrendeléseket. A közintézmények, állami vagy önkormányzati cégek vezetőit pedig a mindenkori országos, illetve helyi hatalom nevezi ki. A dolgozó persze megteheti, hogy a köztudottan a másik térféllel szimpatizáló vezető előtt elhallgatja nézeteit. Csakhogy a Google, a You Tube, a Facebook és a kamerás zsebtelefonok korában nincsenek titkok. Bárkiről felkerülhet egy (mozgó)kép, ahogy valamelyik párt jelvényével, transzparensével demonstrál, hozzászól egy politikai gyűlésen.

Vagyis aki úgy érzi, főnöke intoleráns a politikai mássággal, különbséggel szemben, alapvetően két opcióból választhat. Munkaidőn kívül továbbra is nyíltan hangot ad felfogásának, vállalva ennek következményeit. A politikai okból való elbocsátást - hasonlóan pl. a szexuális zaklatáshoz - rendkívül nehéz bizonyítani. A nyilvánossághoz, továbbá a bírósághoz fordulás ezért kétélű fegyver lehet. Miként az is, ha pártja, politikai közössége kiáll az elbocsátott híve mellett. Az évekig húzódó pereskedést akár meg is nyerheti, miként az eszmetársak (valamint jogvédők és újságírók) kiállása is hozhat számára rövidtávú előnyt.

Csak aztán a "nap hőse", az átmenetileg ismertté vált kisember előbb-utóbb lekerül a címlapokról. S a következő főnök fejében (akihez új állásért folyamodik) gyakran csak annyi marad meg: ez egy "balhés" ember, aki valami politikai ügybe keveredett. Sajnos, amíg ilyen a hazai munkakultúra és politikai kultúra, addig senkit nem áltathatunk azzal, hogy maradandó sérülések nélkül tud kijönni egy ilyen helyzetből. Így a legtöbb ember a második lehetőséget választja: egyfajta politikai öncenzúrát gyakorol, passzivitásba vonul.

Nem kérdés, hogy egy politikamentes munkahelyen, amelynek tevékenysége még érintőlegesen sem kapcsolódik a közélethez, nemcsak jogsértő, de morálisan is helytelen valakit kéretlenül a politikai nézeteinkkel traktálni, vagy őt különbözősége miatt hátránynak kitenni. Különösen, ha vezető beosztásúként "ereszkedünk le" a dolgozóhoz. Minden főnöknek meg kell tanulnia elválasztani a munkát a személyes értékpreferenciáitól. De ugyanez ajánlott az összes aszimmetrikus interperszonális viszonylatban a felül lévőnek. (Pl. tanár-diák, orvos-beteg kapcsolat.) Az emberek sorsa fölött rendelkezőknek tudniuk kell felülemelkedni egyéni felfogásukon.

Nem véletlen, hogy bizonyos köztisztviselői, közigazgatási, igazságszolgáltatási és erőszakszervezeti pozíciókban nemcsak a munkaidőben/munkahelyen való politizálást tiltják, de általában a politizálást is drasztikusan korlátozzák. Nyilván nem lehet (és nem is kell) mindenhol törvényerővel fellépni, de mindenütt elvárható a józan önkorlátozás. Politikai hitének túlhangsúlyozása a főnökre is visszaüthet. Azon kollégái közül, akik egyben tag-vagy eszmetársai is, az arra hajlamosak gondolhatják, hogy ők viszont - nézetazonosságuk okán - többet is megengedhetnek maguknak. Még akkor is ezt vélhetik, ha nincs így. Mert nálunk azért elég sokszor volt és van így a közelmúlt történelmében és a ma politikájában. A protekció és a kontraszelekció e formája létező dolog.

Hivatalosan persze nem lehet politikai nézetek okán valaki felvételét megtagadni, illetve emiatt a munkajogviszonyát megszüntetni. Csakhogy - általános foglalkoztatottság, alanyi jogon biztosított állás piacgazdaságban nem lévén - bármikor találni olyan jogszerű indokot, amivel a vezető elfedheti, "lepapírozhatja" döntése igazi motivációját. De még egy jóhiszemű vezető is kerülhet súlyos dilemmába. Kórház, múzeum, iskolaépület új szárnyának, autópálya új szakaszának, netán egy magántulajdonú nagyüzem gyártósorának avatására érkezik kampányidőszakban a polgármester, szakminiszter, kormányfő. Jelen van a helyi és országos tévé stábja is, kivezénylik hát a dolgozókat, hogy mosolyogjanak és tapsoljanak. Ám az egyik alkalmazott félrehívja a főnököt, s elmondja: ő minden szakmai utasításnak eleget tesz, de civilben az egyik ellenzéki párt törzsszavazója/törzstagja, így nem kíván egy kormánypárti politikus mellett feltűnni olyan adásban, amelyet nyilvánvalóan kampánycélokra használnak.

Ezért "lelkiismereti okokból" megtagadja az ünnepségen való részvételt, illetve azt, hogy róla felvételt készítsenek. (Ez a helyzet természetesen ellenzéki polgármester és kormánypárti szavazó viszonylatában is bekövetkezhet.) Mit mondana erre a vezető? Számtalan ilyen példa van. Szalagátvágó, munkahely-látogató politikus, aki mellett ott állnak a dolgozók. Aligha mindegyikük őszinte lelkesedéssel. De igazából hazánkban kevés főnök szembesül ilyen dilemmával. Az emberek többsége örül, hogy munkája van (pláne egy "kiemelt beruházáson") nemhogy lázadozni merészelne. Magyarországon legtöbbször az se veri ki a biztosítékot a gyerekek szüleinél vagy a betegek hozzátartozóinál, ha az intézménybe látogató politikus cselekvés-vagy döntésképtelen gondviseltjeik kezét szorongatja, fejét simogatja álszent módon. Az egyszerű (s többnyire apolitikus vagy politikai identitását felvállalni nem merő) polgár - alattvalói Stockholm-szindrómától gyötörve - inkább megilletődve áll a "Nagy Ember" mellett, s csak utána jön rá, hogy kihasználták.

A politika tehát olyan szellem, amelyet a munkahelyeken 1989-90 után sem sikerült teljesen visszagyömöszölni a palackba. Talán nem is mindenütt és mindig kell. Vannak szituációk, amikor a világnézeti pozíció miatti eltanácsolás, ha jogilag nem is feltétlenül korrekt, de teljesen vagy nagyrészt respektálható. Mert időként a konfliktus feloldhatatlan. Egy izraeli állampolgárságú vagy vállaltan zsidó azonosságtudatú cégvezető nemigen tudna bizalommal tekinteni egy olyan alkalmazottra, aki szélsőséges antiszemita, a Holokauszt-tagadás aktív híve. Egy párhuzamosan külföldi és külhoni példával élve: alighanem egy székelyföldi magyar nagyvállalkozó se szívesen vesz állományba egy magyargyűlölő román sovinisztát. Miként egy szélsőbalos multi-ellenes aktivista sem nagyon pályázhat sikerrel egy óriásvállalat hirdetésére. Bizonyos politikai nézetek automatikusan kizárnak a munkaerő-piac egyes szegleteiből.

Akár úgy, hogy nemzet- és/vagy cégbiztonsági kockázatot jelentenek, akár úgy, hogy áthidalhatatlan ellentétben vannak a munkáltató küldetésével. Puhább szituációkat modellezve: vegyipari, nukleáris vagy génkutatással foglalkozó cégnél való beosztás nem fér össze egy zöld radikális politikai mozgalom tagságával. Egy hipermarket számára is biztonsági dilemma, ha dolgozójuk egy militáns fogyasztóvédő akcióiról hírhedt pártocska szimpatizánsa. Ezek szándékosan kihegyezett helyzetek, de így is világos, hogy a politika és munka nem mindig kompatibilisek. Mindenesetre nem volna haszontalan, ha lenne valamilyen, az uniós államokat, (sőt, az egész nyugati civilizációt) felölelő komparatív vizsgálat életünk e két meghatározó zónájának határkonfliktusairól. Mert e téren bizony van még mit tanulnunk.