Nem a nyugdíjasok a legszegényebbek

Két, egymástól jól elkülöníthető korszakra lehet felosztani az elmúlt másfél évtizedet. A kilencvenes évek első felében a társdalmi-politikai átalakulás hatására csökkentek a jövedelmek, nőtt viszont az egyenlőtlenség. 1995-re a nyolcvanas évek utolsó harmadához képest a reáljövedelem a korábbi kétharmadára esett vissza. Ennek egyrészt a foglalkoztatottság visszaesése volt az oka, de csökkent a foglalkoztatottak reálkeresete is.

A kilencvenes évek közepén nőni kezdett az életszínvonal, az egyenlőtlenség mértéke azonban nem nagyon változott. A jövedelem szempontjából legfelső és a legalsó tizedbe tartozók egy főre jutó nettó jövedelmének hányadosa 1995-ben 7,5, 2004-ben 7,6 volt. Jól mutatja a korábbi viszonylagos egyenlőséget, hogy ez a hányados 1982-ben még 3,8 és öt évvel később is csak 4,6 volt. A népesség felső öt százalékának az átlagos egy főre jutó nettó jövedelme 1995-ben és 2004-ben is 11,6-szor volt magasabb, mint az alsó öt százaléké.

Már nem a nyugdíjas a legszegényebb

Az elmúlt másfél évtizedben változott a jövedelmek források szerinti eloszlása is. 1987-ben az egy főre jutó összes bruttó jövedelem 75,5 százaléka volt piaci-, azaz munkajövedelem, 23,5 százaléka pedig társadalmi jövedelem, például nyugdíj, gyes vagy szociális jövedelem. 2004-ben is hasonló az arány, 1995-ben viszont csaknem a jövedelmek egyharmada volt társadalmi. A legalsó jövedelmi tizedben a rendszerváltás előtt a nyugdíjasok voltak és azok a sokgyermekes családok, akik valamilyen gyermekgondozási ellátást vettek igénybe 1987-ig ugyanis gyakorlatilag nem létezett munkanélküliség. 1995-től a jövedelmi rangsor közepére kerültek a nyugdíjasok, a legszegényebbek közé pedig azok az aktívkorúak, akik kiszorultak a munkaerőpiacról.