A kor káros oldala a coachingban

Kedvenc mondásom, hogy a coaching egy olyan szakma, ahol a kor az előny. Persze, hogy az őszülő halánték feltételez sok tapasztalatot, bölcsességet, talán türelmet, és ha még coach is az illető, akkor pluszként támogató magatartást is. Ideális összetevők coach esetében.

De a korral sajnos megnő az egónk is. Bizonyos életkorra – ki előbb, ki később – elérjük, hogy mi tudunk mindent a legjobban, és az még hagyján, ha ezt csak gondoljuk, de a legtöbbször ki is nyilvánítjuk. Ehhez társul, hogy eddigre már határozott véleményünk is van szinte mindenről és mindenkiről.

A coachingban mindez hátrány. A coach ne legyen ítélkező és megmondó ember. Ne nyilvánítson véleményt, foglaljon határozottan állást a coaching során. Ez a kettő kiinduló coach alaptézis.

Persze ha nincs coachhoz illő kellő önismerete, akkor még észre se veszi, hogy mekkora a mindent tudó egója, aki már mindent látott, minden helyzetet megélt és volt kellő számú éve, akár évtizede is, hogy határozott véleményt alakítson ki, ítéletet mondjon ember és tárgy, esemény és állapot fölött. Ez a sok tudás és tapasztalat az „én már mindent láttam és tudok” mondatba, röviden összefoglalva egónkba tömörül. Fel sem ismerjük, amikor az egónk nyilvánul meg helyettünk: csak nyomul, és tudja, és mondja…

Az is az egónk, amikor kérdőjellel végződő tanács hagyja el a szánkat, vagy olyan szavakat teszünk be hosszúra nyújtott kérdésünkbe, amik szinte osztják az észt, hordozzák a véleményt és sugallják a megoldást. És persze mind a miénket és nem az ügyfélét. De ezek lehetnek mind igyekezetünk függvényei is, hisz coachok vagyunk és annyira szeretünk segíteni, hogy szinte a saját jóakaratunkon kívül más nem is érvényesülhet. Persze ha az ügyfélnek megtetszik az általunk sugalmazott gondolat és aha érzés önti el, akkor nagyon büszkék vagyunk, dagad a mellünk, nő az egónk: Tudtuk! És miért ne tudnánk ennyi év tapasztalattal a hátunk mögött?! Ebben a korban a kunszt nem tudni és engedni, hogy a másik, az ügyfél jöjjön rá. Elengedni a témát átlátó tudásom, csak gyengén terelgetni a folyamatot, hagyni, hogy az ügyfél fedezze fel, mondja ki, ő találja meg a megoldást. Bízni kell a profi coaching folyamatban és az ügyfélben, hogy ő is meg tudja és meg fogja találni a megoldást. Az Ő megoldását, ami számára a legvonzóbb és egyben számára az egyedül kivitelezhető. Ennek is lehet örülni – de mennyire! – és utána akár elfilozofálgatni azon, hogy én hogyan oldottam volna meg. De ezt már csak a játék kedvéért. És persze azért, hogy meglegyen a saját aha élményem: mennyi igazság van a földön!

Olyan jó érzés, amikor mind a kettőt tudom. Meg tudom oldani ha kell, ha az élet úgy hozza, ha az ügyfél azt igényli, hogy akár ott a coaching folyamatban menjek át deklaráltan tanácsadó módba, vagy igazi coachként el is tudom engedni – azt mondom ez most itt nem az én dolgom és azzal teszek a legtöbbet, ha nem teszek semmit. Nem kell mindig nekem okosnak lenni. Vagy úgy is mondhatom, hogy akkor cselekszem bölcsen, ha nem vagyok most én az okos. Ilyenkor az ego fent ül a polcon és csak szemlélődik, nem kardoskodik. Teszi mindezt úgy, hogy már sok vizet látott lefolyni a Dunán.

De szemlélődni jó, hisz itt a „szemlélődés” az igazi támogatás, és más megoldásának örülni még jobb. Közben mondhatjuk – hogy egy modern szófordulattal éljek –, mindez nem jött volna létre nélkülem, a coach nélkül!

Von Bartheldné Ábri Judit PCC
executive coach és kommunikációs tanácsadó
Coaching Határok Nélkül HRBlog
HR Blog