Nem vagyok lusta, csak nem érdekel…- őket nem szeretné alkalmazottnak

Aki nekem elsőre az eszembe ötlik, az Jack Black vagyis Barry a Pop, csajok, satöbbiből, ahol lemezbolti alkalmazottként mindent megtesz a számára nem szimpatikus vevők elriasztásáért, márpedig éppen zenei ízlésük alapján. Nekiáll kötekedni, nem figyel rájuk, sőt előfordul, hogy nem adja el a vásárlónak a lemezt, amit szeretne. Ezen felül rendszeresen elkésik. Mondjuk a „főnök”, Rob Gordon (John Cusack) sem tartja igazán kézben a dolgokat, hiszen éppen magánéleti válságban van, így nem nagyon rí ki munkatársai közül. Az „indi” lemezbolt harmadik alkalmazottja a kicsit szerencsétlen és bizonytalan Dick (Todd Louiso).

Bár a bolt éppen csak elevickél a felszínen, ők hárman mégis fantasztikus összhangot alkotnak, hiszen imádják a zenét, a bakelitet és egyfolytában erről beszélgetnek, toplistákat alkotnak, a hobbijuk a munkájuk (vagyis a munka inkább csak a szükséges rossz része a hobbinak). Ebben az esetben tehát belső motivációban nem is lenne hiány, csak valahogy megfelelően kellene csatornázni a zene szeretetét a bolt működésébe, és persze az sem árt, ha a főnök a sarkára áll időnként.



De Jack Black máskor is domborít a dolgozni nem igazán akaró munkavállaló szerepében, hiszen a Richard Linklater féle Rocksuli szenvedélyes tanára eredetileg csak kényszerhelyzetben, a barátja nevében vállalja el a helyettesítő zenetanári állást, mert kirúgták a zenekarából. Eleinte az egészet csak meg akarja úszni, és egy pár hét alatt megkeresni a pénzt a lakbérre, csak aztán a dolgok másként alakulnak.



Egyszer csak kiderül, hogy remekül tud ő maga is motiválni, és feltüzeli a cél - aminek érdekében jó tanárrá válik -, hogy az osztályból létrehozott zenekar jól szerepeljen a megmérettetésen, és a munkából mindenki kivegye a részét.

Richard Linklater egy egész filmet készített, saját főszereplésével a Henyékről, akiknek az egyik ismertetőjele, hogy igyekeznek elkerülni a feladatokat és felelősséget. A független filmet Linklater azokról az austini fiatalokról készítette, akik valami miatt nem állnak be a sorba a társadalomban. Egyikük el is mondja: „Lehet, hogy rosszul élek, de legalább nem kell dolgoznom hozzá.”



A mára kultuszfilmmé vált Shop-stopban Dante Hicks sem igazán szeretne dolgozni, mikor be kell mennie helyettesítenie a boltba, hajnali műszakba. Randal, az üzlet melletti videokölcsönző alkalmazottja pedig iskolapéldája a szörnyűséges alkalmazottnak: piszkálja a vevőket, alkalmanként szembe is köpi őket, és elég kerek-perec kimondja, hogy a meló jó, csak vevők ne lennének. És akkor még az alkalmankénti hokimeccsről a bolt tetején nem is beszéltünk, melynek idejére természetesen bezárnak.



De Dante legalább elmondja Randalnak, hogy ez a munkád, azért kapod a fizetésed, hogy a vevőket kiszolgáld.



Persze nem maradhat ki a felsorolásból a Hivatali patkányok, akik nem igazán érzik hasznosnak a munkájukat, és a hatalmas iroda-„gyárban” eltöltött idejüket. Némelyik kollégával sem könnyű kijönni, ahogy a főnök(ök) sem könnyíti meg a helyzetüket. Nagyjából úgy dolgoznak, mintha robotok lennének. Így ők is a munkáltatón való bosszúálláson törik a fejüket. Pedig lehet, hogy elég lenne, ha értelmes, számukra is jelentéssel bíró munkát végezhetnének.



Peter fel is sorolja a vele folytatott - abszurd - vezetői beszélgetés során, hogy általában elkésik, miután beér és ebéd után, egy órán keresztül nem csinál semmit, de ügyesen, hogy mégis úgy nézzen ki mintha dolgozna. Be is vallja, hogy mindössze 15 perc valódi munkát végez egy héten. Mint mondja: „ő nem lusta, csak egyszerűen nem érdekli az egész”. Szembesíti a főnököket a motivációs problémával.



Aztán persze ott az The Office vagyis a Hivatal című szitkom sorozat és a magyar Munkaügyek - irreality show, mindkettő hivatali élet paródiája.



Azért eddigi példáink többnyire komédiák voltak, de van, amikor a történetek akár az elbocsátásig fajulhatnak, és ezzel számos film szereplője nem képes szembenézni, vagy a környezetét szembesíteni a helyzettel.

Az Alul semmi szereplői szintén nem vinnék el a hónap dolgozói címét, hiszen többnyire nincs munkájuk (bár önhibájukon kívül vesztették el), kérdéses, hogy például Gary (Robert Carlyle) valójában akar-e igazán dolgozni. Ezért is lát inkább fantáziát a férfi sztriptíz „kreatív” megvalósításában a gyors pénzkereset reményében. Gerald (Tom Wilkinson), a korábbi műszakvezető kivétel, mert nagyon is szeretne komoly munkát vállalni, sőt minél gyorsabban találni, mert nem árulta el feleségének, hogy egy ideje reggelente nem a gyárba indul, ahonnan a többiekhez hasonlóan elbocsátották, hanem a munkaközvetítőbe.



A Lány a vonaton már egy thriller, aminek főszereplőjét, Rachelt (Emily Blunt), alkoholizmusa miatt bocsátják el, ő pedig minden nap bevonatozik a városba a lakhelyéről, eltölti bent a napot, míg a munkából hazainduló ingázókkal együtt tér haza, újra vasúton. Persze eközben, a látszólag eseménytelen napokon, történnek mindazok az események, amelyek izgalmassá és elgondolkodtatóvá is teszik a filmet.



Korábban írtunk a Mérgezett egér című filmről, amelyben a kirúgott zenekritikus, Georg, aki szintén nem meri elmondani otthon, hogy elbocsátották, látszólag továbbra is munkába jár, és közben édes bosszút áll volt főnökén.