Megjártam a magyar Caminót

Kiégésközeli állapotba kerültem. Tudtam, hogy cselekednem kell, minél hamarabb. Utazni szeretnék, kalandra, új impulzusokra vágyom, mindemellett csendre, magányra, alkalmazkodás nélküli szabadságra. A saját tempómban, a saját igényeim és szabályaim szerint szeretnék két hétig létezni. Olyan helyre szeretnék utazni, amiben spontán alakíthatom az időmet, és végre más szervez helyettem.

Épp a legújabb Karrierváltás & Sabbatical podcastet vágom, amikor beszélgetőpartnerem, Pethő Anikó, az alkotói szabadság kapcsán azt mondja, hogy Magyarországon is csodás helyeket találunk, ha feltöltődésre, inspirációra vágyunk, nem feltétlen kell mindezekért külföldre utaznunk. Ekkor beugranak Judit barátnőm szavai: „Miért nem mész el a magyarországi el Caminóra?” – kérdezte tőlem öt évvel ezelőtt, amikor kiléptem a multiból és nagyon nem találtam a helyemet a világban. Akkor nem fogott meg a zarándoklat gondolata, most viszont gyorsan rágugliztam a caminóra, így találtam rá a Szent Jakab zarándokút honlapjára. Pont amire vágytam. A mintegy 170 kilométeres utat napi szakaszokra lebontották, segítve az abszolút kezdőket, sőt, zarándokszállások listáját is csatoltak a szakaszállomásokhoz. Izgatott vagyok. Úgy érzem megtaláltam, amit kerestem. Pont erre vágyom. Kapok egy kvázi előre megtervezett utat, ami keretein belül szabadon mozoghatok. Minden napra lefoglalok egy szállást, ez biztonságot ad, hogy bármi is történjen, lesz hova megérkeznem. Pár perc habozás után határozott döntést hozok: végig megyek a Camino Benedictuson. Gyalogolni fogok. Tihanytól Lébényig. Magamért. Új élményekért. Útra kell kelnem, hogy lélekben visszatérjek.

Előkészületek

Május 12. péntek, Budapest – Tihany
Lekéstem a reggeli vonatot Balatonfüredre. Pedig hajnal 5-kor ébredtem. Fázok. Más bajom nincs. Minden arra utal, a sors próbára tesz és folyamatosan azt kérdezi tőlem: Biztosan akarsz cirka 170 kilométert gyalogolni Lébényig, esőben? Erre egy bizonytalan igennel felelek magamnak. Mindenesetre nincs maradásom. Sikeresen bepakoltam a legszükségesebbeket az útra, a táskám súlya mindössze 6 kilogramm. Elindulok.

Az orrom előtt süvít el a helyijárat, így lekésem a reggel kilences vonatot Balatonfüredre. A Déli pályaudvaron megveszem a 11:05-ös vonatra a jegyet. Biztosra megyek, nehogy meggondoljam magam. Mintha 2700 forint visszatartó erővel bírna. (nevetek magamon) Igazából macerás lenne lemondani a szállásokat és áttenni máskorra az utat. A most, az most van itt. Micsoda közhelyet puffogtatok, mégis mennyire igaz. Erősebb bennem a menni akarás, mint a maradás kényelme.

Füreden esik, én pedig fázom. És akkor a Tescoban, lélekben megérkeztem a Caminóra. A téli kiárusítás fillérekért árult polár pulcsija, a vállfán lógva csak rám várt. Azonnal jó kedvre derültem és szétvetett az energia. Mindent beszereztem ahhoz, hogy zökkenőmentes utam legyen. Ekkor már tudtam, hogy Lébényig meg sem állok.

Busszal folytattam utam Tihanyig. Szitáló esőben barangoltam be az apátság környékét, merengtem el a magyar tenger háborgó hullámain, fedeztem fel a Belső tó környékét, majd 13 kilométer séta után visszatértem a szállásra. Vissza kellett fogni magam, mert égtem a vágytól, hogy minél hamarabb belevágjak életem egyik legnagyobb kalandjába, viszont nem szerettem volna hirtelen megterhelni a lábaimat. Másnap 24 kilométer várt rám.

Pillantás a Balatonra Tihanyban

Zárszó:
Mindig is elszánt és elkötelezett voltam azon dolgok iránt, amikben nagyon hittem. A mai napon ez többszörösen bebizonyosodott. A vélt akadályok (új cipő, túrazsák, lekésett vonat) ellenére is, mentem előre, mint Jeanne d’Arc lobogó zászlóval a kezében. (nevetek) Utólag is az jut eszembe, hiszem, ha valamit nagyon szeretnénk megvalósítani, szeretnénk valami új dologba belevágni, akár egy számunkra még ismeretlen terepen, akkor a racionalitások talaján állva, a felmerülő akadályok ellenére is belefogunk abba vágni. A kíváncsiság és a csillapíthatatlan vágy utat fog törni magának a félelmeink ellenére is. Amit halogatsz, arra nem vágysz igazán. Ami zsigerileg vonz, arról senki sem fog tudni lebeszélni.

Start

Május 13. szombat, Tihany – Nagyvázsony
06:30-kor megszólal az ébresztőm és ezzel a lendülettel bekopogtat az eső az ablakomon. Nem vészes, de elállhatna, mire elindulok. Lássanak csodát, egy órával később, amikor útra készen állok, az eső eláll. Ahogy a lélegzetem is, amikor 15-20 perces gyaloglás után vissza kell fordulnom, mert dagonyázom a sárban. Ameddig a szem ellát, fekete latyaktenger terül el előttem. Esélytelen, hogy a Külső- tavat a déli oldaláról kerüljem meg. Újratervezek. A tegnapi szállásadóim említettek egy kerülőutat, ami tulajdonképpen a bringásoké. Egyszemélyes szükségállapotot hirdetek és a Külső-tó északi részét megkerülő, tihanyi kerékpárútra térek. Egyedül enyém a bicikliút. A körülöttem lévő csendet a mellettem olykor elhaladó autók zaja töri csak meg.

Bicikliút Tihany határában

Miközben az úton ballagok, a gondolataimba temetkezem és az ismerős helyeket megpillantva, bevillan három ember az életemből. Egyikőjük jelenléte kellemetlen érzéseket kavar fel bennem, ahogy visszapillantok a Balatonra, elköszönök tőle. Remélem végleg. A másik két személy megjelenése kellemes érzéseket kelt bennem, megerősítve amúgy is stabil kapcsolatunkat. Ízlelgetem ezt a szót. Stabil. Az elmúlt öt évben bizonyosságot nyertem arról, hogy az életben semmire sincs garancia. Sem párkapcsolatra, sem baráti kapcsolatokra, semmilyen kapcsolatra. Az élet mindig tartogat meglepetéseket és a stabilnak hit kapcsolatok kártyavárként dőlhetnek össze. A személyiségünk, felfogásunk jó esetben, a kor előrehaladtával változik. Az élet velejárója ez és ebben a változásban meglehet örökre, vagy csak bizonyos időre szétválnak útjaink számunkra egykor meghatározó emberekkel. Vannak az életemben olyan kapcsolatok, amelyekért roppant hálás vagyok. Szerencsésnek tartom magam, hogy ezekkel az emberekkel olyan bensőséges viszonyt ápolunk, hogy önmagunk ezernyi változatát is felfedhetjük és megmutathatjuk ítélkezésmentesen. Mély tartalmú, a lehető legőszintébb, igaz kapcsolódások ezek. Őrzöm, táplálom, ápolgatom őket.

Egyre több biciklis halad el mellettem, eleinte picit zavar, hogy másokkal is osztoznom kell ezen az idillikus pillanaton. Nyilván szürreális, amit érzek, így hamar átfordítom magamban a helyzetet és már-már örömmel tölt el, hogy olykor társaságom akad a mellettem elsuhanó bringások személyében.

Örvényesen felsétálok a kápolnához. Előttem a temető, Mamám jelenlétét érzékelem. Könnybe lábad a szemem. Most is, amikor erről írok. Életem első igazán nagy vesztesége, az ő halálával ért. Még nincs két éve. Menni akart már egy ideje, és én évekig tiltakoztam ellene. Két évvel ezelőtt azonban elfogadtam döntését. Egy téli napon temettük. Emlékszem, amikor az urnát eresztették a sírba, a hó is szállingózni kezdett. Földöntúli volt. A templom előtti padon megpihenek és Anyu jut eszembe, amikor az általa sütött sóskockákat ropogtatom.

Délre érek a vászolyi Zománc Bistrócskába, megebédelek. Húsleves, túrógombóc. Visszatérő menü volt családi ebédekkor, amíg Mama élt. Kezdek jól lakni, ismét funkcionálnak agytekervényeim és eszembe jut, hogy anno, amikor 2021-ben belevágtunk a HR Portállal közösen a Karrierváltás & Sabbatical podcastünkbe, első vendégem Reményik Kálmán volt, akitopmenedzserből lett a Vászolyi Sajtmanufaktúra alapítója. Személyesen még soha nem találkoztunk, a kezdetekkor online rögzítettem az interjúkat. A feldolgozó üzem szombatonként, 10 és 14 óra között van csak nyitva. Elmosolyodom. Az óra 13:00-át mutat. Jókor vagyok, jó helyen. Úgy döntök, meglátogatom Kálmánt.

Találkozunk, kezet rázunk, bemutatkozunk, pár szót váltunk. Ablakon keresztül nézhetek csak be az üzembe. Roppant tiszta, steril és legnagyobb sajnálatomra épp nem folynak munkálatok. És hogy mi történt a vállalkozással az elmúlt két év alatt? Az egykori topmenedzser, ma már abszolút a sajtmanufaktúra bevételéből él. Elköszönünk, majd pár méterrel odébb a PortusHome co-living kapubejárója előtt találom magam.Odavagyok mindenért, ami helyfüggetlen munkavégzéshez, távmunkához, közösségi összefogáshoz köthető. Az ehhez köthető tudásomat próbálom folyamatosan naprakészen tartani. Régóta szerettem volna betekintést nyerni a PortusHome mindennapjaiba, ezért nagy örömmel indulok a bejárat felé. Legnagyobb meglepetésemre az ajtón árválkodó felirat jelzi: átmenetileg zárva. Ez megmagyarázza a hely kietlen és üres voltát. Csalódottságomon felülkerekedve, elindulok Vöröstóra. Árnyas erdőn keresztül vezet az út. Számomra az erdő egyszerre csodálatos, kísérteties, misztikus és elképesztő erővel bíró természetes élőhely. Egyedül nem szívesen sétálok a sűrűn álló fák között. Tudom, hogy le kell küzdenem a félelmemet. Meglehet mosolyra fakasztom a kedves olvasót, jómagam is furán néznék arra, aki hasonlót említene: bebocsájtást kértem az erdőbe és védelmet, és ígéretet tettem arra, hogy minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy a lehető legkisebb ökológiai lábnyomot hagyjam ott. Fura, ugye? Mégis, onnantól kezdve a félelmem helyébe nyugodtság költözött.

Útközben

Helyenként sárban és pocsolyában tapicskolok, nevetek: mire adtam a fejem? Az erdőből kiérve, egy tisztáson találom magam, és a látvány, ami fogad, egyszerűen káprázatos. Ahogy haladok előre, az út jobb oldalán álló fa egyik vaskos ága balra görbül, boltíve alatt pedig egy kápolna sziluettje rajzolódik ki. „Aztaaa!” – kiáltok fel hangosan. Úgy érzem, az elképesztő látvány a jutalmam, a félelmem legyőzéséért.

Vöröstó felé valahol

Hamarosan Vöröstóra érek, és betérek a Szeszélyes Nyár fogadó és fürdőpajtába. A mosdóból kilépve falra függesztett, bekeretezett, kézzel írott verset pillantok meg: Daniella a Balatonban a címe, 1982-ben készült. Abban az évben születtem. Megérint a vers, a dátum, a hőn szeretett magyar tenger és a sorokból áradó érzékiség miatt. Az ehhez hasonló látszólag véletlen apróságok visszaigazolják, hogy jó úton járok. A racionális énemet folyamatosan lenyomja az intuitív énem. Hagyom, nem küzdök ellene.

Az a bizonyos vers

Nagyvázsonyban egy aprócska, felújított lakóépület a szállásom, ajtaján egy nagy ablakkal. Szerencse, hogy a Tihanyból magammal hozott térképet megtartottam, és hoztam magammal sebtapaszt is. Mindkettőnek hasznát veszem, hogy privát szférát teremtsek magamnak. Sosem szerettem MacGyvert, most mégis kicsit annak érzem magam.

A nagyvázsonyi Kinizsi vár

A lépésszámlálóm szerint közel 28 kilométert tettem meg, a jobb vádlimban érzett fájdalom is ezt igazolja. A szívem mégis csordultig tele boldogsággal.

Zárszó: egyfajta biztonságot adó rutin kerített hatalmába, amiben viszonylag régóta nem volt már részem. Minden este lenyújtottam fáradt végtagjaimat, hűsítő krémmel kentem be a talpamat, méhméreg izomlazítóval masszíroztam, ahol megerőltettem a lábamat. Reggelente pedig elkészítettem a kávémat, bevettem a C, D, Mg, B6 vitaminokat, bekentem izomlazító méhméreggel azokat a területeket, amelyek még húzódtak, és vazelinnel a talpamat. Ezt a rutint minden áldott nap elvégeztem. Érdekes, hogy az út végeztével, ez a fajta rutinom is megszűnt, azóta sem lépett új a helyébe.

Folytatjuk.