Megjártam a magyar Caminót: 3. rész

Az első rész itt, a második rész itt olvasható. A harmadik rész Bakonyszentlászlón indul.

Május 17. szerda Bakonyszentlászló- Pannonhalma

Aranyszínű sártengerbe süppedek. A lélekjelenlétemnek köszönhető hirtelen mozdulat mentette meg a cipőmet az eliszaposodástól. Mint a bakkecske, úgy ugrottam ki a folyékony homokból. Már nem számolom hanyadjára, újratervezek. Ám meglepő módon, tanácstalan vagyok, hogy merre menjek. Eddig flottul áthidaltam minden akadályt, probléma megoldásban alapból fekete övesnek számítok, most viszont hezitálok. Később megértem miért történt mindez. Hogy időt nyerjek, visszaballókázom a szállásra, és egyeztetek Attilával, aki egy héttel ezelőtt már megtette a Pannonhalmáig vezető szakaszt, így ismeri a terepviszonyokat. Az Attilával való tanácskozás még inkább tanácstalanná tesz. Elképedek. Az elmúlt napokban folyamatosan újra kellett terveznem az esőzések miatt és másodpercek alatt hoztam meg a döntéseimet, sem telefonos, sem külső segítség nem kellett ehhez. Most pedig hezitálok és szeretném, ha valaki helyettem döntene. Frusztrál ez a helyzet. Úgy érzem Attilával az összes lehetséges útvariációt átbeszéltük, muszáj elindulnom, hogy naplemente előtt a következő szállásra érjek, úgyhogy nagy levegőt veszek és döntést hozok. Az utat a Pannonhalma-Sokoró aszfaltos útvonalon folytatom Bakonypéterdig, ott pedig kitalálom hogyan tovább.

Még időben lépek le az úttestről, hogy a velem szemben közlekedő autó ne sodorjon el. A szitáló eső és a magas páratartalom miatt, elég gyér a látótávolság. Feszültté tesz a helyzet, de jelen esetben az egyetlen járható út. Aprócska településeken keresztül visz az utam, agresszív kutyaugatások közepette. Rossz érzés kerít hatalmába, szeretnék már túlleni ezen a szakaszon. Visszavágyom a civilizációmentes környezetbe, ám hiába gyorsítom lépteimet, hogy minél hamarabb a hátam mögött hagyjam ezeket a településeket, hív a természet, így betérek egy krimóba. Sehol egy lélek. Kísérteties a helyzet. Hangosan köszönök, de nem érkezik válasz. Hellózok, hahózok pár percig, semmi reakció. Tovább várakozni nincs időm, de tiszteletlen sem szeretnék lenni, hogy jóváhagyás nélkül használom a mosdót. Azonban ’szükség törvényt bont’, tartja a mondás és ezzel a lendülettel lenyomom a kilincset. Úgy távozom a helyről, hogy egy lélekkel sem beszéltem míg ott voltam, azért a mosdóhasználatért aprópénzt hagyok a jattos üvegben.

A Pannonhalmi Bencés Főapátság madártávlatból

Ezt követően Ravazd érintésével elérem Pannonhalmát. Véletlenül rossz irányba megyek és a Pannonhalmi Apátság könyvtárában találom magam. Mintha egy Harry Potter filmbe csöppentem volna. Két évvel ezelőtt ejtettek rabul ismét a könyvek, amikor Nemes Annával együtt készítettük a Könyvmustra című rádióműsort. „Ha csak egy ember vált könyvmollyá a műsorunk által, Betti, már megérte megcsinálnunk.” – mondogatta. Az az egy ember nyilvánvalóan én voltam és számomra mindenképp megérte, mert rengeteget tudást szedtem magamra a könyvek és meghívott vendégeink közreműködésével. Azóta is falom a könyveket. Ahogy leszáll az éj és az utolsó néptáncos csoport is elhagyja a közösségi házat, magamra maradok. Fázom. Kint 6 fok, az épületben magam sem tudom mennyi fűtés hiányában. Két póló, egy polár pulóver, hosszú nadrág, és zokniba öltözöm. Gyorsan bebújok a hálózsákomba, magamra terítek még két paplant és a kellemes melegben szinte azonnal elalszom.

Látkép a Főapátságból

Zárszó: A felnőtté válás onnan kezdődik, amikor felelősséget vállalsz az életedért, a döntéseidért, bármilyen következménnyel jár. Más nem dönthet helyetted, hiszen nem lát úgy bele az életedbe, érzéseidbe, mint saját magad. Egyszerűbb kibújni a felelősség alól és mást hibáztatni, ha valami mégsem úgy történik, ahogyan azt szerettük volna. Fárasztó egyszemélyes döntéshozónak lenni? Olykor nagyon. Kérhetünk segítséget? Persze. De azt senkitől ne várjuk el, hogy helyettünk oldja meg az életünket. Mert akkor elvész az emberi leleményesség, életrevalóság, helyette megveti lábát az elkényelmesedés.

Május 18. csütörtök Pannonhalma – Győr

Elaludtam. Nyolc óra. Ilyentájt már úton vagyok. Szinte kiugrom az ágyból, elkezdek kapkodni, majd észbe kapok: Állj! Hiszen a magam ura vagyok, a saját szabályaim szerint zarándoklom, senkinek nem kell megfelelnem és senki nem von felelősségre, ha netán 9-kor indulok. Kényelmesen elkészülök, majd a verandán állva, elmajszolom a tegnapról maradt párizsis zsömlémet egy bögre forró kávé társaságában, miközben a Pannonhalmi Apátság látványában fürdőztettem szemeimet. Derűsen és nyugodtan indulok útnak az Écs községig vezető bicikliúton. Renitenskedem és a hivatalos zarándokút helyett egy csendesebb kerülőúton haladok, hogy egy ménessel barátkozzam. Elégedett vagyok. Néha megéri a járt utat a járatlanért elhagyni.

A falu után az út kettéágazik és a festőien szép Sokoró hegység erdős dombjain keresztül folytatom utamat. Ha előre tudom mi vár rám ezen a szakaszon, biztosan jobbra tartok, Nyúl irányába. Utólag megértettem, miért a nehezebb szakaszon gyalogoltam. Az időjárás mondhatni kegyes hozzám, nem esik, a levegő viszont párás. Napsütés nélkül komorrá válik a táj, a csendet szinte vágni lehet. Már-már kihaltnak tűnik, pedig a zöld növényzet, a sárban látható állati lábnyomok az ellenkezőjéről tanúskodnak. Húsz-harminc percnyi gyaloglás után az addig járható kezd egyre csúszósabbá, majdhogynem járhatatlanná válni. Nem fordulhatok vissza. Túl hosszú szakaszt tettem már meg. Beérek egy csodahelyre. A fák ölelésében megbújó, vállamig érő, apró fehér virágú növénytakaró látványa tárul elém. Szűk csapáson haladok. Meseszerű. Szinte várom mikor bukkan elő egy-egy picinyke ember formájú szárnyas tündér. Dédimama kertje villan be. Amikor gyerekként a gondosan kialakított csapáson haladtam a gyöngyvirág és labdarózsa rengetegben, különféle színpompás virágok társaságában, megpihenve a kerti padon, mindig egy varázslatos mesevilágban éreztem magam. Úgy hittem meselények laknak a kertben, aminek varázsereje van. Tündérek helyett, elázik a cipőm. A növényzeten megbúvó vízcseppek, ahogy hozzáérnek a lábamhoz, percek alatt átáztatják a vízálló cipőmet. Bosszús vagyok, mert tocsog a lábam alatt a víz és hosszú még az út Győrig. Végtelenül egyedül érzem magam. Jól jönne egy szeretetteljes ölelés, egy bátorító szó valakitől. Férfi lábnyomokat látok a fellazult talajban.

Valahol Győr felé

Erőt ad, hogy látom más is halad előttem. Miközben nyugtalanító gondolataim támadnak, ahogy próbálom megfejteni a sárban látható állat lábnyomokat. Kővé dermedek. Tőlem pár méterre egy nagyobb és egy kisebb sötétbarna szőrös hátsóval nézek farkasszemet. Medve, ugrik be elsőre. Hirtelen bevillan, sajnálnám, ha itt érne véget az életem. Annak ellenére, hogy igazából elégedett vagyok mindazzal, amiket eddig elértem és átéltem. Időt kell nyernem, hogy kitaláljam a következő lépésem. Először is muszáj felmérnem mivel állok szemben. Mozdulatlanul figyelek, ekkor csíkos hátú kismalacok jelennek meg. Vaddisznócsaláddal állok szemben. Megijedek. Vissza nem fordulhatok, ahhoz már túl nagy utat tettem meg, viszont kikerülni sem tudom őket. Eszembe jut, azt olvastam valahol, hogy érdemes érdemes tapsolni, énekelni, hogy tájékoztassuk a vaddisznókat arról, hogy érkezünk és legyen lehetősége elvonulni, elkerülni a találkozást. „Ha jó a kedved, üsd a tenyered” nagy sikerű gyerekslágert ismeritek? Tudtam, egyszer még hasznát veszem. És akkor elkezdtem hangosan tapsolni és énekelni. Hogy a nagy zaj, vagy az énekhangom késztette futásra őket, magam sem tudom, mindenesetre a vaddisznó mama fejét felemelve, farkát megcsóválva futásnak iramodott a biztonságot nyújtó sűrű bozótosba, mögött csíkos hátú kicsinyeivel. A Lila-hegyi kilátónál fedett helyre érek. Kifújom magam, és összeszedek annyi bátorságot, amivel folytatom az utat. Győrben egy igazi hotelben töltöm az éjszakát, fehéren friss és ropogósra vetett ágyneműben. Ismét hálát adok a civilizációnak köszönhető vezetékes forró víznek.

Zárszó: Nagyot mentem ma bátorságban, lélekjelenlétben, összeszedetségben és kitartásban.  Tudnunk kell elfogadnunk a szívélyes segítségeket, tudnunk kell a megérzéseinkre hagyatkozni és bizalmat szavazni az embereknek.

Május 19. péntek Győr – Lébény

Hosszú, egyenes, végeláthatatlan sík terepen haladok. Nem bánom. Örülök az esőmentes időnek, a csendnek, a nyugalomnak. Kíváncsi vagyok, mit tartogat az utolsó 25 kilométer. A vasúti híd alatt megtorpanok, csapdába estem. A megáradt Rábca elöntötte az utat, így muszáj a vasúti síneken átkelnem. A kitaposott útra visszatérni még nem tudok, így rábízom magam a magas fűben lévő friss csapásra. Pár perc gyaloglás után murvás talajon haladok, látva egy méretes bakancs nyomot. A ténytől, hogy látom valaki előttem halad, most is erőre kapok.

Úton már a Kisalföldön

Ahogy az árnyék nélküli töltésen haladok, végre kisüt a nap, megérkezi a nyári meleg. Az út monotonságát olykor egy őzike, a meglepően gyakori autós forgalom vagy egy békésen pihenő nyuszi jelenléte töri csak meg.

Lébényben ücsörgök a Szent Jakab templom előtti padon. Kellemes fáradtság járja át a testem. Főként a lábaimat. Győrből szinte megállás nélkül gyalogoltam és érkeztem meg a célállomásomra. Négy évszakon keresztül zarándokoltam, 7+1 napon át, egyedül. A majdnem eltántorító esős őszből, a lendületet adó tavaszon át, a csontig hatoló szeles, szemerkélő télvíz idejéből, a perzselő nyárba érkeztem. Elmerengek. Mennyi mindent éltem meg. Az út olykor visszarepített a múltba, gyerekkorom nosztalgikus pillanatai be-be villantak. Máskor meg bizonyos szakaszon velem voltak lélekben életem legfontosabb szereplői, és megjelentek azok is, akiket el kell engednem. A leghosszabb szakaszokat hideg esőben tettem meg, akkor voltam a legfókuszáltabb, abszolút a jelen pillanatnak éltem, már már flow-szerű állapotban meneteltem. Higgadtság uralkodott rajtam akkor is, amikor összetalálkoztam vaddisznó mamával és csíkos hátú kicsinyeivel. Mondjuk egy pillanatra megállt bennem az ütő.

A cél: a lébényi Szent Jakab tempom

A hatos misét a karzatról figyelem, az orgona mellől. A kántor hölgy invitált meg kedvesen. Méltó lezárása az utamnak, melyet akkor még nem tudtam, hogy közel sincs vége. Akkor kezdődött csak igazán. Két színezett követ kaptam az útra, a szív alakút ma találtam. A templom előtt hagytam őket. Ha megtalálod, hozzon szerencsét neked is!

Mit adott?

A telefonom lépésszámlálója szerint összesen 156 km-ert gyalogoltam, a legrövidebb táv 16 km/ nap volt, a leghosszabb pedig 26,5 km/ nap. Állóképességem ellenére meglepően jól bírtam a fizikai terhelést, azonban ettől is nagyobbat mentem mentálisan és lelkiekben. Nagyot mentem elszántságban, kitartásban, lélekjelenlétben, hozzáállásban, a határaim kitolásában, újratervezésben, leleményességben, de legfőképp bátorságban. Gyönyörű helyeken jártam, kedves, segítőkész emberekkel találkoztam. A sors kegyeltjének érzem magam, akár nehéz, akár könnyed pillanatokban volt részem az út során.

Íme a zarándokútlevél néhány soros útravalóval

Mit tanultam?

- Hogy az ember tényleg többre képes, mint amit gondol magáról.
- Hogy a határainkat igenis ki tudjuk tolni, és kintebb tudjuk tolni és még attól is kintebb.
- Hogy a kiegyensúlyozottság és a lélekjelenlét fókuszáltabbá, élesebbé tesz és higgadt
döntésekhez juttat.
- Hogy ha nyitott vagy, a világ is kinyílik számodra.
- Hogy érdemes a megérzéseinkre hagyatkozni, józan paraszti ésszel kombinálva azt.
- És a legfontosabb, ha valamiben hiszel és meg akarod azt valósítani, akkor azt meg fogod
valósítani, kerülőutak árán is.

Szóval el kellett mennem, hogy lélekben visszatérjek.