Verseny vagy együttműködés?

Vagy mégsem? Más a helyzet, ha alaposabban szemügyre vesszük a helyzetet, és azt is „listázzuk”, hogy fiatalabbak vagy idősebbek, férfiak vagy nők esnek-e egymásnak a meeting-room otthonos falai között. A szereplők saját céljaikat akarják érvényesíteni, és emiatt gyakran attól sem riadnak el, hogy magasabb célok érdekének tüntessék fel azokat. Kifejezetten izgalmas az a verseny a cégen belül, ami a tisztelet nehezen megragadható birtoklásáért folyik - hiszen sokkal bonyolultabb és nehezebben számszerűsíthető dologról van szó, mint mondjuk az erőforrások.

A tisztelet evolúciós értelemben az idősebbnek, az erősebbnek, a férfiaknak járt ki. Mit kezdünk ezzel az örökséggel 2020-ban? A vállalaton belüli konfliktusok során a résztvevők az esetek jelentős részében nem a helyzetet vagy a folyamatot ítélik el, hanem a másik személyét - ez az igazi harc! Amikor a másik budget-je helyett egyenesen az illető torkának ugrik az ellenfél… Kompenzál? Vagy egyszerűen csak kemény akar lenni? Mindegy is. Az agresszív viselkedés maga az, ami automatizmussá vált. Hogy is írta Müller Péter? „Az erőt a nőktől várjuk. Lehetőleg úgy, hogy észre se vegyük. Finoman, okosan, ravaszul, tapintatosan adjatok erőt nekünk - ne sérüljön a gőgünk és a felsőbbrendűség-tudatunk. Így élünk, sajnos.”

Fülöp Márta szociálpszichológus a versengőket kiegyensúlyozott, eredményre törekvő és hiperversengő, agresszív típusba sorolja. Ez a tipizálás akkor is fontos, ha a csoportok versenyére tekintünk, ami sokkal élesebb, mint az egyéneké, és nagyban tükrözi vezetőik hozzáállását - akik többnyire férfiak… Akik sok esetben azt sem bánják, hogy a helyzetben zajló kommunikáció polarizálja, kettéválasztja a csoportot, mert arra „gyúrnak”, hogy az elköteleződés majd nő, hiszen a közös ellenségképtől nagyobb lesz az összetartás. Nem beszélve arról, hogy a közösséget már csak azért is könnyű bevonni az ádáz harcba, mert a csoport elrejti az egyéni, személyes felelősségeket.

De hát miért van minderre szükség? Számos válasz lehetséges, most csak egyetleneggyel érdemes foglalkoznunk: mert ebbe nőttünk bele, ezt érezzük otthonosnak, biztonságosnak. Erről hittük a huszadik század végétől az elmúlt évekig, hogy bevált, hatékony, célravezető. A versenyről gondoljuk, hogy az egyedül üdvözítő út a győzelemhez, az erő felmutatásához, a férfiasság corporate képviseletéhez. Hogy mindez ugyan feszültséggel és bizalmatlansággal jár, ami rövid és hosszú távon is blokkolja a hatékonyságot, azt fedje jótékony homály, mint ahogy azt is, hogy a divíziós előny a nap végén kevesebb céges haszonnal jár, mint a közös eredmény.

Van-e megoldás? A kölcsönösség vállalása nemcsak a bizalmat és az empátiát növeli - és ezzel a cég önismerete is nő - hanem kialakíthat egy olyan clearing-rendszert is, ahol a résztvevők közösen vállalnak kockázatot (és csökkentenek költégeket!). Nem mindegy, hogy egymás ellen harcolunk, vagy egymással versenyzünk.

Kristóf Györgyi
Ügyvezető
Hammel&Hochreiter
Business & Management Consulting