Megjártam a magyar Caminót: 2. rész

Az első rész itt olvasható.

Május 14. vasárnap: Nagyvázsony-Városlőd

Szitáló esőben indulok útnak határozott, magabiztos léptekkel. Úgy érzem magam, mint egy gyermek, aki végtelen boldogsággal, a levegőben szökkenve lépeget, miután megtudta, hogy elmehet a cukorkaboltba és ott bármit megehet. A mosoly az arcomról akkor kezd leolvadni, amikor egyre hevesebben ver az eső és épp a mezőn bandukolok. Mire beérek a menedéket nyújtó erdőbe, a nadrágom térdtől lefelé elázott. Közel három óra elteltével a cipőm is kezdi feladni. ’Megőrültem?’ – teszem fel magamnak a kérdést. Egy pillanatra tényleg átfut fejemben a gondolat, aztán elhessegetem, hogy ’Na, tessék összeszedni magad, Bernadett, mert ha meg is őrültél, hogy esőben zarándokolsz, attól még nem leszel előrébb és a negatív gondolatok nem segítenek kijutnod innen.’ Az elkövetkező másfél órát Úrkútig feszes tempóban teszem meg. Elképesztően fókuszálttá tesznek a körülmények. Egy cél vezérel: eljutni épségben Úrkútig és ott fedett helyet találni. Kicsit Rakonczay Gábornak érzem magam. Ez a képzet kacagásra fakaszt, hiszen összehasonlíthatatlanok vagyunk. Szerintem ő már az oviban is extrémebb teljesítményt vitt véghez, mint most én. (Bár mindenkit a saját maga szintjén érdemes méricskélni, nem mással összehasonlítani.) Idén egy utazós fesztiválon, én konferálhattam Gábort az antarktiszi élménybeszámolója előtt, a mai napig visszahallom szavait: „Az ember sokkal többre képes attól, mint amit gondol magáról. Amikor elkezdjük kitolni a határainkat, akkor rájövünk, hogy még kintebb is tolhatjuk és még kintebb, és még kintebb és még attól is kintebb...” Mennyire igaz. A mai modern világ borzasztó kényelmessé tesz bennünket. Magam körül is azt látom, hogy sokan elégedetlenek az életükkel, mégsem tesznek semmit, hogy legalább egy kicsit kibillentsék magukat a kényelmi zónájukból. Egy biztos, mióta útnak indultam, a határaimat folyamatosan tologatom és bevallom elképedek, hogy mire vagyok képes.

Nehezített terepen

Ezalatt a 14 km alatt az ösztöneim, a megérzéseim és a józan paraszti eszem vezérelt. Úrkútra beérve egy igazi retro vendéglő nyújtott menedéket, ahol kiadós ebéddel koronáztam meg az átélt élményeket. Miután ismét erőre kaptam, az esőnek pedig esze ágában sem állt elállni, eldöntöttem busszal megyek tovább Városlődre. Nem akartam tetőzni, az amúgy is elhatalmasodó náthámat, amire már harmadik napja gyógyszereztem magam. Végig akartam menni a Camino Benedictuson, de nem minden áron, az egészségemet kockáztatva pedig pláne nem. Nem is a teljesítmény vonzott, inkább az újdonság varázsa. Új impulzusokra vágytam és elvárásmentes jelenlétre. Városlődre, Herenden keresztül vezetett a buszút, ahol plusz két órát töltöttem el a megfelelő csatlakozásra várva. Áztam, fáztam a hideg szélben és esőben, ami elől a fedett buszmegálló sem nyújtott teljes védelmet. A hőmérő higanyszála 10 fokot mutatott, amikor végre felszállhattam a menedéket nyújtó meleg buszra. Ott pedig rám telepedett a csalódottság érzete. Mintha feladtam volna valamit, amit épp csak elkezdtem. Gyalog szerettem volna megtenni a Tihany és Lébény közötti 164 kilométert, ehelyett buszra szálltam. Azon tűnődtem, hol húzódik az egészséges határ az elszántság, kitartás és elengedés között? Hol van az a pont, amikor már inkább érdemes feladni, mint a végsőkig kitartani? Akár egy párkapcsolat, vállalkozás, munkahely, életvitel szempontjából vizsgáljuk a kérdést. Az életem, a munkám jutott eszembe.

Közel öt éve, hogy három hónap sabbatical leave után, felmondtam az akkori munkahelyemen, amit nagyon szerettem, ahol egy ideig önmegvalósíthattam. Azonban elfáradtam, kiégtem. Mind pozícióban, mind egzisztenciálisan elértem egy olyan pontot, amiről mindig is álmodoztam. Azt hittem, ha ezt a pontot elérem, akkor végre rám talál a boldogság és a nihil állapota. Ehelyett kezdtem fásulttá, kiábrándulttá és motiválatlanná válni. És a legfontosabb, hogy elkezdtem változni. Másként tekinteni a világra. A kilépésem előtti világban biztonságos rózsaszín buborék vett körül, amire utólag visszatekintve, abszolút kényelmesen lubickoltam. A kilépésem után, három hónap felhőtlen pihenés, utazás, élmények, barátokkal töltött idő következett, majd a nagy semmi. Tátongó űr. (erről itt mesélek bővebben) Újra kellett építenem önmagam, felfedeznem, megtalálnom, kitalálnom: ki vagyok én? Újra kellett kereteznem milyen munkában lelem ismét örömöm. Visszaültem az iskolapadba, újságírónak, riporternek, szerkesztőnek tanultam, miközben rádiós szerkesztő-műsorvezetőként önkénteskedtem (mindezen tapasztalatok hozzásegítettek, hogy később a szakmában helyezkedjek el), egy szerencsés véletlennek köszönhetően a social média világában is kipróbálhattam magam, miközben lassan, egy új ’én’ bontakozott ki belőlem, aki tisztábban látta mivel (nem) szeretne foglalkozni. A saját magam ásta gödröm legmélyebb pontjáig lementebb, hogy onnan, mint egy főnix madár újra életre keljek. Kemény menet volt, azonban engem is kemény fából faragtak.

A vihar nyomai

Az elmúlt négy évben rátaláltam önmagamra. Értelmileg és érzelmileg mindig is olyan szerettem volna lenni, mint amilyen most vagyok. Közben megálltam a helyem karrier-tanácsadóként, rádiós szerkesztő-műsorvezetőként, a HR Portál újságírójaként és podcastereként, újabban pedig podcast és vodcast gyártóként. Azonban a karrierváltás nem egyik napról a másikra történik, ahogyan alkalmazottból sem egyik napról a másikra leszel vállalkozó. Hetek, hónapok, évek hosszú és kitartó munkájával épül be a szemléletmóddal járó változás. Ráadásul olyan, mintha önként és dalolva fizetnél be egy soha véget nem érő hullámvasutazásra. Ott a buszon Városlőd felé azon gondolkoztam, lehet itt az ideje megállni és kilépni a hullámvasútból. Végtelen szomorúság uralkodott el rajtam. Hagyok magamnak időt a megoldásra, majd kiforrja magát, állítom meg gyorsan a negatív gondolatok spirálját. Most azért vagyok itt, hogy élvezzem a magammal töltött időt.

Délután érek a szállásra, ami egy gyönyörű, erdőszéli mézeskalács házikó. Hálás vagyok a szemmelengető látványért és a civilizációnak köszönhetően zuhanyból áradó forró vízért. Teljes nyugalomban, pihenéssel töltöm a nap hátralevő részét.

Zárszó: „Sose feledd, hogy két életed van. A második akkor kezdődik, amikor megérted, hogy csak egyszer élsz.” - idézet Guillaume Musso: Most! című könyvéből. A második életem 2018. szeptemberében kezdődött. És a tied, kedves olvasó, mikor?

Május 15., hétfő Városlőd – Bakonybél

Az időjárás kegyes hozzám. A páratartalom az egekben jár, a táj erősen borúsnak tűnik, a látvány azonban ismét páratlan. Mindezek miatt úgy érzem, mintha Balin gyalogolnék, pedig csak Csehbányáig jutottam. Pihegek és pihenek egyet a kápolnánál, rákészülve az előttem álló 13 kilométerre.

Vajon merre visz az út?

Az aggódó szeretteimnek írok egy üzenetet, hogy élek és virulok, nyugodjanak meg. Az utam, szabadságom előtt, az üzletfeleket tájékoztattam, hogy a munkában csak akkor vagyok elérhető, ha ég a ház. A családtól, barátoktól pedig azt kértem, hogy legyenek rám tekintettel és engedjék meg, hogy majd én jelentkezzek náluk akkor, amikor úgy érzem. Jelentem, kivétel nélkül mindenki tiszteletben tartotta ezt a kérésemet. Nagy levegőt veszek és folytattam utamat. Hol egy barátságos kutya, hol bundájától megfosztott kíváncsi bárány szegődik mellém társul röpke időre. És ebben a pillanatban kisüt a nap. A csapadékos ősz után, hirtelen megérkezik a melengető tavasz. A lelkemnek mostanra égető szüksége a napsütésre. Pont időben érkezett a meleg. Hűs erdőn keresztül vezet utam, elképesztő madárének közepette. Roppant aprónak érzem magam a hatalmasra nőtt fák ölelésében.Bakonybél egyszerűen gyönyörű. Utam a helyi krimó mellékhelyiségébe vezet. Úgy fogadnak ott, mint régóta nem látott kedves vendéget. Rögtön beszélgetésbe elegyedünk a kocsmárosnéval és a pultot támasztó idősebb úrral. Kedvességük marasztalásra szólít, úgyhogy teljesítményemet egy pohár sörrel ünnepelem meg. Életem kortya az első hörpintés. Idejét nem tudom mikor esett ennyire jól egy korty ’határ melletti’. A sportpálya rakoncátlan, burjánzó zöld mezejére, egy kis patakot átívelő fahídon kelek át. Fürge kis gyíkkal versenyzek a legnapsütöttebb ülőhelyért és ahol hosszú percekig ücsörgök a faléceken. Csak bámulok a semmibe, élvezem a napsütést és pihenek. Azt hiszem, olykor elfelejtünk csak úgy lenni. Egyedül létezni, csendben ülni és semmit tenni.

A megérdemelt sörrel

A szerzetesek által fenntartott közösségi ház modern épületében szállok meg. Eddig minden szállásom várakozásaimon felüli. Jóval puritánabb körülményeket képzeltem el. Nyilván a zarándokúthoz köthető sztereotípiáimat szétverte a valóság modern köntöse. Bevallom nem bánom. Sőt! Hálás vagyok érte. Kiderül, egyedül az enyém lesz aznap este a hatalmas épület. Meghökkenek. És kicsit félek. Estémet a szerzetesek miséjével zárom, mondhatni rábeszéltek, hogy elmenjek. Az igazat megvallva nem tudtam mire számítsak, a kíváncsiság vezérelt. Sosem voltam még szerzetesek által tartott liturgián. Nyugodtan, ám kissé bátortalanul hajtom álomra a fejemet. Fázom is, de már nincs mit magamra vennem vagy terítenem. Mindezek ellenére derűsen ébredek.

Cikkünk több oldalas! Lapozzon!
1. oldal - Megjártam a magyar Caminót: 2. rész
2. oldal -